Zsidógyűlölet – régi és új

Válasz Heisler Andrásnak

Heisler András tegnapi cikkében olyan gondolatokat tulajdonít nekem, ami hivatkozott írásomban (sem máshol) nem található.

„Gadó János az izraeli miniszterelnök látogatását értékelő cikkében arra a következtetésre jutott, hogy a szélsőjobboldali antiszemitizmus már 20 éve pusztán árnyalakként kísért bennünket.”

Heisler András figyelmébe ajánlom a honi antiszemitizmus témakörében írott cikkeimet, amik arról tanúskodnak, hogy ezt a veszélyt mindig is komolyan vettem.

Heisler szerint én a Síp utcát “a világ… reménytelenül elmaradott részének” tartom.

Ilyet sem mondtam soha. Ellenben ezt írtam cikkemben:

„A magyar zsidóság, és első számú képviselője, a Mazsihisz, egész más világban él: egy törtélelmi zárványként működő régióban, ahol az emberjogi, kisebbségvédő politika még nem futott túl a józan határokon, ahol a baloldali anticionizmusnak – már és még – csekély a bázisa.”

Ez azért talán más kontextus– nem azt írtam, hogy a Mazsihisz elmaradott, hanem, hogy a régió az, amelyben mi magyar zsidók és a Mazsihisz is élünk. Ebből a viszonylagos elmaradottságból következik, hogy itt még jóval inkább az antiszemitizmus régi válfaja lelhető fel, s az új, „haladó” antiszemitizmus – az emberjogi nyelvezetet használó anticionizmus – itt még nem mozgósít tömegeket.

Megjegyzendő, hogy ma Magyarországon már a régi típusú antiszemitizmus sem olyan virulens a közéletben. Gondoljunk a Jobbik nagy fordulatára, ami az antiszemitizmus és rasszizmus egyik legfontosabb magyarországi csatornáját dugaszolta el. (Legalábbis a párt felső szintjein.) Nem bíztatok senkit a Jobbik iránti szimpátiára, csak felhívom a figyelmet: Európában és a nyugati világban ma olyan szelek fújnak, hogy még egy ilyen konzekvensen antiszemita, fajvédő párt is kénytelen volt hátraarcot csinálni és megtagadni korábbi elveit. Kedves ismerőseim ilyenkor mindig megjegyzik: Csak nem képzeled, hogy komolyan gondolják?! Válaszom erre az, hogy bizony komolyan gondolják: osztottak-szoroztak, és oda jutottak, hogy a régi stílű, 30-as éveket (valamint Csurkát és a 90-es éveket) idéző antiszemitizmussal ma többet vesztenek, mint amennyit nyernek. Aki ma a nyugati világban ilyen hangot üt meg, az a „szélsőséges” jelzőt kapja meg válaszul, amivel nincs esélye a hatalom közelébe kerülni. Ezt értette meg a Jobbik. (És ezt használja ki a Fidesz.)

Nyilván nem az őszinte megbánás, hanem a politikai számítás motiválta a Jobbik elnökét, amikor hanukkai üdvözletet küldött a zsidó közösségnek, ettől azonban az üdvözlet ténye nem kevésbé fontos. Annak bizonyítéka ugyanis, hogy a mai Európában

nyíltan náci szellemiségű programmal csak veszíteni lehet.

A háború után 70 évvel Európa – és a nyugati világ – eljutott oda, hogy a náci szellemű gyűlölködést képes a margóra szorítani. Ez persze nem jelenti azt, hogy a zsidók iránti indulatok is ugyanígy lecsökkentek – csupán azt, hogy ezen a nyelvezeten, ezeken a hagyományos csatornákon többé nem juthatnak a felszínre. Pontosabban: szűkebb csatornákon persze a felszínre juthatnak, arra azonban nincs esélyük, hogy számottevő politikai erővé váljanak és a hatalom közelébe férkőzzenek.

Ideje lenne észrevenni a nyugat-európai szélsőjobb fordulatát is, amely a szemünk előtt zajlik, immár bő  tíz éve. Ezek a radikális pártok sorra felhagytak az antiszemitizmussal, az erős nemzetállam és az iszlámellenesség alapján nyíltan szimpatizálnak Izraellel, ellenségképük középpontjába pedig az iszlám és a bevándorlás került. (Nagyjából a Fidesz is ebbe a szellemi közösségbe tartozik, noha politikailag a néppárti tömörüléshez sorolja magát.) Az e téren úttörő Marine Le Pen már vagy tíz éve halad ezen az úton, a sereghajtó osztrák Strache pár éve utazott el Jeruzsálembe, hogy ott a Jad Vasémben tett látogatásával hitelesítse az új irányvonalat. Ezeket a pártokat persze szintén a politikai számítás vezérli, de éppen ez mutatja a jelenség fontosságát: már a szélsőjobb is kénytelen Európa-szerte átprogramozni magát, mert felfogja, hogy a régi stílusú, faji alapú antiszemitizmussal csak veszíthet.

Ami Amerikát illeti, itt soha nem az állami antiszemitizmus volt a jellemző. Ebben a szabad országban éppen a szabadság intézményei voltak zsidóellenesek: lakóközösségek, egyetemek, klubok, szállodák, munkaadók, stb. tartottak fönn valamiféle informális numerus clausust vagy éppen numerus nullust. Ennek a hatvanas évektől induló polgárjogi mozgalmak vetettek véget.

Mindettől azonban nem jött el a szép, új világ, mert a gyűlölködők elég hamar rájöttek, hogy nincs nehéz dolguk:

ordas indulataikat csupán korszerű csomagolásban kell tálalniuk

és mindjárt eladhatóvá válnak.

