Zsidólét Erdélyben 1944 után

Kettős kisebbségként éltünk. Nem volt ez valami rendkívüli, hiszen ugyanígy éltek például a prágai német zsidók vagy jugoszláviai magyar anyanyelvű zsidók. Trianon alaposan felforgatta a viszonyokat, amelyek 1945 után sem változtak lényegesen, ami a zsidók státusát illeti.

Kisebbség volt, bár Magyarországon nem tekintették őket nemzeti kisebbségnek, csupán felekezetinek. A népszámlálás (1930-ban) már különbséget tett a felekezet és anyanyelv tekintetében a zsidóságon belül, minél inkább igyekezett tördelni az etnikai kisebbségeket, lásd örmények és magyarok, székelyek és magyarok, ukránok és ruszinok esetét.

A háború utáni zsidóság – a lágerekből és munkaszolgálatról hazatért – fiatal volt. (Nagyjából az ötvenöt év alatti zsidó népesség érkezett haza Észak-Erdélyben.) Újra családot alapítottak és a születendő gyermekeiknek nem ún. zsidós nevet adtak, hanem olyat, amivel – legalább is a személynevek terén – szinte beolvadhattak a környezetbe: György, László, Péter, András, Sándor, Róbert, István, Béla, Gábor, Dezső. Családnév változtatásra (leginkább román hangzású nevek adására: Grün – Gorun, Schönberger – Stefănescu vagy Serbănescu, Haimann – Muresan, Auslӓnder – Roman stb.) csak azok kényszerültek, ill. azokat győzték meg a párt- és állami hatóságok, akik valamilyen magasabb funkciót töltöttek be az államapparátusban (rendőrség, állambiztonsági szolgálat – azaz Szeku), vagy a párt kiemelt káderei lettek. Főleg azok tettek így, akiket Bukarestbe helyeztek, vagy a nagyvárosokban (Kolozsvár, Temesvár, Brassó, Marosvásárhely) lettek vezetők, ún „fontos elvtársak”. A szigorú párttagsági igazolások („verifikálások”) során a volt cionisták fennakadtak, csak a baloldali ifjú cionistáknak bocsátottak meg úgy-ahogy. Különben itt is lezajlottak a cionista perek, akárcsak a Szovjetunióban. A magyarosítást nem vették jónéven, bár volt rá néhány példa. Marosvásárhely esetében a helyzetet még az is bonyolította, hogy 1952-től a Magyar Autonóm Tartomány székhelye lett, és itt a román szocializmust magyarul kellett építeni, ahogy a kortársak gyakran megjegyezték. Megszüntették a zsidó oktatást, mindent államosítottak 1948-ban, beleértve a termelő üzemeket is. A magánvállalkozásoknak befellegzett.

A háború után született nemzedék, az én nemzedékem felmenői ragaszkodtak a családon belül a magyar nyelvhez, kultúrához – így olvastak, magyar színházba jártak, a helyi és a magyarországi lapokat járatták (ameddig lehetett és engedélyezték, 1956 után érthetően sokkal szigorúbb lett a külföldi előfizetések rendszere), de gyermekeiket román iskolába adták. (Már az apáink nemzedéke is román iskolába járt, mert az 1924-es magánoktatási törvény kitiltotta zsidókat a nem zsidó felekezeti gimnáziumokból. Erdélyben ugyanis 1921 és 1940 között nem volt állami magyar gimnázium, csak református, unitárius, katolikus) A szülők úgy gondolták, ne legyen a gyerek kitéve annak, hogy nem ismeri kellőképpen az államnyelvet, ne legyen megterhelve a kettős kisebbség terhével. Már ha maradtak, ugyanis 1948/49-ig lefutott az első nagyobb méretű háború utáni kivándorlási hullám (célországok: Izrael, USA, Skandinávia, Franciaország, Dél-Amerika. Így tehát a szülők az állami román oktatási intézetekbe íratták be gyerekeiket. Magyar nyelvű volt a Bolyai Egyetem (Kolozsvárott) és az OGYI, az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet, azaz az egykori Bolyai egyetem orvosi kara, valamint a színiakadémia (Marosvásárhelyen).

