Vörös horizontok és a napvilág

Az államszocializmus és kommunizmus bírálata a XX. századi és kortárs zsidó származású szépírók és esszéisták műveiben.

Bevezető

Amennyire tipikus a zsidó szocialista forradalmár kliséje a magyar és világirodalomban – ezen etalonok körébe tartozik mások mellett Rosenberg Babits Halálfiai című regényében például, vagy Lev Abramovics Eberdin Vladislav Vančura cseh szerző Három folyójában – annyira kevés szó esik arról, hogy a XX. század és napjaink egyes zsidó származású szép- és esszéírói könyörtelen bírálatban részesítik e rendszereket és ideológiákat.

E szerzők, akik között olyanokat is találunk, akik eredendően e rendszerek hívei voltak, talán arra a kérdésre is választ kerestek, hogy miként lehetséges az, hogy – Joshua Muravchik szavaival – „a történelem leggyönyörűbb politikai gondolatából a történelem legborzalmasabb politikai rendszere” lett. Az is elképzelhető ezzel összefüggésben, hogy a kollektivizmus egyik aggasztó válfajaként egyes történelmi folyamatok bennük idegenkedést, szorongást keltettek. Nem zárható ki továbbá alkalmasint az sem, hogy ellenszenvük vagy távolságtartásuk hátterében konkrét személyes vagy családi traumák álltak.

Ezen akár egymással átfedő ösztönzők vélelmezése közepette annyi bizonyos, hogy számos szerző – Szerb Antaltól Arthur Koestleren, Hannah Arendten, Ayn Randon, Stanisław Lemen, Danilo Kišen vagy Efrájim Kishonon át olyan kortársakig, mint Adam Michnik, Joshua Muravchik vagy Simon Sebag Montefiore – számos műve mutat ugyanebbe a kritikai irányba.

Alighanem lehetetlen vállalkozás volna e helyen akárcsak egy kivonatát is adni a monumentális terjedelmű szép- és esszéirodalmi korpusz minden művének. Ezért alább pusztán egy-egy, a teljesség igénye nélkül kiragadott jelenetbe sűríteném e XX. századi és jelenkori szerzők kommunista mozgalommal, illetve államszocializmussal szemben kritikus perspektíváit.

Szerb Antal (1901-1945)

A budapesti asszimilált zsidó családba született Szerb Antal olaszországi útján átélt élményekből táplálkozó Harmadik torony című elbeszélésfüzérében nagyfokú neheztelését fejezi ki több ízben a kollektivizmus akkoriban dívó, olyan alakzatai iránt, mint a fasizmus és a kommunizmus. A Nyugat 1936. évi tízedik számában közölt Szász Detre sírja ekképp nemcsak a szerző-utazó ravennai élményeiről, hanem történelmi párhuzamokat keresve és találva, a kibontakozóban lévő spanyolországi polgárháborúról is tudósít: „Ma is, ma is… mialatt Szász Detre sírja fölött állok, irtják a spanyol kormánycsapatokat a Guadarrama lejtőin és utolsó golyóikat lövik ki a felkelők a toledói Alcazarban. De már rég nem kormánycsapatok és felkelők küzdenek, hanem két világ, a kollektivizmus két formája, amely végre nyílt harcban összecsapott.” Majd a történelmi párhuzam,ok megrajzolása következik: „Bizánc és a gótok, Kelet és Észak, orthodoxok és ariánusok (ariánusok, árják, a név is hogy hasonlít, mintha szóvicceket csinálna a történelem) – akkor Rómáért folyt a harc, most Európáért. De akkor úgy volt, hogy végeredményben egyik fél sem győzött, hanem egy harmadik.” Végül a szerző tragikus életútja tekintetében különösen tanulságos sorok, következnek a reménykedés kifejezése kíséretében: „Talán ma is van még reménység – könyörögj érettünk Szent Athanasius és minden eretnekverő egyházatyák! – hogy a kettő közül egy harmadik kerüljön ki győzedelmesen.

 

Arthur Koestler (1905-1983)

Alig pár évvel később, 1940-ben teszi közzé a terézvárosi születésű, gimnáziumi éveiig Budapesten élt, majd a Szerb által távolról szemlélt spanyolországi polgárháborúban személyesen is részt vett Koestler Arthur (szül.: Kestler Artúr) a sztálini kommunizmus talán máig legkönyörtelenebb bírálatát Sötétség délben címmel.

