Zsidónak lenni az NDK-ban

Írta: Polgár György/Düsseldorf - Rovat: antiszemitizmus, Külpolitika, Politika, Történelem

A Német Demokratikus Köztársaság vezetése ambivalens módon viszonyult zsidó polgáraihoz. A magát antifasisztának nevező állam bizonyos fokig támogatta a holokauszt áldozatait. Azonban mint Izrael ellensége nem engedte a kis létszámú zsidóság túlzott kibontakozását – egészen a nyolcvanas évek közepéig.

1988: Taktikai közeledés a zsidósághoz; az NDK pártvezetőinek jelenlétében Kelet-Berlinben ünnepélyesen leteszik a felújítandó “Neue Synagoge” alapkövét

 A második világháború után a szovjet megszállási övezetben, a későbbi Német Demokratikus Köztárság területén újjáalakult néhány zsidó közösség. Ezek tagjai túlnyomórészt a Soá túlélői voltak. De voltak közöttük ellenállók is, vagy olyanok, akik a nemzetiszocialista rezsim elől még időben el tudtak menekülni, és most hazatértek. Körükben a vallás alárendelt szerepet játszott. Sokkal inkább a közös sors hozta őket össze: az átélt borzalmak, a rokonok elvesztése, ingatlanaik és ingóságaik „árjásítása”, a menekülés vagy éppen az ellenállás tapasztalatai. Sokan kommunista érzelmeket tápláltak, hiszen ez az ideológia elutasította a nacionalizmust. 1949-es megalakulásakor az NDK antifasiszta államnak kiáltotta ki magát. Az itt maradt zsidók naivan abban reménykedtek, hogy egy új, valóban demokratikus Németország jön létre, mely mentes lesz mindenféle előítélettől.

Az NDK-nak egy percig sem volt bűntudata. Álszent módon elutasította a Harmadik Birodalom utódállamának a szerepét. Hasonló egyezségről, mint az 1952-es ún. Luxemburgi megállapodás – melynek értelmében a Német Szövetségi Köztársaság jóvátételként segélyt nyújtott Izraelnek – az NDK részéről persze szó sem lehetett.  Annak ellenére, hogy fennállásának első éveiben az NDK vezetése viszonylag pozitívan viszonyult a zsidó államhoz.

A nácik által elorzott ingatlanokat nem juttatták vissza jogos tulajdonosaiknak, az anyagi kompenzációtól is elzárkóztak. Igaz viszont, hogy mint a náci rezsim üldözöttei, a zsidók nem csekély előnyöket élvezhettek az átlagpolgárhoz képest: elsőbbséget élveztek az ételjegyek kiosztásában, később nagy összegű nyugdíj-kiegészítést folyósítottak nekik, hosszabb szabadsággal rendelkeztek, jobb orvosi ellátást kaptak, könnyebben juthattak lakáshoz, autóhoz, telefonvonalhoz vagy más hiánycikkhez. „A szocialista gazdálkodás körülményei között ez rengeteget számított” – fejti ki Herbert Lappe a Szombatnak, aki szüleivel kisgyerekként Angliából tért vissza 1949-ben. De mivel a zsidók „csak” áldozatai voltak a náci rezsimnek, de nem harcoltak ellene, kevesebbet juttattak nekik, mint az egykori kommunista ellenállóknak.

1953, október 11: A fasizmus zsidó áldozatai emlékművének felavatása, Berlin-Weißensee (© Bundesarchiv)

 

