Zsidókérdés ma

Írta: Tábor Ádám - Rovat: Politika, Történelem

Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017

Száz éve, 1917-ben jelent meg a nevezetes zsidókérdés vita a Huszadik Század című folyóirat hasábjain. Ebből az alkalomból a Szombat az alábbi körkérdést intézte a magyar szellemi élet több mint hatvan képviselőjéhez.

Száz év elteltével a „zsidókérdés”, még inkább annak „megoldása” már csak idézőjelben használható fogalmak. Így ma, ehelyett azt kérdezzük:

– Hogyan jellemezné ma zsidók és nem zsidók (bárhogy is definiáljuk e csoportokat) együttélését a mai Magyarországon?

– Az elmúlt száz év és a jelen ismeretében, kinek miben kellene változtatni ahhoz, hogy a helyzet javuljon?

Körkérdésünkre, szerkesztőink reflexióit nem számítva, harmincnyolc válasz érkezett, melyeket decemberijanuárifebruári és márciusi nyomtatott számainkban olvashatnak. Online kiadásunkban hétről-hétre egy-egy írást közlünk a beérkezettekből.

Idézőjelek közé zárt kérdésre eleve nem lehet választ kapni. Márpedig a körkérdés valójában most is a zsidókérdésre vonatkozik. Apám, Tábor Béla meghatározása szerint „a kérdés: fellazított válasz”. Aki maga is kételkedik abban, hogy az őt foglalkoztató kérdés létezik-e, vagy ha létezik is, nyíltan feltehető, nem hisz abban, hogy kérdésével egy értelmes választ lazít fel. Azaz, hogy a kérdésre van értelmes válasz. Száz éve, a Huszadik Század szerkesztői még hittek ebben – nem is tették idézőjelbe a zsidókérdést, amikor vitát indítottak róla. Természetesen nem tekinthetünk el attól, ami azóta a kisbetűs huszadik század első felében Magyarországon történt. A 98 éve kezdődött ún. keresztény kurzus centrális antiszemita ideológiájává tette a zsidókérdést. A pogromokkal és numerus clausus-szal indult folyamat szűk két évtizeddel később zsidótörvényekbe, a deportálásokban való készséges részvételbe és zsidókat tömeggyilkoló nyilas rémuralomba torkollott. Azóta a zsidók túlnyomó többsége valamint az antiszemitizmus ellen küzdő nem zsidók számára a zsidókérdés – a megoldása pedig különösen – tabu, amit ki sem szabad mondani, mert a legrosszabb időket idézi fel és azok szellemét szabadíthatja ki a palackból; csak az antiszemitizmus kérdése létezik. Ez a reakció ugyan érthető, de téves és ártalmas, mint minden valódi kérdés előli, félelemből fakadó elzárkózás.

Tehát mindenekelőtt a zsidókérdést kell kiszabadítani az idézőjelek börtönéből. Tábor Béla A zsidóság két útja c. – először 1939 augusztusában megjelent, de másfél évvel korábban, Darányi miniszterelnöknek a zsidótörvényeket beharangozó győri beszéde után elkezdett – könyvének mindjárt a második lapján leszögezte, hogy „a zsidókérdést a zsidók kérdésévé kell tenni. Eddig nem az volt. A nemzsidók kérdése volt és a zsidóság csak a kérdés tárgya.[1] […] Mivel a zsidókérdés döntő történelmi valóságát a céltudatos gondolkodás megtagadta, a zsidókérdés megoldását a zsidógyűlölet pótolta.” A könyv megírása utáni években ez a pótmegoldás már nem a zsidók másodrendű alattvalóként vagy állampolgárként kezelése, jogaik súlyos korlátozása, antijudaista majd antiszemita propaganda, elszigetelt véres pogromok, elűzésük követelése és gyakran sikeres megvalósítása, hanem a mindezeknél radikálisabb végső megoldás volt. A soah-t Tábor Béla „a zsidó történelem korszakváltását” előidéző legfontosabb eseményként tárgyalja a könyve második kiadásához írt Utószóban. De nem revideálta kiindulópontját, miszerint „van zsidókérdés”, és ez „olyan kérdés, amelyet magunk teszünk fel önmagunknak önmagunkról”. Rögtön hangsúlyozta ugyanakkor, hogy a zsidókérdés kétségtelenül „az antiszemitizmus kérdése is. Kettős értelemben: egyrészt ugyanazt a kérdést, amit mi felteszünk, az antiszemitizmus is felteszi; másrészt, ha azt kérdezzük, mi a zsidókérdés, azt is kérdeztük: mi az antiszemitizmus? Magunkkal akarunk beszélni magunkról, de nem vagyunk egyedül.” Ez ma is ugyanígy van.