Koestler, érzékeltetve a sztálini totalitarianizmus tétjét és térfogatát is, a könyv előszavában a következőképp vall szerzői indíttatásairól: „e könyv szereplői képzeletbeli személyek. A történelmi viszonyok azonban, melyek tetteiket meghatározták, valóságosak. Ny. Sz. Rubasov élete sokak életének szintézise, akik áldozatul estek az úgynevezett moszkvai pereknek. Közülük számosan személyes ismerősei voltak a szerzőnek. Könyvét az ő emléküknek ajánlja.”

A Koestlerhez hasonlóan a kommunista mozgalmakból kiábrándult főhős Rubasov cellájában ücsörögve elmélkedik a kommunizmusnak a könyv során mindvégig, következetesen „Nagy Egyesnek” nevezett Sztálin fémjelezte sajátosságain: „a halottakra gondolt és a megaláztatásra, amit el kellett szenvedniük. Mégse volt képes gyűlöletet gerjeszteni magában a Nagy Egyes ellen, ahogy az természetes lett volna. Sokszor elnézegette az Első Számú Vezető arcképének ágya fölött függő színes nyomatát, és közben megpróbálta gyűlölni. […] Az Első Számú Vezető személyéből áradó rettenetben az volt a legrettenetesebb, hogy elképzelhetőleg csakugyan igaza volt, hogy azok is, akiket meggyilkolt, még a tarkójukba eresztett golyóval a fejükben is kénytelen voltak elismerni, hogy lehetséges, elképzelhető, hogy igaza van. Bizonyosságot persze senki sem szerezhetett; legfeljebb csak fellebbezni lehetett a gúnyosan vigyorgó, nagy orákulumhoz, akit Történelemnek neveznek, aki azonban csak akkor hirdetett ítéletet, amikor a hozzá folyamodók réges-régen porrá lettek már” (2011: 21).

A könyv számos pontján megelevenedik ugyanezzel az ironikus-ellenszenvvel teli bírálati hangvétellel a személyi kultusz és a merev dogmatizálódás, mint a totalitárius rendszereknek a cselekmény egészére vetülő, sajátos árnyékának két legfőbb komponense: „A forradalmi elmélet dogmatikus kultusszá dermedt, melynek egyszerűsített, könnyen emészthetővé tett tanait kurta katekizmus oktatta a népnek, s az új vallásnak a Nagy Egyes volt a főpapja, aki a miséket celebrálta. Beszédei és cikkei még stílusukban is a csalhatatlan válaszokat kínáló katekizmust utánozták; kérdés és felelet formáját öltötték, és bámulatra méltó következetességgel szimplifikáltak minden tényt és problémát.” A következőben rejlik a régi és az új elnyomórendszerek különbsége: „A zsarnokság dilettánsai a maguk idejében még csak arra kényszerítették alattvalóikat, hogy parancsra cselekedjenek; a Nagy Egyes viszont arra is megtanította őket, hogy parancsra gondolkodjanak” (208-9).

Miként Danilo Kiš teszi azt néhány évtizeddel később, Koestler is párhuzamba állítja a Szent Inkvizíció módszereit és mögöttes motivációit a sztálinizmus teleológiájával. Ez tetten érhető a könyv A második kihallgatás című fejezetében is, melyet az alábbi, szemléletes mottó vezet be: „Ha az Egyház léte fenyegettetik, egyúttal fel is oldoztatunk az erkölcsi parancsolatok alól. Míg a cél az Egyház egységének a megőrzése, minden eszköz szentesíttetik, amely ezt szolgálja: bármi fortély, árulás, erőszak, simónia, tömlöc és halál. Mert minden rend célja egyedül a közösség szolgálata, és az egyént fel kell áldozni a közjó érdekében. Dietrich von Nieheim verdeni püspök: De Schismate Libri III. A. D. 1411” (117).

Nem várat sokat magára, hogy a főhős karakter nyomán XX. századi analógiára leljünk mindehhez: „Az inkvizícióhoz hasonlítottak bennünket, mert akárcsak ők, mi is minden pillanatban magunkon éreztük a jövendő egyének fölötti élet iránt viselt felelősségünk teljes súlyát. És abban is a nagy inkvizítorokra hasonlítottunk, hogy nemcsak az emberek tetteiben, hanem gondolataikban is üldöztük a gonosz magvait. Nem ismertünk el privát szférát, még a legtitkosabb agytekervények között sem. Kényszer alatt telt az életünk, hogy mindent a világon el kell vinni a végkövetkeztetésig. Olyan nagyfeszültség töltötte meg az agyunkat, hogy a legkisebb összeütközés is halálos kimenetelű rövidzárlathoz vezetett” (120).