Cionista ügynökök

Ez a közvetett, de tagadhatatlanul létező kárpótlás még akkor is fennmaradt, amikor az ötvenes években az NDK egyre jobban követte Sztálin „anticionizmus”-nak nevezett antiszemita politikáját. Akárcsak a szocialista tábor többi országában, az Izrael iránti kezdeti jóindulat villámgyorsan nyílt ellenségességgé csapott át. Az „imperialista Izrael” volt az agresszor, az Egyesült Államok bábja, az ellenséges Nyugat része, míg az arab országok és a palesztinok a szegény, támogatandó áldozatok. A zsidókat ekkor eredendően a cionizmus híveinek, a Nyugat potenciális ügynökeinek tekintették. A helyzet mindig akkor vált kényessé, amikor a hírekben szó esett Izraelről. „Ilyenkor a közösség igyekezett visszafogottan reagálni, esetenként csatlakozott az NDK zsidó állam iránti ellenséges retorikájához” – emlékszik vissza Hermann Simon történész. Utólag kritikusan látja ezt a hallgatást: „Izrael nélküli a zsidó közösség elképzelhetetlen. (…) Nem volt helyes megtagadni” – vallja be. Az Államvédelem (Stasi) elsősorban azokat figyelte, akik a háború előtt valamely kapitalista országba menekültek, majd visszatértek onnan, sőt azokat is, akik korábban segélycsomagokat fogadtak el az American Jewish Joint Distribution Committee-tól, mely élelemmel és ruházattal látta el a holokauszt túlélőit.

Igaz barátság: Jasszer Arafat és Erich Honecker a hetvenes években

A hangulatot arra használták, hogy megszabaduljanak a párt és az államapparátus kritikusaitól, akik között több zsidó származású személy volt. Ebben az időben zsidók tömegesen hagyták el az országot (ekkor még nem állt a berlini fal), félve a szovjet mintájú üldöztetéstől. Például a drezdai közösség teljes vezetése elmenekült. A zsidóság jelentéktelenül kicsire zsugorodott és elöregedett. Albert Norden, a Német Szocialista Egységpárt (NSZEP) Politikai Bizottságának tagja – amúgy egy rabbi fia – arra utasította a propagandagépezetet, úgy mutassa be az 1967-es Hatnapos háborút, hogy az összehasonlítható legyen Hitler Szovjetunió elleni támadásával.

Még az 1972-es müncheni olimpián elkövetett palesztin merényletet is, melyben 11 izraeli sportoló, illetve edző életét veszítette, ízléstelen módon saját politikai céljaira használta fel az NDK. Az újságok ugyan szörnyű vérfürdőről írtak, de nem a Fekete Szeptember terrorszervezetet tették felelőssé, hanem a nyugatnémet biztonsági szerveket az ügyetlen túszmentő akció miatt, valamint Izraelt. 1975-ben az NDK lelkesen támogatta az ENSZ azon határozatát, amely a cionizmust a rasszizmus egyik formájának minősítette.

Fordulat az Izraellel szembeni politikában

Ez a politika a 80-as évtized közepe táján gazdasági megfontolásokból szinte egy csapásra megváltozott. Erich Honecker NSZEP-főtitkár hirtelen felfedezte az ország zsidó polgárait és nagyobb támogatást ígért nekik. Restaurálták Berlin két zsinagógáját, az egyik felavatásán Honecker személyesen is megjelent. A legnagyobb szenzáció az volt, amikor 1988-ban fogadta Heinz Galinskit, a Nyugat-Berlini Zsidó Közösség elnökét. A megbeszélések során a párt első embere százmillió dollár jóvátételt is kilátásba helyezett. Mindez nem volt véletlen. Előítéleteire jellemzően úgy gondolta, a zsidóságnak végtelen befolyása van az amerikai vezetésre. A Zsidó Világkongresszuson keresztül akart gazdasági kapcsolatokat teremteni az addigi főellenséggel, az Egyesült Államokkal. E célból még Edgar Bronfmant, a Zsidó Világkongresszus akkori elnökét is kitüntette a „Nemzetek Barátságának Nagy Csillagával”. Ugyanabban az évben állami megemlékezést tartott az NDK az 1938-as „Kristályéjszaka” ötvenedik évfordulója alkalmából. Izraelhez is igyekezett közeledni, diplomáciai kapcsolatra törekedett.