Érdekes módon a marosvásárhelyi orvosi főiskola/egyetem számos dél-erdélyi magyar ajkú zsidónak adott diplomát, akik közül sokan ugyanennek az egyetemnek lettek utóbb tanárai, professzorai. Majd kivándoroltak. A folyóiratok, a rádió és tévé, az újságok sok zsidót foglalkoztattak. Voltak színészeink és rendezőink, írók, festők és muzsikusok, művészek, poéták. Bukarestben működött a jiddis színház, amelynek Romániában nagy hagyományai voltak.

Nemzedékem számára szinte kötelező volt az egyetemi végzettség megszerzése. Itt ismét praktikum, a határozott jövőkép, a magasabb jövedelem, az elvegyülés és rejtőzködés elve győzött: orvosok vagy mérnökök lettek, reáltantárgyakat előadó tanárok (matek, vegytan, fizika, biológia, természetrajz, földrajz), vagy a zenekonzervatóriumok és képzőművészeti főiskolák növendékei. Szinte csudabogárnak számított az, aki történelemre, jogra vagy valamilyen filosz-pályára kívánt lépni. Ők ugyanis sokkal inkább ki voltak téve a nemzeti kommunizmus, a román nacionalista ideológia rángásainak, változásainak. És természetesen 1967 után a hatnapos háború sokakban felébresztette a szunnyadó zsidóságot. Kivándoroltak, amint megszerezték a diplomát, vagy egy-két évi helyi gyakorlat után, gyárakban, eldugott moldvai falvakban orvosként, tanárként működtek.

És akik maradtak? Akiket a Ceausescu-rendszer nem adott el Izraelnek, akik itt élték le az egész életüket? Nos a legtöbbjük nem volt vallásos, már nem beszélt jiddisül vagy csak töredékek maradtak meg, gyermekkori emlékek. A zsinagóga csak a nagy ünnepek idején telt meg félig, vagy félig sem. A holokauszt-megemlékezések visszaszorultak a temetőkbe vagy a zsinagógába, a zsidók leginkább egy-egy temetés alkalmával gyűltek össze. Voltak akik tudták az imákat, de azokat felolvasták. A hitélet csökevényes volt, pászkát (máceszt) peszach előtt keresztény barátaiknak is beszerezték a családok. Amúgy legtöbben disznót vágtak, mert a romániai élelmiszerellátás közmondásosan pocsék volt, és a legkifizetődőbbnek a sertés bizonyult. Kóser koszthoz csak 1968 után jutott a nagyobb városokban létesített zsidó étkezdék (Kolozsvár, Temesvár, Bukarest, Iasi) révén a közösség. Kóser mészárszék nem létezett,  a hitközségi tagoknak havonta „osztottak” két kiló marhahúst, olajat, cukrot. Volt kórus, nem volt táborozás. Zsidó hitoktatás sem. Bár indultak héber (ivrit) nyelvtanfolyamok, de rendszerint abbamaradtak, mert vagy a hitoktató halt meg, vándorolt ki, vagy nem volt elég jelentkező. Ezzel szemben minden zsidó fiatal bőszen tanult angolul, franciául. A német – érthető okból – a legtöbb családban teljesen visszaszorult.

Nem titkolták zsidóságukat, a környezet aggodalmasan, pontosan néha túlzóan is számon tartotta, nem engedte, hogy megfeledkezzenek róla. Például a szekunál kihallgatott magyar ajkú zsidóknak a vallatók többször a szemükbe vágták, hogy ostobák, mit magyarkodnak, hiszen a magyarok hurcolták családjukat Auschwitzba.

Maradtak néhányan a kereskedelemben üzletvezetők, de leginkább a közigazgatásban hivatali munkát végeztek, gyárakban dolgoztak mérnöki, technikusi beosztásban, a termelésirányításban vettek részt, az egyetemeken tanítottak, a klinikákon és kórházakban gyógyítottak, sokan tanársegédként mentek nyugdíjba, holott tudásuk felért a professzoréval. Körorvosok voltak, ügyvédek, jogtanácsosok, titkárok, beszerzők, tanárok (főleg nyelv- és zene). A falvakból, a kisvárosokból mindenki beköltözött, a megyeszékhelyekre. A pártba, aki tehette, belépett, ez életbiztosítás volt. De ezzel nem „zsidósították el” a Román Munkáspártot, hiszen 1988-ban közel hárommillió párttag volt a 18 milliós Romániában. Mégis – mint mindenütt – azt hangoztatták: a zsidók hozták a nyakunkra, nekik köszönhető a kommunizmus, azaz a szocialista rendszer. Az ostoba tömeg szemében sokáig a zsidó és kommunista egyet jelentett. Azt is megjegyezték: „megcsinálták a kommunizmust, aztán itthagyták nekünk, hadd nyomorogjunk.” A kudarcokért a bűnbakkeresés és vétkek kivetítési mechanizmusa hibátlanul működött, sőt sokak fejében ma sem halványult el. Irigyelték az öreg komcsikat, akiknek kiemelt nyugdíj és kedvezményes orvosi kezelés járt. Meg a zárt üzletek. Korábban – verés, börtön, láger, megvetés.