 

Hannah Arendt (1906-1975)

Idővonalunk harmadik szereplője, a XX. század egyik legnagyobb szellemi befolyást keltő bölcselője, a filozófus-politológus Hannah Arendt, akinek a politikai attitűdjét, illetve világhírű esszéit a menekülés és a hontalanság élményanyaga, illetve személyes tapasztalatai formálták.

Az eredetileg németországi születésű franciaországi koncentrációs táborból megszökött, a hitlerizmust és a sztálinizmust egyaránt zsarnokinak tekintő szerző aligha véletlenül állapítja meg, hogy a terror által „radikálisan megsemmisült az emberek között a szabadság terét jelentő élettér” (Baberowski 2016: 348).

Ugyancsak elgondolkodtatóan cseng az a megállapítása is, hogy a „totalitárius uralomban az emberi együttélés alapélmenye az, hogy az ember magara van hagyva,” (21) illetve az is, hogy a terror „vasbéklyóval pótolja a törvény kereteit, amelyek között az emberek szabadon mozoghatnak” (491).

Kifejezetten a totalitárius rendszerek sztálini válfajának rója fel azt, hogy annak terrorja „arra tett kísérletet, hogy félelmet keltsen, hogy a társadalmat az állandó izgalom állapotában tartsa, és a civil ellenállás minden forrását kiszárítsa” (213).

 

Ayn Rand (1905-1982)

Ayn Rand – akinek élete jószerivel teljes átfedésbe hozható a vele egy évben született Koestlerével, és akinek amerikai kivándorlása távolról emlékeztet Arendt sodródására is –, Alisa Zinovyevna Rosenbaum néven jött világra 1905-ben Szentpétervárott.

A berendezkedő szovjeturalom által az apjának okozott traumák miatt nem habozott 1926-tól új életet kezdeni, immár az Egyesült Államokban. Itt szerezte az objektivizmus filozófiai tanait összefoglalni hivatott Veszett világ című munkát, amely 1957-ben jelent meg. A monumentális és roppant szuggesztív mű egyik legfőbb mondanivalója a kollektivizmus elutasítása. Rand mindvégig vehemensen kritizálja értelmiségi híveit csakúgy, mint a könyvben fiktív, ám nagyon is a XX. századi közéleti tapasztalatokra emlékeztetően ábrázolt politikai rendszereit. Az, hogy elsődlegesen előbbiek cinkos magatartásának rója fel utóbbiak visszásságait, evidens lesz a következő szakaszból, amelyet a pozitív „pálfordulás” piedesztáljáról Fred Kinnan munkásvezér szövegez meg hallgatóságának: „Nem ők üvöltötték, hogy a munkások barátai? Halljátok, hogy felemelték volna a hangjukat az összeláncolt rabok, rabszolgatáborok, a tizennégy órás munkanap és az aljas morál ellen, ami az európai népállamokban uralkodik? Nem hallottátok, de azt igen, hogy azt sulykolják azoknak a sanyargatott nyomorultaknak, hogy az éhezés virágzás, a szolgaság szabadság, a kínzókamrák testvérszeretet, és ha a nyomorultak nem értik, akkor a saját hibájuk, hogy szenvednek, és a börtöncellák szétmarcangolt tetemeit kell vádolni a bajokért, nem pedig a jóindulatú vezetőket!”

Stanislaw Lem (1921-2006)

Inkább merő feltételezés, mintsem bizonyosság e helyen az, hogy a különösen termékeny íróvá a hruscsovi „Sztálintalanít” fordulattal karöltve váló Stanisław Lem egyes, eredetileg 1965-ben kiadott Kiberiáda című, kozmikus bölcseleti mélységeket és színvonalas, feketehumoros-szatirikus nívót egyaránt felvonultató sci-fi gyűjteményében a kommunizmus kárhoztatása is visszatükröződik.

Különlegesen szembeszökő mindez a vissza-visszatérő főszereplő mérnökpáros Trurl és Kalapanciusz „álközépkori” díszletek közé helyezett első utazásakor Fukari király országába. Ugyanis óhatatlanul is áthallásokat kelt, hogy a szóban forgó uralkodó alattvalói a mindennapok során „fegyvert és feljelentéseket gyártottak. Hogy a túl sok feljelentés szét ne zilálja az államot – pár száz évvel azelőtt ugyanis már volt egy ilyen válság, Ezerszemű Ébertalan idejében –, úgy döntöttek: aki túl sok feljelentést ad be, azzal külön fényűzési adót fizettetnek, s így ésszerű színvonalon tartották a termelést” (2006: 453).