1988: Erich Honecker kitünteti Edgar Bronfmant, a Zsidó Világkongresszus elnökét

Mindebből azonban nem sok valósult meg, mert időközben leomlott a berlini Fal.

Hans Modrow, az utolsó keletnémet miniszterelnök még tovább ment: 1990. február 8-án elismerte az egész német nép felelősségét a zsidókkal szembeni bűnökért. Sőt, megerősítette a hajlandóságot a jóvátételre is. Mindezt tárgyalások előzték meg Dániában Izrael és az NDK között, melynek fontos eleme volt a diplomáciai kapcsolatok felvétele. Izrael ezt feltételekhez kötötte, melyeknek csak egyik pontja volt a német bűntettek beismerése. Napirenden szerepelt még Izrael Állam és a cionizmus történetéről szóló iskolai tankönyvek átdolgozása, valamint a Palesztin Felszabadítási Szervezettel fenntartott szoros kapcsolatok megszüntetése. A fenti nyilatkozat után még két tárgyalási fordulóra került sor. A nyugatnémet kormánnyal folytatott konzultációt követően azonban a felek végül leállították a találkozókat. A pontot az i-re az első (és egyben utolsó) demokratikusan megválasztott keletnémet parlament tette fel, amely 1990. április 12-én hivatalosan bocsánatot kért Izraeltől és minden zsidótól. Az NDK nem sokkal később megszűnt létezni.

Sabine Bergmann-Pohl elnök olvasta fel a szabadon választott Népi Kamarában az NDK nevében a bocsánatkérést a zsidóságtól

Felemás hozzáállás a zsidósághoz

Az Izrael-ellenes politika, a nemzetiszocialista örökségtől történő elhatárolódás és a nemkívánatos zsidó származású kritikusoktól való megszabadulás ellenére tévedés lenne állítani, hogy a keletnémet pártállam teljesen kitörölte a köztudatból a holokauszt szörnyűségeit, vagy zsidó származású állampolgárait elnyomta volna. A hivatalos „nagypolitika”, a holokauszt feldolgozása, valamint a zsidó származásúakkal való bánásmód élesen elkülönült egymástól. A Soá túlélőinek biztosított szociális juttatásokról már szó volt. Az ál-jóindulat ugyanakkor minden volt, csak önzetlen nem. Mindig csak addig terjedt, ameddig ez politikailag hasznos volt. A pártállam vezetése kifelé azt akarta bizonyítani: „Mi vagyunk a zsidók igazi otthona, itt jó dolguk van.”

Lássunk néhány példát!

Hatalmas visszhangot keltett a nyugati világban az 1978-ban bemutatott Holocaust c. négyrészes amerikai tévésorozat, a téma – állítólagos – első ilyen jellegű filmes feldolgozása. Csakhogy az NDK televíziója már hat évvel azelőtt sugározta Die Bilder des Zeugen Schattmann című szériáját egy zsidó család auschwitzi történetéről. A hollywoodi produkcióval szemben ez ráadásul nem fikció. Alapja Peter Edel zsidó származású író önéletrajzi regénye volt, mely nálunk Képek tanúsága címen jelent meg 1972-ben. (Magyarországon a sorozatok közül egyiket sem vetítették.)

Helmut Nier: Die Bilder des Zeugen Schattmann – The Pictures of Witness Schattmann (1972)

Helmut Nier: music from Die Bilder des Zeugen Schattmann – The Pictures of Witness Schattmann (1972). [East Germany]

