Zsidók nélküli zsidó- és holokauszt-emlékezet Székelyföldön

Aki a határon túli magyar zsidó közösségekre gondol, annak általában Kassa, Ungvár, Munkács, Máramarossziget, Szatmárnémeti, Kolozsvár, Nagyvárad, Temesvár vagy Szabadka jut eszébe. Mára ezek a közösségek elapadtak és jelentős nyelvi-kulturális váltás ment végbe a maradékaikon. A magyar nyelv korábbi dominanciáját a szlovák, az ukrán, a román vagy a szerb váltotta fel.

A határon túli zsidók mentális térképéről lemaradnak az olyan, mindig is zsidók által gyéren lakott térségek, mint amilyen a Székelyföld. Eltekintve Aranyosszéktől és Marosszéktől, amelyek történetileg szintén ehhez a régióhoz tartoztak, a Székelyföld többi részén alig éltek zsidók.

Írásomban kizárólag azokra a székelyföldi kisrégiókra koncentrálok, ahol erdélyi viszonylatban is kevés zsidó élt a holokausztot megelőző időszakban és – ennek is tulajdoníthatóan – a holokausztot követően nagyon hamar felszámolódtak a túlélők közösségei. Az emlékápolást az 1980-as, 1990-es évekig itt is a helyi zsidóság vállalta magára. 2011-re Sepsiszentgyörgyön 6 (1941-ben 400-an voltak), Gyergyószentmiklóson 3 (1941: 559) zsidó maradt. Csíkszeredában (1941: 299) és Székelyudvarhelyen (1941: 324) már senki nem vallotta magát izraelita vallásúnak. A zsidók eltűnésével egy olyan űr keletkezett az emlékápolás terén, amely örökre betöltetlennek ígérkezett. Az elmúlt évtizedben viszont, új jelenségnek lehettünk tanúi. Ugyanis, ezeken a településeken az emlékezet, az emlékápolás és a szembenézés újrasarjadt, és ennek révén a Pierre Nora által leírt új „emlékezet helyei” jelentek meg. Mindez zsidók nélkül, keresztény iniciatívából. Mindemellett nem kétséges, hogy a székelyföldi régiókban létezik az elsősorban nem politikai, hanem hétköznapi/diskurzív szinten tetten érhető antiszemitizmus jelensége is. Ennek vizsgálata külön kutatási téma lehetne. Így tehát, az emlékezés, a múlttal való szembenézés egyszerre van jelen a hétköznapi antiszemitizmus megnyilvánulási formáival.

Megemlékezések, emlékállítások

Az említett négy székelyföldi városi közösség közül a gyergyószentmiklósi és a sepsiszentgyörgyi számolódott fel a legkésőbb. Ennek következtében egészen a legutóbbi időkig a megemlékezések kezdeményezése és szervezése közös volt. Azaz a helybeli zsidók mellett a települések önkormányzata vagy kezdeményezőként lépett fel, vagy pedig jelentős mértékben részt vállalt ezekben az eseményekben. Gyergyószentmiklóson, 1994-ben, még a hitközség volt az a szervezet, amelyik lebonyolította a holokauszt-megemlékezést. Húsz évvel később, a 70. éves évfordulós rendezvények mögött a helyi önkormányzat, a Tarisznyás Márton Múzeum és a Hargita Megyei Prefektus Intézménye állt. A helyi önkormányzat 2014-ben emléktáblát is elhelyezett a Vaskertes iskola homlokzatán. Ide, a város központjában álló elemi iskolának az udvarára gyűjtötték össze ugyanis, a helybeli és a környékbeli települések zsidónak minősített lakóit 1944. május 3–5. között. A zsinagógában, amely egyébként mára az általunk vizsgált székelyföldi területek egyetlen megmaradt zsinagógája, a megemlékezéshez kapcsolódóan, a Vaskertes iskola diákjai adtak elő emlékműsort. Feltehetően, a diákok között még mutatóban sem akadt zsidó gyökerekkel rendelkező gyermek.

Azt gondolhatnánk, hogy a zsidó közösségek eltűnésével az emlékezetük is eltűnt. A székelyföldi esetek viszont ennek az ellenkezőjére mutatnak rá. Legalábbis rövid távon, mindenképp. Gyergyószentmiklóson, az utóbbi tíz évben már csak a helyi, magyar/keresztény közösségen, vagy lelkes helyi értelmiségieken múlott az, hogy felidézték az egykor szebb napokat is megélt zsidó közösség emlékét/tragédiáját. Ez az emlékápolás pedig, nem csak az emlékállítások szintjén, hanem az audiovizuális dokumentálás formájában is megmutatkozott. 2020-ban készült el például Daczó Katalin A zsinagóga és ami hozzá tartozik c. riportfilmje, amely a történeti keretezés mellett a ma Izraelben élő elszármazottakat is megszólaltatja.