Szintén inkább csak megkockáztatom, mintsem bizton állítom, hogy szándékosan keresi az egybecsengést Lem, amikor arról számol be, hogy mérnök főhőseink egy másik királynál, Pazarinál is tiszteletüket teszik: „A mindennapi életben [Pazari] király az abszolutizmust felvilágosultsággal, a szigort nagylelkűséggel párosította. Trónra lépésének minden évfordulóján reformokat vezetett be. Egyszer felvirágoztatott minden nyaktilót, máskor megkenette őket, hogy ne csikorogjanak, megint máskor bearanyoztatta a hóhérbárdokat, nem feledkezve meg arról sem, hogy humanitárius szempontoktól vezérelve megélesíttesse őket. Nagyvonalú volt, ám egyszersmind a gazdaságos megoldások híve, ezért külön rendelettel szabványosított minden bitót, karót, pellengért, kalodát és bilincset. A törvénysértők kivégzése, amelyre egyébként csak ritkán került sor, pompás ünnepségszámba ment, díszfelvonulással, lelki vigasszal és kenettel, lampaszos és pomponos díszegyenruhákkal” (453-4).

Ha részint nem ismernénk Lem alkotói pályafutását, melynek útjába a lengyel kommunizmus cenzúragépezete hosszú időn át akadályokat görgetett, részint nem lenne már Koestler óta tipikus a totalitárius diktatúrák és a középkori viszonyok párhuzamba állítása, részint nem részletezné az autodafék látványosságát a lengyel szerző ekkora terjedelemben, könnyen azt hihetnénk, hogy afféle „ártatlan,” meseszerű elemekről van szó csupán.

Danilo Kiš (1935 – 1989)

Danilo Kiš (szül.: Kiss Dániel) Szabadkán született magyar-zsidó és szerb családba. Borisz Davidovics síremléke (1976 ) című, hét elbeszélésből álló kollekciójának a címadó darabja a kommunista diktatúrák afféle vissza-visszatérő elemeiként idézi fel az őrizetbe vettek kihallgatását, a politikai bebörtönzéseket, a magánzárkát, a kínzást, a vádalku intézményét: „Titelheimnek, ennek a fehér kecskeszakállas és szemüveges, régi vágású és elavult felfogású mérnöknek, sehogyan sem fér a fejébe, miért kell más embereket is, olyanokat, akiket nem is ismer, bemártania. Fegyukin azonban már megtalálta a módját, hogyan győzze meg: az öreg Titelheim, hosszas tiltakozás után, miután eltökélte, hogy tisztességes halállal hal meg, a szomszédos szobából hátborzongató sikoltásokat hallott, amelyekben egyetlen lányának hangját ismerte fel. Miután ígéretet kapott, hogy a lány életét megkímélik, beleegyezett Fegyukin valamennyi feltételébe, és anélkül, hogy elolvasta volna, aláírta a jegyzőkönyvet. (Hosszú évekbe telt, amíg napvilágra került az igazság: Titelheim, majdnem véletlen, egy tranzittáborban tudta meg egy Ginburg nevezetű táborlakú nőtől, hogy a lányát még az ellene folytatott vizsgálat idején megölték a börtönpincében.)” (1990a: 166).

Képtelen, de sajnos nagyon is életszerű jelenetek következnek: „Május közepén szembesítésre került sor e kettő és Novszkij között. Novszkij érzi Pareszijánon a vodkaszagot; bogos nyelvvel, gyatra oroszsággal elképesztő részleteket vagdos a fejéhez a kettejük sokéves együttműködéséről. Paresziján felháborodása olyan őszinte, hogy Novszkij látja, Fegyukinnak a beismerést kicsikaró művészete Paresziján esetében elérte az együttműködésnek azt az eszményi szintjét, amely minden valamirevaló vizsgálati eljárásnak célja és rendeltetése: kétségkívül Fegyukin alkotó zsenijének köszönhetően, Paresziján a tények ködénél valóságosabb, élő realitásnak fogadta el a feltevéseket, s ezeket érzelmi színezettel (megbánás, gyűlölet) ruházta fel”(167). A maga szatirikus jellege mellett is alapvetően inkább tragikus eseménysor ezzel nem ér véget: ezt követően Novszkijnek valahol a kényszermunka-táborairól hírhedt Szoloveckij-szigetek közelében nyoma vész…