De ez csak egy példa. Elke Schieber filmtörténész, a Potsdami Filmmúzeum munkatársa tudományos pontossággal állított össze egy dokumentációt az 1946 és 1990 között forgatott keletnémet játék-, dokumentum- és ismeretterjesztő filmekről, melyek a Soá témájához kapcsolódtak. Több mint ezer ilyen alkotást sorol fel. Ugyanilyen munka látott napvilágot Renate Kirchner, a kelet-berlini zsidó közösség korábbi könyvtárosa tollából, aki hasonló terjedelmű bibliográfiát állított össze a témában megjelent szépirodalmi alkotásokról. Mindezek mellett számos zsidó témával foglalkozó idegen nyelvű kötetet is lefordítottak, többek között Déry Tibor és Kertész Imre művei közül. A klasszikus német zsidó írók, mint Stefan Zweig vagy Lion Feuchwanger művei folyamatosan jelen voltak a könyvesboltok polcain, és nem egy nyugatnémet író műve is napvilágot látott keletnémet kiadásban. Mindez persze nem mond semmit a filmek minőségéről vagy a könyvek példányszámáról, de azt mindenképpen tanúsítja, hogy a zsidóság és a holokauszt nem volt tabu-téma Kelet-Németországban, zsidó szerzők művei rendszeresen megjelentek.

A buchenwaldi emlékhely felavatása 1958-ban

Mindezek ellenére azt sem lehet állítani, hogy a párt és kormány feltétel nélküli jóindulattal állt hozzá a holokauszt emlékéhez. A zsidó áldozatokat szinte soha nem emelték ki a nemzetiszocializmus áldozatainak hivatalos megemlékezésein. Amikor 1958-ban a buchenwaldi koncentrációs tábort nemzeti emlékhellyé nyilvánították, elsősorban Ernst Thälmannról, a Németországi Kommunista Párt vezetőjéről és meggyilkolt társairól emlékeztek meg. A több mint tizenegyezer zsidóról alig esett szó. A zsidó ellenállás létezését, mint például a berlini Chug Chaluzit (Úttörők körét) egészen a 80-as évekig teljes mértékben elhallgatták.

Szomorú sorsa volt Helmut Eschwege történésznek. Még az 1930-as évek elején sikerült Palesztinába emigrálnia. A háború után visszatért Németországba, a szovjet megszállási zónába, majd – megalakulása után – az NDK-ban maradt. Azon kevés történészek egyike volt, aki igyekezett a németországi zsidók történetéről és a Soáról publikálni. Noha nemzetközileg elismert kutató volt, az NDK-ban rendszeresen megalázták és zaklatták. A zsidók nemzetiszocializmus alatt történő megkülönböztetéséről, jogfosztottságáról és megsemmisítéséről szóló dokumentációs kötete, a Kennzeichen J (Ismertetőjele J – vagyis Jude, zsidó) csak nagy nehézségek közepette, 1966 után jelenhetett meg. Nemzetközileg elismert könyve, Die Synagoge in der deutschen Geschichte (A zsinagóga a német történelemben) tizenkét évig feküdt a kiadónál, és többször átdolgoztatták vele. Több műve egyáltalán nem került nyomdába, legfeljebb szamizdatként terjedt.

Volt, amikor a könyvtárosként dolgozó Eschweget a munkahelyén büntetésből portássá fokoztak le. E bánásmódnak az oka: minden, Izraelről vagy a holokausztról szóló kiadvány felhívta volna az emberek figyelmét arra, hogy a magát antifasisztának nevező állam következetesen visszautasította a jóvátételt és az elrabolt zsidó vagyonok visszaszolgáltatását.

Zsidóság a hétköznapokban

Így aztán nem csoda, hogy a vészkorszakról is csak keveset tanítottak a történelemórákon. A bűnösök kizárólag a nácik voltak, a széleskörű támogatásukról a népesség körében sosem esett szó. Mint ahogy arról sem, hogy nem csak egykori áldozatok és ellenállók éltek az NDK-ban, hanem egykori elkövetők is. Az antiszemitizmus történelmi jelenségének, gyökereinek és megnyilvánulásairól végképp nem lehetett semmit sem olvasni. Ha pedig valaki a judaizmusról, a zsidó történelemről vagy kultúráról kívánt tájékozódni, leheleten vállalkozásba kezdett, ugyanis semmilyen irodalom nem állt rendelkezésre – hacsak nem nyugatról szerezte be az illető. Ruth Krenn 1967-ben megírt gyerekkönyve Izrael népének mondáiról sem jelenhetett meg. „Több mint ötven évig porosodott a fiókban, és csak tavaly került piacra. Anyám ezt már nem élhette meg” – tudatta a Szombattal a szerző lánya.

