Zsidókeresztény társas

Írta: Kemény István - Rovat: Politika

Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017

Száz éve, 1917-ben jelent meg a nevezetes zsidókérdés vita a Huszadik Század című folyóirat hasábjain. Ebből az alkalomból a Szombat az alábbi körkérdést intézte a magyar szellemi élet több mint hatvan képviselőjéhez.

Száz év elteltével a „zsidókérdés”, még inkább annak „megoldása” már csak idézőjelben használható fogalmak. Így ma, ehelyett azt kérdezzük:

– Hogyan jellemezné ma zsidók és nem zsidók (bárhogy is definiáljuk e csoportokat) együttélését a mai Magyarországon?

– Az elmúlt száz év és a jelen ismeretében, kinek miben kellene változtatni ahhoz, hogy a helyzet javuljon?

Körkérdésünkre, szerkesztőink reflexióit nem számítva, harmincnyolc válasz érkezett, melyeket decemberijanuárifebruári és márciusi nyomtatott számainkban olvashatnak. Online kiadásunkban hétről-hétre egy-egy írást közlünk a beérkezettekből.

Kemény István (Fotó: mno.hu)

 

A te kedvenc bábud molett,

ötvenes, nagyszájú, bő

lebernyegekbe öltöző, szürke

haját mint szükséges rosszat

lófarokban hátralökve hordó,

okos, humán értelmiségi nő.

 

Az én kedvenc bábum dagadt,

hőbörgő, hazug de hiszékeny,

elpusztíthatatlan kedélyű

vén csibész, sőt bizony

még rasszista is a te

fogalmaid szerint.

 

Velük játszunk, őket vezetjük,

vitában őket mentegetjük,

a személyi edzőik vagyunk,

magyarázunk és súgunk nekik,

és dühöngünk, amikor mégis

elkövetik a saját hibáikat

a mi játszmáink során.

 

Mindketten egyedülállók, de azért

nagyszülők. Nagyjából egyidőben

jártak egyetemre, a te bábud most is

ott tanít, de az enyém (aki

mentőzött sokáig, volt ród, szakács,

sőt, azt állítja, Csehszlovákiába

is ő vonult be hatvannyolcban,

bár szerintem az a bátyja volt)

nem diplomázott le, noha jóval

élesebb elme annál, mint amennyit

a tied (aki szociálpszichológusként

egész életében az előítéleteket

kutatta) a legjobb indulattal is

feltételezne róla.

 

De az enyém azért

nehezebb eset. Jóformán csak

előítéletei vannak, ráadásul

erőszakos és kötözködő is.

Elakadnak a játszmáink velük,

emlékezz csak vissza,

mi történt például legutóbb:

 

egymással szemben állítottuk fel

– pontosabban ültettük le – őket,

egy esküvői asztal két oldalára,

te a tiédet, én az enyémet,

a két család egy-egy tagjaként,

és az enyém, jó szokása szerint

rögtön neki is látott vedelni,

és félóra múlva már a húszéves

csajokat dicsérte nagy hangon,

amire a tied (akit a kora sose

zavart, a feministákkal szemben

is akadnak bőven fenntartásai,

irodalomtörténészként

pedig éppenséggel Falstaffot

kutatta egész életében)

nem bírt megállni egy fölényes

megjegyzést a vele szemben

terpeszkedő százharminc kilós

enyémhez: “drága szép kis virágszál,

hagyjon már minket ezzel a macsó

szöveggel ezen a szép napon!”

 

Kézzel-lábbal mutattam erre

az enyémnek, hogy fogja be a száját,

ne válaszoljon, mert már láttam,

hogy mi jön, de hiába persze:

üvölteni kezdett, hogy neki

ne dumáljanak a zsidók,

az ő nagyapja Kohnból magyarosított,

de az apja Kocsis néven mégis egy

SS páncélgránátos hadosztály

állományában élte túl a háborút, ő

azt mond, amit akar, amire csönd lett

az esküvői asztal mindkét oldalán.