Az embert a szellem teszi emberré. A zsidóság kivételes helyzete abból ered, hogy a nyugati emberiség legnagyobb szellemi koncentrátumát, a Bibliát ő alkotta meg, és annak terjedelmileg kisebb, ám több kontinensnyi nem zsidó ember vallását, életét, gondolkodását meghatározó második egysége, az Újtestamentum is alapjában az ő szellemi sugárkörében született. A Tanach megalkotásával aktívan, a kereszténység világvallássá válásával passzívan döntően formálta a világtörténelmet, azon belül – pontosabban: fölötte – a világszellemet. Bergyajev szerint „a zsidó kérdés […] tengelye körül forog a vallástörténet”.

Hibátlan ember vagy embercsoport nincs. Tábor Béla szerint a nem zsidók éppen a velük részben közös Szentíráshoz való kitüntetett kapcsolata miatt reagáltak érzékenyen a mellettük, majd köztük élő zsidóság hibáira (például az uzsorára). Másrészt az igazi kereszténység (Kierkegaard Christendomja), a krisztianizmus támasztotta – valójában már mózesi – felebaráti szeretet-parancs megtagadásával saját vallásukkal szemben feltörő, ám azt elfojtani kényszerülő regressziós pogány indulataikat fordították a zsidók ellen. Ám a mai Európa részint felvilágosodott, részint fogyasztói ateizmusa folytán a Biblia és a vallás már sokkal kevesebb kereszténynek fontos (bár jóval többnek, mint ahányan formalizált egyházi keretek közt vallásosak). Ezért, valamint a holokauszt még tartó hatása és emléke, no meg az európai zsidóság lélekszámának erős csökkenése miatt is – mely éles kontrasztban áll a bevándorolt muszlimok egyre nagyobb számával – sorvadni látszik a hagyományos antiszemitizmus.

Kelet-Európa és Magyarország skanzen-helyzetben van a bolsevizmus jégkorszaka, majd annak bukása után a mélyben befagyott, háború előtti regressziós nézetek újraéledése folytán. És habár a népszámlálási adatok szerint 2001 és 2011 között a népességcsökkenésnél jóval nagyobb arányban zsugorodott a keresztény egyházak híveinek száma nálunk is, a Medián két évvel ez előtti felmérése szerint a magyar népesség harmada antiszemita, közel negyede erőteljesen az. Ugyanakkor a nyugatos értelmiség, polgárság és fiatalság, a spontán vallási kisközösségek és az újabb kisegyházak többsége kifejezetten pozitívan viszonyul a zsidósághoz.

„Zsidók és nem zsidók együttélésé”-ről beszélve „a mai Magyarországon” legalább jeleznünk kell, kikről is beszélünk. A nem zsidók heterogén halmazt képeznek, akik abban az egyben közösek, hogy sem vallásilag, sem származásilag nem zsidók. Ám a zsidók fogalma is elasztikus halmaz. Beletartoznak a vallást valamely zsidó felekezet szokásai szerint gyakorlók; a Jom Kippurkor a Dohány utcai zsinagógában megjelenő, évközben nem vallásgyakorlók; az izraeli élettel szorosabb vagy lazább kapcsolatban lévő, jelentős részben ateista cionisták; a zsidó kultúra valamely szegmensét művelő vagy ápoló, vallásuk iránt érzékenyek és ez iránt érzéketlenek; a soah-t elszenvedettek, illetve ma már túlnyomórészt azok leszármazottai mind; a zsidó vallásúnak anyakönyvezett, illetve kitért családban felnőtt vagy később kitért, zsidóságuk iránt közömbös zsidó származásúak.

Az ebbe a kontúrtalan halmazba tartozókat legelsősorban az köti össze, hogy potenciális, vélt vagy valóságos elszenvedői valamilyen fokú antiszemitizmusnak. Az utolsó harminc évben ugyanakkor sokan fedezték fel és élték meg pozitívan különböző szinteken és formákban is zsidóságukat vagy zsidó gyökereiket; a Közép-Európában egyedül megmaradt, bár erősen megcsonkult budapesti zsidóság körében kibontakozott egy meglehetősen színes kulturális élet. „A zsidók és nem zsidók együttélése a mai Magyarországon” kérdése mégis döntően az antiszemitizmus kérdéskörére redukálódik; bár azt is magában foglalja, hogyan hatottak a zsidók, a zsidóság – pozitívan és negatívan – a nem zsidókra.