A baloldali antiszemitizmus a Szovjetunióból indult világhódító útjára. Az ötvenes évek elején „a dolgozó nép ellenségeiként” bélyegezték meg a zsidókat és a kibontakozó zsidóellenes hisztériának csak Sztálin halála vetett véget. A hatvanas évektől az Izrael-ellenes propaganda került a szovjet antiszemitizmus középpontjába, s a zsidó államot „az arab népek igazságos harca” nevében bélyegezték meg. A nemzetközi használatra szánt szovjet propagandában ekkor jelent meg erőteljesen az anticionizmus, mint hívószó.

A Szovjetunió széthullását követő tíz év volt a reménység kora (ezek voltak a „békefolyamat” évei) mígnem a 2000-ben kirobbanó Al Aksza intifáda bebizonyította, hogy a zsidógyűlölet ismét csak gúnyát cserélt: ezután már a kisebbségi jogok, „a palesztin nép önrendelkezéshez való joga” nevében bélyegezték meg a zsidó államot.

Ma már/még kevesen értik meg az Al Aksza Intifáda történelmi jelentőségét: ebben a két évben a haladó nyugati médiát elárasztotta az antiszemita gyűlölködés – csak éppen a mérget politikailag korrekt csomagolópapírba burkolták. Kommentátorok és rajzolók kedvenc témája volt az izraeli katonák összehasonlítása a varsói gettót elpusztító SS-katonákkal. Ugyancsak imádták a halott palesztin gyerekeket premier plánban tálalni –ami a gyerekgyilkos zsidó mítoszának modernizált változata. De a fotósok, rajzolók és cikkírók találékonysága nem ismert határt.

Ebben a két évben rögzült az a gyűlöletkultúra,

amely azóta is nagy erővel lép működésbe, amint az izraeli hadsereg és a palesztinok valamilyen fegyveres konfliktusba kerülnek egymással. Ennek a gyűlöletkultúrának része Izrael rituális megbélyegzése az ENSZ különböző fórumain. Ennek része a ma viruló Izrael-ellenes nemzetközi bojkottmozgalom (BDS), ami a 30-as évek Németországának zsidó boltok elleni bojkottját idézi.

Ez a politikailag korrekt gyűlöletkultúra ma komoly, befolyásos tényező a nyugati világban – többnyire azonban nem állami szinten művelik, hanem a független médiát és a manapság befolyásos civil szférát hatja át mélyen. A demokratikus világban a demokratikus intézmények a hatalom hordozói, tehát alkalomadtán a gyűlölet hordozói is.

Mindezt kétségkívül nehéz felfogni és megemészteni egy olyan közegben, mint Magyarország és Közép-Kelet-Európa. Itt ugyanis gyakran a nyugaton már a 19-20. században kiharcolt szabadságjogokért – sajtószabadság, szólásszabadság, stb. – kell küzdeni. Innen nézve nehéz megérteni, hogy a 21. században éppen a demokratikus intézmények (NGO-k) segítségével terjesztik a gyűlöletkultúrát. (Lásd pl. a demokratikus alapon szerveződő BDS mozgalmat.)

Fáziskésésről van szó:

egy elmaradott országban az általános választójogért küzdő aktivista is nehezen tudja belátni, hogy az általános választójog új körülmények között a nácikat is hatalomra segítheti.

Ebben a helyzetben teljesen egyedi Soros György szerepe, aki a civil szervezetek elszánt támogatója mindenütt: ezek nálunk a demokrácia talpkövei, tőlünk nyugatra azonban nem egyszer a progresszív zsidóellenesség hordozói.

Mindezek belátását tartom szükségesnek, hogy mai zsidó világunk fejleményeit egyáltalán felfoghassuk. A Mazsihisz természetesen teljes szívvel Izrael mögött állt nehéz harcaiban – ám hogy tágabb értelemben milyen szellemiség ellen harcolt Izrael, annak belátására utaló nyomokat nem fedeztem fel a szervezet kommunikációjában (amiben a külpolitika amúgy is teljesen alárendelt szerepet játszik). Ha e belátás meglett volna, akkor valószínűleg nem éri a Mazsihiszt hideg zuhanyként, hogy Benjamin Netanjahu Budapesten is Izrael 21. századi küzdelmét vívta és nem akart befolyni a Magyarországon zajló, 19-20. századot idéző küzdelmekbe. (Nem állítom, hogy jól tette, csak a motivációit szeretném feltárni.)

*

2000 után a nyugati világban komoly kultúrája és intézményrendszere jött létre a haladó, emberjogi nyelvezettel operáló zsidógyűlöletnek. Ez igen szalonképesés, trendi és erőteljesen nyomul előre. Nyomulását a civil szervezetek komoly hálózata segíti. Ezzel szemben a 20. századi, rasszista nyelvet használó antiszemitizmus a nyugati világban visszaszorult, immár az olyan félperiférikus országokban is, mint Magyarország. Aki ma zsidóellenes érzelmeinek akar hangot adni, az jóval nagyobb valószínűséggel választja a progresszív anticionizmust, mint az ódivatú rasszizmust. Előbbi világszerte virul, utóbbi közmegvetésnek örvend.

A mai nyugati világ immunrendszere beteg: felismeri a régi típusú antiszemitizmust és azonnal mozgósít ellene. A 21. századi anticionizmusban azonban nem ismeri fel a veszedelmes vírust, ellenkezőleg, barátként fogadja.

A fenti, évtizedes, társadalmakat és kultúrákat megmozgató trendek fényében, egy amerikai kisvárosban tartott háromszáz fős fajvédő felvonulást úgy tekinteni, mint a náci, rasszista ideológia világméretű visszatérésének bizonyítékát – elhamarkodott következtetésnek tűnik.

Heisler András hivatkozott cikke itt olvasható.