 

És akkor megláttalak téged

a tábla túloldalán, ahogy te is

kézzel-lábbal mutogatsz

a tiednek (aki történész, és

világéletében a huszadik század

feldolgozatlan traumáival foglalkozott),

hogy ha már így alakult a helyzet,

mondja el végre azt a nagymonológot,

amire egész életében készült:

 

“De én azért már hadd dumáljak

neked, vén szarkeverő, hát én vagyok

neked zsidó a csendőrtiszt apámmal

és a hajszál híján apáca anyámmal?

hát mit gondolsz, mért foglalkoztam én

egész életemben valláskritikával,

miközben a szívem mélyén Alexandriai

Szent Katalinként, tudós vitában,

mindig újra és újrakezdve, száz

pogány görög filozófust térítek át

Jézus oldalára egymagam, ha nem

az ilyen frusztrált vén marhák miatt,

mint te vagy? hát nem látod,

mit hoztál a násznép fejére ezzel

a szóval, hogy zsidó? hát nézz körül,

hogy szegik le a fejüket, hogy tesznek

úgy, mintha el se hangzott volna,

nézd, hogy szégyelli a családod magát,

hát kit érdekel itt a te konkrét nagyapád?

mert ez a szó, zsidó, megesz, felzabál

maga körül mindent, nem ismer

kontextust, finom különbségeket,

ez a szó csak saját magát jelenti

meg veszélyt és viszályt, és ha

valahol elhangzik egyszer, ott

nem marad semmi más, csak ő, a szó,

meg zavarodott, ideges emberek,

remegő gyomrok, vörös fejek,

ezer évig nem volna szabad

a zsidó szót kimondani, hát mért

nem fogtad már megint be a szád?”

 

De te hiába integettél a tiednek,

hogy mondja, mondja ezt el, ő

bizony nem szólt egy szót se, csak

forgatta a szemét, sóhajtott,

fejét csóválta, és mutatta neked,

hogy á, teljesen fölösleges.

De aztán mégis gondolt egyet,

mivel még mindig makacsul

tartott az asztal körül az én

bábum hőbörgése miatti

öt másodpercnyi kínos pillanat:

és áthajolt az asztalon, és

megsimogatta az enyémnek a

képét: “nyugi, édesem, nyugi”.

 

Amitől az enyém azonnal

rávigyorogott a tiedre, mert

van szeme az igazi nőkhöz,

és a tied az. És feloldódott

a zsidó szó miatti kínos csönd,

folytatódott az esküvői vacsora,

és ők ketten beszélgetni kezdtek

megint, ahogy a játszmáink során

lenni szokott, és a végén az enyém

talán meg is kérte volna a tied

kezét, sőt, fordítva sem kizárt,

végülis épp elég magányosak

mind a ketten, de nem lett

a játszmának vége most se,

mert idegesen lesöpörtem a táblát,

mert nem bízom meg az enyémben,

egyik játszmában ezt mond,

a másikban meg azt, és sajnálom,

de nem bízom a tiedben se, hiába

foglalkozott emlékezetpolitikával

világéletében. Így lett a tábla

szép tiszta már megint.

 

És most hagyjuk a bábuinkat,

és térjünk rá végre arra, ami

téged meg engem illet: én

úgy látom, hogy neked és nekem

családdal, tevékkel, juhokkal,

szolganéppel, Nippurból Jerikóba

négyezer,

vagy ponyvás kocsikkal,

ószövetségi Bibliával

St. Louisból Kansas City felé

kétszáz

éve kéne együtt vándorolnunk

legelőt és szűzföldeket keresve,

mátriárka-pátriárka,

csúnyán és örökké

szidva egymást, de

mégis töretlen tisztelettel

övezve házunk népe által,

ideális körülmények között.

Hozzánk csak ez lenne méltó.

 

De te és én (akik tanult, magyar,

felnőtt szerelmespárként,

szülőkként, világéletünkben

az ideális körülményeket kerestük)

csak optimális körülményeket ismerünk,

és félnomádként, az eshetőségekre

készen éljük az életünket:

legeltetünk a startmezőn,

gabonát termesztünk a cél mögött,

és a kettő között, a célban

állnak a sátraink.

 

támogatás

Címkék:Huszadik Század, Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017