A zsidók nem mondhatják meg a nem zsidók helyett, hogy nekik mit „kellene változtatniuk ahhoz, hogy a helyzet javuljon”. Ugyanakkor – bár a zsidóság nem degradálható valamiféle „holokauszt-vallássá” – a soah után végképp nem dughatja fejét struccként a homokba egyetlen zsidó ember vagy felekezet sem az antiszemita jelenségek láttán. E téren mindenekelőtt azt kell követelnünk, hogy a kormány hagyjon fel az antiszemitizmus nyílt vagy burkolt szításával (Hóman-szobor, Soros-ellenes kampány).

A zsidók legelsősorban mégis azzal tehetnek „a helyzet javulásáért”, hogy komolyan veszik kiválasztottságukat, amely – mint arra Tábor Béla rámutat – „nem a zsidóság jogait, hanem kötelezettségeit érinti”. Annak megértését = meghallását, hogy „a Név a mi Istenünk – a Név: Egy”. Ez „maga az áldozati parancs”. „Azt fejezi ki, hogy minden mást alá kell rendelni ennek az egy megértésnek. Az áldozat az alacsonyabb érték alárendelése a magasabb értéknek”, „nem megtagadása, elpusztítása, hanem teremtő átalakítása: értékteremtés”.

És bár ugyanez a parancs „minden más néphez is” szól, „mert a Név: Egy”, de a Sema első két szava – Halljad Izrael:  – egyértelművé teszi, hogy „úgy, ahogy az a zsidóság fülében egyszer megcsendült, a zsidó népet szólítja meg és […] soha többé nem keresheti a felelősséget önmagán kívül – ez a kiválasztottsága”. Amely tehát számára nem előjogot jelent, hanem nagyobb kötelezettségeket, áldozatvállalást ró rá. Mindenekelőtt a Sema megértését – nem kizárólag vallásgyakorlás útján, hanem a legtágasabb és legmélyebb értelemben vett szellem körében. A zsidók döntően ezt tehetik a zsidókérdés megoldásáért.

Akik erre nem képesek vagy ezt nem akarják, legalább annyit tehetnek, hogy a hazai közállapotok drámai despotikus elkeletiesedésével szembeszállva, a nyugatos emberi jogi, demokratikus és szociális értékekért küzdve segítenek az egész magyarságnak.

Ez egyébként minden – hívő és nem hívő, vallásos és vallástalan, a magyar kultúra iránt elkötelezett vagy cionista, a zsidóság szellemi feladatára vagy a soah traumájára koncentráló – zsidónak egyaránt joga és kötelessége, mivel magyar – és európai – zsidókként közük van a magyar nép, minden magyar ember szabadsága és jogai megvédéséhez.

A zsidóság legfontosabb feladata azonban ma is ugyanaz, amit Tábor Béla 75 éve Szakzsidóság vagy zsidó világnézet c., az Ararát-évkönyvben megjelent írásában megfogalmazott. Ki kell ásnia „a zsidóságnak azt a belső eszmei tartalmát”, mely „olyan mély, mint maga az emberi lélek, és olyan széles, mint maga az emberi szellem”. A modern, nem „vallási”, hanem „világnézeti korban” hosszútávon csak ez alapozhatja meg a zsidóság számára „a helyzet javulását” és csak ez lehet adekvát válasz a zsidókérdésre.

[1] Annak, hogy e szavak túlnyomórészt süket fülekre találtak, eklatáns példája a 2013-ban az ELTE Eötvös Kiadónál publikált – egyébként kiváló – tanulmánykötet címében szereplő idézőjelezés és a könyv előszava. Az előszó egyrészt azzal indokolja a zsidó szó idézőjelbe tételét a zsidó identitásképek összetételben, hogy „a legnehezebben kezelhető, legveszélyesebb szavak közé tartozik a «zsidó»”, másrészt azzal, „hogy a «zsidó» sokkal inkább tárgya a tekinteteknek, mintsem szubjektuma”. („Zsidó” identitásképek a huszadik századi magyar irodalomban, 7. old.)

Címkék:Huszadik Század, Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017