Sepsiszentgyörgyön hasonló folyamatokkal találkozunk. Szintén a 70. évfordulós megemlékezésekhez kapcsolódóan, 2014-ben, a város önkormányzata és a Romániai Zsidó Hitközségek Szövetsége holokauszt-emlékparkot alakított ki a Vojkán utcai zsidó temető területén. Itt már létezett egy 2009-ben átadott emlékfal 611 háromszéki zsidó áldozat nevével. Ezt egészítette ki 2014-ben egy a gyermekáldozatokra emlékező emlékoszlop és 52 tuja csemete, majd 2020-ban 52 gyermek síremléket avattak fel. A 2014-es ünnepségeken helyi iskolák tanulói is közreműködtek.

Értelmiségi kezdeményezés eredményeként, 2022-ben Sepsiszentgyörgyön 15 darab 15×15 centiméteres réz botlatókövet helyezett el az önkormányzat zsidó családok egykori lakása előtt, valamint a valamikori zsinagóga és az 1944-es gyűjtőtábor helyén. Ez utóbbi esemény szintén azt sugallja, hogy az emlékápoláshoz és a szembenézéshez nem föltétlenül szükséges a túlélők, illetve azok leszármazottainak a közreműködése.

Székelyudvarhelyen olyan holokauszt-megemlékezésre, amelyet a helyi zsidó közösség tagjai szerveztek, utoljára 1994-ben került sor. Ezt hosszú szünet követte. A 2014-es emlékév is eseménytelenül telt el. Végül, civil kezdeményezésre, a városi önkormányzat a városi múzeummal közösen vállalta fel az emlékünnepségek megszervezését 2019-ben. Atipikus módon, a rendezvényeket nem kísérte emlékmű-, vagy emléktábla-avatás, viszont talán ez a mozzanat adta a szikrát ahhoz, hogy a megemlékezések szervezésében kulcsszerepet játszó Fecső Zoltán székelyudvarhelyi filmrendező történeti kutatásokat végezzen és dokumentumfilmet forgasson a város zsidó közösségéről (Ahogy az óra jár, 2023). Az emlékállítás kezdeményezése, amely 2024-ben valósulhat meg, szintén az ő nevéhez fűződik.

Csíkszeredában az utóbbi évtizedek holokauszt-megemlékezéseinek helyszíne a zsidó temető volt. Kezdeményezőként minden esetben a helyi önkormányzat lépett fel, de részt vettek egyházi képviselők is, illetve a helyi iskolák diákjai. Így történt ez 2006-ban, 2008-ban, 2010-ben. Ezek az események viszont nem a magyarországi holokauszt emléknapjához, vagy a gettósítások és deportálások május–júniusi időpontjaihoz kötődtek, hanem az észak-erdélyi zsidók tragédiájához egyáltalán nem kapcsolható románai holokauszt emléknapjához, azaz október 9-hez. Ez részben azzal magyarázható, hogy Csíkszereda, megyeközpont lévén, penzumot teljesített az által, hogy a bukaresti-központú megemlékezésekhez igazította a helyi eseményeket. Az észak-erdélyi holokausztra történő májusi megemlékezésekre pedig, helyi zsidó, vagy civil kezdeményezők híján, nem fordítottak figyelmet.

Mindezek mellett léteznek olyan helyi kegyeleti akciók és kulturális események is, mint a második világháború hősi halottainak 2016-ban állított emlékoszlop, vagy a csíkszeredai Márton Áron Főgimnázium által lebonyolított emlékhét 2022 őszén. Az emlékoszlopot a Szent Kereszt Plébánia és a csíkszeredai Önkormányzat állította és a magyar katonák nevei között néhány zsidó munkaszolgálatos, köztük (Sarkadi Elek zsidó származású zenetanár és karmester) áldozat neve is olvasható.

A Márton Áron Főgimnázium diákjai 2022-ben tematikus héten számos, a helybeli és az erdélyi zsidók történetéhez kapcsolódó tevékenységen vettek rész. A rendezvény keretén belül leplezték le az iskola egykori zenetanárának, Sarkadi Eleknek az emléktábláját. A köztiszteletnek örvendő pedagógus nevét egyébként utca is viseli a városban.

