Zicceren a gyűlölet

Volt egy nagy verekedés az étkezőnél, és még azon kattogott az agyam, hogy már a verekedések sem olyanok, mint amikor én voltam diák. 

Anno mi csak le akartuk győzni a másikat, de eszünkbe sem jutott meggyilkolni az ellenfelünket. Nem mondom, hogy nem voltak kemények a pofonok, mert hát nem voltunk pudingok, de még egy pofonban is ott volt a tisztelet. Alig tudtam szétszedni azt a két agyamentet, akik összekaptak valami pitiáner dolgon. A szemükben gyűlölet lobogott és elszántság, hogy kioltsák egymás életét.

Ránéztem az órámra és láttam, hogy késésben vagyok. Pár perc és becsengetnek, én meg valahova ki vagyok írva helyettesíteni, csak éppen fogalmam sincsen, hogy melyik osztályhoz és milyen órára. Nagy sietve robogtam be a tanáriba, hogy megnézzem a kiírást. Az ujjammal kerestem az osztályt a nevem mellett. Testnevelés. Remek. Felkaptam a sípomat az asztalomról és a tornaterem felé vettem az irányt. Még éppen csengetésre az öltözőkhöz értem. Már felsorakoztak a gyerekek. Nagyon örültem ennek a fegyelmezett magatartásnak. Bíztatóan hatott rám, hogy sima óra elé nézünk, minden komplikáció nélkül.

Bevonultunk a tornaterembe. Gyors jelentés után elmondtam az óra menetét, hogy mire lehet számítani. Annyira meghatott, hogy maguktól, minden vita nélkül sorakozva vártak, hogy úgy döntöttem, hogy egy kis átmozgatás után adok nekik bőven játékidőt. Persze volt nagy öröm. Gyorsan túlléptünk a gimnasztikán és a teremfocit választották játéknak.  A kosárlabdát sokkal jobban szeretem, nem csak mint sportot, de a tornateremben biztonságosabban játszható. Minden osztályban van egy-két olyan srác, aki nem bír az energiáival, és szándékosan folyamatosan bikázva rúgja a labdát, ami őrült erővel csapódik falnak, kapufának és gyakran gyereknek is.

Ahogyan teltek a percek, egyre vehemensebb lett a hangulat a pályán. Egy erősebb rúgás felborított egy dobozt a sarokban, amiben kisebb labdák voltak. Odasiettem, hogy összekapkodjam, nehogy valaki elessen bennük. Miközben szedegettem vissza a dobozba a labdákat, egyszer csak megütötte a fülemet egy kiáltás. Egy mondat, amiről tudtam, hogy elhangzott, de próbáltam megdumálni magamat, hogy csak rosszul hallottam. – „Takarodj már innen te mocskos zsidó!” – Kerestem a szememmel, hogy melyik gyerek lehetett, de nem tudtam rájönni, hogy kihez tartozhat az a mondat. Alig telt el pár perc, újabb kiáltás érte el a dobhártyámat. – „Te mocskos zsidó!” – Próbáltam elcsípni a hang gazdáját, de annyira gyors volt a játék, hogy képtelen voltam rájönni, hogy ki lehet az. Bíztam benne, hogy nem hallatszik majd több ilyen mondat az óra végéig. Sajnos tévedtem. Egyre gyakrabban hallottam hasonló felkiáltásokat, és nem azonos személy szájából estek ki. Azon gondolkodtam, hogy mit tegyek. Mondjuk, megállítom a játékot és leszidom őket, de ez így kevés. Nem fogják érteni, hogy mi a kiakadásom tárgya. Kemény dió egy ilyen szituációt jól kezelni, mert nem elég csak kezelni. Ha megállítom az órát, a gyerekek lélekben még a játékban lesznek, ha hirtelen történelem órát kezdek tartani, semmi nem fog eljutni hozzájuk abból, amit közölni szeretnék.

Az utolsó csepp az volt, amikor játék közben úgy löktek fel szándékosan egy gyereket, hogy közben azt kiabálta neki egy osztálytársa, hogy – „Takarodj az utamból szemét zsidó! Majd, ha kapod a gázt, nem lesz nagy pofád!”. – Elég volt. A számhoz emeltem a sípot és lefújtam a meccset. Tornasort vezényeltem. Néma csend ült a teremre. Álltam az osztállyal szemben, akár egy cowboy a párbaj pillanatában. Éreztem, hogy a könnyeimmel küzdök, de erős akartam maradni és inkább összeszorítottam a számat. Az egyik gyerek suttogva megkérdezte, hogy miért állt le a játék. Egy osztálytársa csendre intette. Ismertem ezt az osztályt, mert gyakran vagyok velük. Szertelenek, kamaszok. Ők is ismertek és tudták, hogy Bandi bácsi, aki bármikor képes bohócot csinálni magából a gyerekek kedvéért, akár nőnek öltözni farsangkor, hogy egy iskolányi gyerek röhögjön rajta, ha most így áll előttük, akkor nagy baj van. Próbáltam hangot kipréselni a torkomon és megkérdezni, hogy ki, vagy kik zsidóztak. Nem érkezett válasz. Megismételtem azokat a mondatokat, amik elhangzottak játék közben és újra feltetem a kérdést, hogy kik kiabálták ezeket. Senki nem vállalta el a dolgot. Tudni akartam, hogy kik voltak. Arcokat akartam a mondatok mögé tenni.

Miután senki nem jelentkezett, nem adtam fel a dolgot és megpróbáltam kiugrasztani a nyulat a bokorból. Felvetettem annak a lehetőségét, hogy az egész osztályt felviszem az iskola vezetőségéhez, és nekik majd beszámolhatnak az esetről. Egycsapásra elindult az ujjal mutogatás a másikra, hogy kik lehettek azok, akik nyelve a gyűlölettel cimborált. Teljesen megbomlott a rend, totális káosz lett és már majdnem egymásnak esett két gyerek, amikor elkiáltottam magamat, hogy „ÉN! ÉN ZSIDÓ VAGYOK!”. Hirtelen csend lett. A gyerekek ledöbbent szemmel néztek. Azon járt az agyam, hogy mondjam vagy ne mondjam azokat a gondolatokat, amik dübörögnek bennem. Mondtam, mert most nem tudtam a szavakat magamba zárni. Erősebb volt bennem a düh, és kirúgta a börtöne ajtaját. Párás szemmel meséltem el nekik, hogy a dédszüleimet a gáz ölte meg egy haláltáborban. Pedig ők nem bántottak senkit. Nem követtek el semmi rosszat, csupán zsidónak születtek. Őket is mocskos zsidózták és verték, kínozták, megalázták, majd meggyilkolták mindkettőjüket. Akkor is így kezdődött. Ártatlannak tűnő szitkokkal, viccnek szánt karikatúrákkal. A zsidó kifejezésből szépen lassan mindennapos bélyeg lett.

Percekig néztük egymást szótlanul. A gyerekek lehajtott fejjel bámulták a padlót, és nem akart senki se bohóckodni, se viccet csinálni a helyzetből. A csengő hangja törte meg a csendet, de még erre sem mozdult meg az osztály. Nem jöttek szavak a számra, és csak a fejemmel biccentettem, hogy mehetnek öltözni.