Ilyen körülmények között ritka volt az olyan család, melyben zsidó hagyományok szerint merték nevelni a gyerekeket. A zsidó élet kis részben a zsinagógákban, leginkább a családon belül, zártkörűen zajlott. Általában csak a nagyünnepeken mentek a zsinagógába, akkor sem vallási okokból, hanem inkább hagyománytiszteletből. „Háromnapos zsidóknak nevezték őket” – meséli Lappe, arra utalva, hogy csak Ros Hasana, Jom Kippur és Pészach alkalmából vettek részt istentiszteleten. Hanuka idején a gyerekek mindig kaptak egy kosár déligyümölcsöt: banánt, narancsot, ananászt „ami akkoriban nagyon ritka csemege volt” – emlékszik vissza a lipcsei Hanni Kroh.

„A közösségi elnök bement a helyi pártirodára” – részletezi Lappe: „Elvtársak, erre-meg-erre lenne szükségünk. Aztán valóban beszerezték, amiket felsorolt”. A gyülekezeteknek sok esetben rabbija, illetve kántora sem volt, ezek Budapestről vagy Nyugat-Berlinből utaztak az NDK-ba. „Hozzánk évente többször ellátogatott Lugosi László kántor. A macesz és kóser bor szintén Magyarországról érkezett” – ad további betekintést Lappe. Mindez az államkassza költségén történt. A közösségek pénzügyi támogatást is kaptak munkájukhoz, sőt a megmaradt zsinagógák és temetők működtetésére is. „A zsidó temetők fenntartására az állam folyósított ugyan némi pénzt, de ebből még az ott dolgozók fizetésére sem futotta” – nyilatkozta korábban Peter Kirchner, a kelet-berlini közösség néhai elnöke. Néhány helyen a temetőket elhagyatottnak nyilvánították és beépítették. Erfurtban viszont állami költségen új zsinagógát építettek. Berlinben egy idősek otthona és egy kóser mészárszék is működött. Kéthetente érkezett Budapestről egy sakter, a választék pedig jobb volt, mint az állami boltokban. Az NDK Zsidó Közösségeinek Ernyőszervezete újsága, a Jüdisches Nachrichtenblatt (Zsidó Hírlap) állami támogatást kapott. „Gyerekként több ízben nyaraltam a nyugat-berlini zsidó nyári táborban” – emlékezik Kroh asszony.

A támogatás azért nem volt határtalan. Amikor Peter Macher közismert nem-zsidó zenetörténész egy zsidó kultúrával foglalkozó egyesületet javasolt létrehozni, elutasították. Ártott volna a palesztinokkal kiépített jó kapcsolatnak.

Egy hónappal a bukás előtt: Erich Honecker az NDK fennállásának 40. évfordulóján, 1989 októberében rendezett ünnepélyes fogadáson; Honecker mellett Mihail Gorbacsov, a kép jobb szélén Jasszer Arafat

A sírok megbecstelenítése is előfordult. A Stasi ilyenkor nyomozást indított és a legtöbb esetben a tettesek kézre kerültek. De mindezt szigorúan eltitkolták, mivel nem illett a politikai képbe. 1988-ban tettek először említést a híradóban több mint kétszáz sír megrongálásáról. Persze a nyugatnémet neonáci példaképeket tartották a fő kiváltó oknak. Érdekes módon kommentálja ezt Lappe úr. Szerinte a sírkövekre mázolt horogkeresztekkel a szélsőséges jobboldali gondolkodású fiatalok nem a zsidók ellen akartak fellépni. Sokkal inkább ez volt az államapparátus bosszantásának a leghatékonyabb módja.