Legújabban, Hargita Megye Tanácsa szervezésében, 2023 áprilisában nyílt holokauszt témájú képzőművészeti tárlat a csíkszeredai Megyeháza Galériában.

Szembenézés, bocsánatkérés, (kon)textusok

Sok, vagy kevés a holokauszttal, a zsidók emlékezetével foglalkozó székelyföldi események, kulturális termékek száma? Miként értelmezhetőek a zsidók nélküli kegyeleti megnyilvánulások? Mennyire őszinték, vagy mennyire politikai szerepfelfogásból eredő akciók ezek? És könnyebb-e zsidók, túlélők nélkül emlékezni a bűntettekre ezeken a helyeken, mint ott, ahol még élnek olyan személyek, akiknek/akinek a szemébe nézve kell elmondani, hogy vétkeztünk?

Ezekre a kérdésekre nehéz válaszolni, viszont el lehet különíteni néhány dimenziót.

Ha a kvantitatív szempontokat vizsgáljuk, mindenképpen tekintetbe kell vennünk azt a tényezőt, hogy ezeken a településeken nem csak a hitközségek szűntek meg, hanem teljes mértékben eltűnt a zsidó lakosság. Ennek következtében az emlékápolás feladata a helyi nem zsidó közösségre hárul, illetve ennek nyitottságától, a téma iránti érzékenységétől függ. Talán ez a tényező okozza azt is, hogy a megemlékezések gyakorisága időszakonként fluktuál, és elsősorban a kerek évfordulókon tapasztalható nagyobb odafigyelés. Ebből a szempontból a 2014-es év mindenképpen kiemelkedő, és feltételezhetően ez várható a 80. évforduló kapcsán 2024-ben is.

A 2014-es évet a magyar kormány holokauszt emlékévnek nyilvánította. Nem véletlen tehát, hogy a vizsgált székelyföldi településeken a legnagyobb volumenű megemlékezések pont ebben az évben zajlottak. Ami mégis megkülönbözteti ezeket a városokat a nagyobb észak-erdélyi zsidó központoktól (Nagyvárad, Szatmárnémeti, Kolozsvár, Marosvásárhely) az, hogy a helyi önkormányzatok valójában nem voltak kényszerhelyzetben, azaz élő, működő zsidó közösségek híján megtehették volna, hogy eltekintenek az emlékünnepségek megrendezésétől. Jogosan merül fel tehát a kérdés, hogy mi késztette arra az önkormányzatokat, hogy csatlakozzanak az emlékévhez? Feltehetően nem a filoszemitizmus, vagy a szembenézés igénye volt az elsődleges motiváció, hanem a megemlékezések hagyományának továbbviteléről, illetve külső iniciatívákról volt szó. Részben a bukaresti Hitközségi Szövetség, részben a településekről elszármazott zsidók, valamint helyi értelmiségiek, civilek kezdeményezésére, illetve a magyar kormány emlékezést bátorító hozzáállására volt szükség.

Megjegyzendő, hogy 2014-ben, szintén május folyamán, a román Közlekedési Minisztérium a bukaresti Elie Wiesel Holokausztkutató Intézettel közösen 11 észak-erdélyi vasútállomáson helyezett el román és magyar nyelvű emléktáblát a deportálások 70. évfordulója alkalmából. Az emléktáblák szövegét több magyar szervezet és értelmiségi is bírálta, ugyanis azt a magyarságra nézve sérelmesnek találták. A székelyföldi települések közül egyedül Marosvásárhely vasútállomására került ki ilyen emléktábla.

Gyergyószentmiklóson, ugyan román plakett avatására nem került sor 2014-ben, de a városban zajló holokauszt megemlékezések részeként a Romániai Zsidó Hitközségek Szövetsége rövid megemlékezést tartott a vasútállomáson.

A gyakoriságok vizsgálatánál tehát azt is figyelembe kell venni, hogy létezik egy magyar–román kompetitív emlékezetpolitikai kontextus is, amelynek egyik velejárója a hivatalos megemlékezések számának a növekedése, vagy éppenséggel az esetlegessége. Egyrészt, léteznek a történetileg is kapcsolható május–június környéki megemlékezések, másrészt viszont ott vannak a romániai holokauszt-emléknapra épülő október 9-események. Ez utóbbiakat sem a helyi önkormányzatok, sem a helyi közösségek nem érzik magukénak, hiszen a dátum az 1940–1944 között román fennhatóság alatt álló zsidók tragédiájához fűződik. Amennyiben viszont a helyi önkormányzatok eltekintenek az október 9-i eseményektől, a román sajtó érdektelenséggel, a zsidók tragédiájával szembeni közönnyel vádolja meg őket. Csíkszereda esete példázza, hogy az önkormányzat, feltehetően az ilyen vádakat elkerülendő, több alkalommal is elsősorban a romániai holokauszt emléknapjára időzítette a megemlékezéseket.