Kiš hét évvel később A holtak enciklopédiája címmel 1983-ban közölt gyűjteménye hasonló szerkezeti vonásokat és tematikus preferenciákat jelez a szerzőre általában jellemző filozófiai kérdésfeltevések közepette. A kötet nyolcadik elbeszélése A királyok és bolondok könyve, melynek fő mondanivalója, hogy az úgynevezett összeesküvés-elméletek hozzájárulhatnak egyes szélsőséges eszmeáramlatok szárba szökkenéséhez, feleleveníti a két világháború sztálinizmus rémképét: „késő éjszaka NKVD osztag zörgette meg a kolostori ház ajtaját. A zseblámpa fénycsóvája [az Antikrisztus összeesküvő kiáltvány szerzőjére] Szergej atyára esett […] a szakállánál fogva rángatták ki az ágyból. Az őrangyal, aki első alkalommal megmentette [a Vörös Hadseregtől 1921-ben], ezúttal nem jelent meg. Szergej Alekszandrovics Nyilusz 1930 újév éjszakáján halt meg valamelyik táborban […] (Ozerova, a felesége, egykori udvarhölgy, két esztendővel később, egy jeges-tengeri táborban végezte életét)” (1990b: 137).

Majd a fentebb már elárult tanulságok kibontása következik: „Fennáll az alapos gyanú, hogy ez a könyv erőteljes hatást gyakorolt […] egy névtelen grúziai származású szeminarista lelkivilágára […], aki még csak ezután hallat majd magáról. A szibériai száműzetés hosszú téli éjszakáin világító gyertya reszketeg fényében, míg odakinn süvít a hóvihar, az Összeesküvés igéi minden bizonnyal nagyobb hatást tettek rá az Evangéliumnál” (170).

A kötet záró darabja, A vörös Lenin-bélyegek szívszorító szerelmi vallomásának történelmi keretei szintén a sztálinizmusig érnek, igaz, már annak második világháború utáni korszakáig, a moszkvai perekig érnek, amelyekről már megemlékeztünk Koestlernél fentebb. Hiszen a „forradalom rettenetes kardja” által kivégzett Mendel Oszipovics szeretőjének vallomásszerű levelében a következőt olvasni: „Nem térek ki, uram, a történelmi háttérre, amelyben, mint valami rideg tájkép részeként, életünk zajlott; amikor visszapillantok, minden az egymást követő hónapok, viharok, esőzések, sarak képsorává, egyetlen tűrhetetlen fagytömbbé” áll össze.” Mindez ugyanis „abban a rettenetes évben, 49-ben történt, és önnek nem kell magyaráznom, mi minden történt akkor; ön, uram, tudja, hogy ebben az esztendőben a jiddis írók szervezetének valamennyi tagját kivégezték” (182-4).

Adam Michnik (1946- )

A magát egy 1995-ös esszéjében „zsidó származású lengyelként” meghatározott Adam Michnik esszéíró az államszocializmus egyik börtönében 1979-ben szerzett egyik pamfletjében, amely a Kukacok és angyalok címet viseli, számtalan morális-etikai kérdésfeltevéssel él. Ezek, noha első ránézésre talán relativizáló szándékot is sejtethetnek, korántsem jelentik sem a szerző életútja, sem alkotói munkássága ismeretében, hogy az élete során több ízben bebörtönzött Michnik megértéssel viszonyult volna a sztálini időszakhoz, vagy akár az államszocializmus egyéb fejezeteihez: „Én magam nem emlékszem ezekre az időkre, de különböző jelentésekből és dokumentumokból tudok róluk. Ma, ennyi év elteltével nehéz értékelni az abban az időszakban hozott konkrét döntéseket, nehéz megtalálni azokat az erkölcsi kritériumokat, amelyek megfelelnek az akkori valóságnak. Irigylem azt, aki ismer ilyen erkölcsi kritériumokat, de a más személyek bizonyított és tudatos megkárosításától eltekintve minden más kritérium ingatagnak tűnik számomra.” Itt konkrét példák követik egymást: „Hogyan lehet értékelni Manteuffel professzor, a Történettudományi Intézet igazgatójának hozzáállását a sztálini időszakban? Vagy Wyka professzor hozzáállását? Vagy Maria Dąbrowskáét, ha figyelembe vesszük a Sztálinról írt nekrológját? Ha Nagyezsda Mandelstamnak igaza van abban, hogy a totalitárius kényszerrel szemtől szembe való hallgatás »valódi bűntett az emberi faj ellen«, akkor szinte mindenki bűnös volt ebben a bűntettben. Még a legnemesebb emberek is passzivitásra és hallgatásra voltak ítélve. Csak a lakosok voltak kirekesztve.” Gondolatmenetét a kommunista időszak egyik legismertebb szerzőjére hivatkozva zárja Michnik: „»Áldott börtönök!« – írta Szolzsenyicin. Csak bennük válhatott az ember szabaddá a bűnrészességtől ebben az átkozott bűnözői gépezetben. Alekszandr Wat egyszer azt írta, hogy csak egy válasz van arra a kérdésre, hogyan kell viselkedniük a Sztálin által uralt országokban élő értelmiségieknek. Ez a shakespeare-i válasz: »Meg kell halniuk. « Talán ez a helyes válasz. De úgy vélem, hogy ez egy olyan válasz, amelyet csak önmagunknak adhatunk meg, egy olyan mérték, amelyet csak önmagunkra alkalmazhatunk, egy olyan áldozat, amelyet csak önmagunktól kérhetünk” (1986: 184).