A mindennapokban nem volt tetten érhető antiszemitizmus. Lappe például nem emlékszik egyetlen olyan esetre sem, amikor a környezetében valaki zsidózott volna. 2014-ben, az ötvenéves érettségi találkozóján megkérdezte néhány osztálytársát, jelentett-e számukra valamit, hogy ő zsidó volt? Már csak azért is, mert a családja, mint a fasizmus üldözöttjei számos kiváltságot élvezhetett, ami irigységet válthatott ki. „Tudtuk, hogy zsidók vagytok, de nem foglalkoztunk vele” – hangzott a válasz. A Stasit viszont annál inkább érdekelte. Ez derült ki az újraegyesítés után nyilvánosságra került titkos dokumentumokból. A Lappe-szülők is mindig visszafogottak voltak. Például amikor a drezdai Kereszt-kórusba akart jelentkezni, lebeszélték tervéről, mondván, egy zsidót ott biztosan nem látnak szívesen. Mint sokan másoknál, az ő közeli barátaik is szinte kizárólag zsidók voltak. Így akarták elkerülni esetleges volt nácik társaságát.

Az NDK zsidóságának hivatalos hírlevele, 1989 márciusi szám

Öntudatra ébredés

Akárcsak Lappe, sokan csak a nyolcvanas évek közepe táján kezdtek el komolyabban érdeklődni gyökereik iránt, amikor az NDK-ban a keresztény egyházak egyre magabiztosabbakká váltak. Ez a fiatal zsidókra is hatással volt. Berlinben megalakították a Wir für uns – Juden für Juden (Mi magunkért – Zsidók zsidókért) csoportot, Drezdában a keresztény egyházakkal közösen a Begegnung mit dem Judentum-ot (Találkozás a Zsidósággalt). Ezek nem annyira vallási, mint inkább származási alapon szerveződtek. Témáik a zsidóság kultúrája, történelme, a zsidó-keresztény kapcsolat és Izrael voltak. Ezek az egyesületek képezték az alapját számos, ma is működő hasonló társaságnak. Az evangélikus egyházzal szemben a zsidó csoportosulások és gyülekezetek nem vettek aktívan részt a rendszerváltáshoz vezető polgárjogi megmozdulásokban. Tartottak a megtorlásoktól. „Feltehetően túl kicsik és túl törékenyek voltunk ehhez. A berlini közösségem szűk kétszáz tagot számlált. Alapvető felfogásom az volt, hogy az elért eredményeket, például a kulturális szabadság terén nem szabad veszélyeztetni” – magyarázza Kirchner egy 2016-os tv-interjúban. „Minden bizonnyal nem voltunk hősök. Ezen utólag sincs mit szépíteni.”

Míg 1946-ban még 2600-an voltak, akik a szovjet zónában nyíltan vállalták zsidóságukat, a berlini fal leomlásakor már nagyjából csak 400-an voltak hivatalos gyülekezeti tagok. Azok, akik félelemből vagy más okból nem akartak feltűnni származásukkal, kb. tízszer annyian lehettek.

Az idén harminc éve újraegyesült Németországban a nagyjából százezres zsidóság (melynek nagy része poszt-szovjet bevándorló, vagy azok leszármazottja) teljes nyitottságban élhet, történetük és kultúrájuk iránt egyre nő a lakosság őszinte érdeklődése. Sajnos ezzel párhuzamosan az antiszemita megnyilvánulások is teret nyertek. Neonácik, szélsőséges baloldaliak, valamint muszlim származású egyének szóban és tettel adnak ennek hangot. Az állam támogatja és védi a zsidó polgártársakat, akárcsak a civil társadalom döntő hányada.

Kapcsolódó cikk: 

Zsidók, akik nem örültek, amikor leomlott a berlini Fal

támogatás
Pop up banner

Címkék:antifasizmus, NDK, Stasi, zsidók

[popup][/popup]