A hivatalos megemlékezéseken elhangzott beszédek által megfogalmazott üzenetek vizsgálata is segíthet a fentebbi kérdések megválaszolásában. Ez egy újabb, elsősorban kvalitatív dimenziója a szembenézésnek.

A városvezetők, vagy a politikai és egyházi vezetők felszólalásai mindenképpen azt igazolják, hogy ma már valamelyest létezik szándék a szembenézésre és a felelősségvállalásra. A szövegek közös eleme a „soha többé”, a „történtekből való tanulás” és a faji/etnikai gyűlölet veszélyeinek a tematizálása. Ezekre az elemekre építette fel pl. az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor a 2014-es gyergyószentmiklósi beszédét. Ennél továbbment viszont Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, aki a 2014-es sepsiszentgyörgyi megemlékezésen elismerte a Református Egyház vétkeit és bocsánatot kért a túlélőktől. Szintén bocsánatkérés hangzott el 2019-ben Gálfi Árpád székelyudvarhelyi polgármester részéről: „75 év távlatából kérünk ma is bocsánatot a holokauszt túlélőitől és az áldozatok utódaitól, zsidó barátainktól és azt hiszem, felelősen kimondhatom, hogy megtanultuk a történelemből a leckét: Soha nem ismétlődhet meg a 40-es évek borzalma!” A bocsánatkérések ugyanakkor, meglehetősen későn érkeztek. Mégis kiemelkedő jelentőségük van a társadalmi üzenetük szempontjából. Az emlékállításokhoz, megemlékezésekhez kapcsolódó beszédek ugyanis identitásmintákat, attitűdöket közvetítenek a társadalom számára. Ezek pedig, függetlenül attól, hogy melyek a mögöttes kontextusok, üzenetük révén hozzájárulhatnak az ezekben a közösségekben latens szinten jelen lévő zsidóellenesség mérsékléséhez.

A négy településen olyan emléktáblát, amelyet nem a helyi zsidó közösség, hanem az önkormányzat állított, csak Gyergyószentmiklóson találunk. A Vaskertes iskola homlokzatára elhelyezett plakett szövege tömör, talán túlságosan is, hiszen semmit nem árul el a tettesekről:  „Itt volt a gyergyói zsidóság gyűjtőhelye 1944. május 3–5. között, ahonnan a holokauszt haláltáboraiba hurcolták őket. Emlékük legyen áldott. Elhelyezte Gyergyószentmiklós Önkormányzata a holokauszt 70. évfordulóján. 2014” Mindamellett, hogy maga az emlékállítási aktus igen értékelendő, arról is árulkodik, hogy a beszédek szintjén jóval könnyebb a felelősséget vállalni, mint a sokkal maradandóbb emléktáblák esetében. A kompetitív emlékezetpolitika szempontjából sem mellékes, hogy mindeközben a román Közlekedési Minisztérium és az Elie Wiesel Intézet által felavatott észak-erdélyi pályaudvari plakettek nem fukarkodtak a jelzős szerkezetekkel a felelősöket illetően. A két nyelven megfogalmazott szöveg román változata az észak-erdélyi holokauszt felelőseiként a területet „megszálló fasiszta Horthy-rezsimet” nevezi meg (a magyar változatban „fasiszta jellegű” rezsimként utalnak a Horthy-rendszerre). E két eltérő narratíva az emlékezés és felejtés képlékenységére és az emlékállítás társadalmi-politikai vetületeire is rávilágít: Tulajdonképpen az emlékállító a szöveggel olyan múltat konstruál meg, amilyent a jelenből akar láttatni.

Harmadikként, de talán a legőszintébbként a civil kezdeményezésből fakadó emlékállítást kell megemlíteni. A sepsiszentgyörgyi botlatókövek, vagy a gyergyószentmiklósi és székelyudvarhelyi zsidókról készült dokumentumfilmek mögött nem áll politikai szándék, hanem egy olyan egyéni, vagy szűk közösségi igényt fogalmaznak meg, amely a felejtés ellen akar tenni. A megemlékezések, az emléktáblák, botlatókövek, a különböző képzőművészeti események és a dokumentálást felvállaló dokumentumfilmek így válnak a maguk módján és kontextusában az idő konzerválását elvégző, és bizonyos városi tereket, épületeket az emlékezés rituális tereivé alakító eszközökké.