Antiszemtizimus pedig volt. Szép hagyományokra tekinthetett vissza, mind az állami román, mind a volt magyar állami és magánemberi fogantatású. A vegyesházasságok a háború után megszaporodtak, és rendszerint a nem zsidó fél vette rá zsidó házastársát, hogy alijázzanak, már csak a gyerek érdekében is. Bárhová, csak el Romániából, el a diktatúrából. A zsidógyűlölet verbális erőszak formájában volt a leggyakoribb: Auschwitz-viccek, csúfolodó versikék, tanárok elejtett megjegyzése, a gyárigazgatók rosszindulata, megkülönböztetés, jutalmakban, érdemjegyekben. A Román Munkáspárt zsidótlanítása elsősorban a Központi Bizottságban és a vezetőszervekben volt sikeres 1958 után. 1989-re egyetlen zsidó maradt a KB-ban Leonte Răutu, egy moldvai őskommunista, Vásárhelyen pedig szegény Grün Ferenc elvtárs, aki, ha előadott, csak úgy emlegették, hogy grünferenciát tart.

Az a fajta antiszemitizmus, amit a lengyel zsidók éltek át 1968-tól, nálunk ismeretlen volt, sőt erről nem is nagyon beszéltek. 1965-től kezdődően Izraelbe könnyen kieresztették a rokonlátogatót és a kivándorlót. Annak előtte volt olyan család, amely mindenét eladta, aztán 12-15 évig várt a kivándorló útlevélre ládákon üldögélve, állandó ideiglenességben. A hazát elhagyót megfosztották tulajdonától, elvették lakását, nevetséges összeggel kártalanították. Egyre kisebb csomaggal engedték ki őket, nemzeti vagyonvédelem címén sok mindent önkényesen koboztak el a kiutazás előtt. Előbb Rómába, vagy Bécsbe érkeztek a kivándorlók, aztán már repülővel távoztak egyenesen Bukarestből. Olykor aztán hazalátogattak. Egy ideig, amikor az úgynevezett népi demokráciák megszakították a diplomáciai kapcsolatot Tel-Avivval, addig Románia volt a rokoni találkozások színhelye a magyar vagy lengyel, cseh vagy szlovák, sőt szovjet zsidók számára. Mindenki ulpánban tanulta meg a héber nyelvet.

És 1989 után? A zsidókérdés, ha lehet mondani, már nincs. Mert nincsenek zsidók. De az antiszemitizmus annál szebb és virágzóbb, zsidók nélkül is. A magyar Magyarországról importál, a román a honi termésből gazdálkodik. Rabbik jönnek és mennek, kevés hitközségnek van sajátja, olykor egy-egy javíthatatlan nosztalgikus vagy rosszul integrálódott izraeli visszatelepül városainkba. Nos, ők tudnak héberül. A hitélet inkább az öregek klubja imákkal fűszerezve szombatonként és a nagy ünnepeken. Marad a temetés és a klezmerkoncertek, előadások a zsidó múltról, egy román nyelvű hetilap a bukaresti főrabbinátus kiadásában, (korábban volt egy kolozsvári magyar nyelvű is, Új út címen), könyvek, filmek, alkalmi kiadványok jelennek meg, melyek akadálytalanul áramlanak. Múzeumok nyíltak. Gyűjtik a zsidó emlékeket. Vannak hitközségi üdülők Borszéken, Iharos-Szebenben, a tengerparton. És van nosztalgia, gyermekek hazavárása és kiutazás több hónapra. Internet, Skype, WhatsApp, telefon. Temetőlátogatás, sírgyalázás és az unokák képeinek mutogatása. Az átlag életkor 65 fölött. A lélekszám országosan sem haladja meg a háromezret…