***

Ephraim Kishon (1924 – 2005)

A Koestlerhez hasonlóan szintén budapesti születésű Efrájim Kishon (szül.: Hoffmann Ferenc) Hogy volt? A nagy lebőgés oknyomozó története kötetében a szerző jellegzetesen vitriolos hangvétele nem vár sokat magára. Már előszavában markánsan érzékelteti ellenszenvét a kommunizmus és szocializmus történelmi-politikai alakzatai és előbbiek ideológiai talapzatai iránt egyaránt, Koestlerhez hasonlóan kitapintani igyekszik a korabeli rendszer „nóvum” jellegére is: „A Szovjetunió története voltaképpen nem volt más, mint egyetlen folyamatos karriersztori. Sztálinnak végül is mindaz sikerült, amiről a cárok még álmodni sem mertek. Csak az ideológia, a marxizmus bukott meg. Oroszország nagyhatalom lett, de nem a bolsevizmus által, hanem annak ellenére. Mert végül is minden hazugságra épült.” Elgondolkodtató konklúzióba futtatja ki mindezt: „A bolsevizmusban még a nyomor is egyenlőtlenül volt elosztva. Nincs még egy olyan politikai rendszer, amelyben akkora volna a szakadék ember és ember között, mint a Nagy Egyenlőség rendszerében. Épp ezért a világtörténelem legálszentebb és egyben legkevésbé elviselhető rendszere” (1992: 9-10).

Bevezető visszaemlékezésében felidézi azt is, hogy „mikor marxista-leninista szemináriumunk első éve a vége felé közeledett, azon kaptam magamat, hogy egyre kevésbé maradéktalan a tiszteletem a nép államát illetően.

»Kishont elvtárs« – mondtam magamnak, amikor senki sem volt a közelben – „ez a rendszer nemhogy megszabadította volna az emberiséget a problémáitól, hanem épp ellenkezőleg, intézményesítette a problémákat.”

Majd megrajzolja a cikkünkben többször is kifejezetten érintett Sztálin portréját is: „Akkoriban már cseppet sem szerettem a Nagy Testvért, sőt, éppúgy utáltam, mint általában mindenki. Gyakran eszembe jutott a híradóban az a felejthetetlen május elsejei ünnepség, amikor is Joszif Sztálin megcsókolta a kis szovjet Lolitát. Arra a következtetésre jutottam hát kedves elvtársak, hogy ha valahol szívélyesen mosolygó egyenruhás egyént látunk lelkes és aranyos kislányoktól körülvéve, ezt az illetőt lehetőleg azonnal fel kell koncolni, különben ő koncol fel mindnyájunkat. 1992: 22-23.

A kötet Az adósságcsel című darabjában már a rendszerváltás eufóriája itatja át bírálati nézőpontját is: „A világ tágra nyílt szeme előtt egyre-másra dőlnek össze a múlt kártyavárai, és egy évszázad virágzó marxizmusából nem marad más hátra, mint az orosz vodka, a szörnyű környezetpusztítás és a véres háború az örmények és az azerbajdzsániak között. »Ahol gyalulnak, ott hullik a forgács«, mondta annak idején a nagy Sztálin, megindokolva egy-egy rémtettét. De ezen biztosan nem azt értette, hogy negyven évvel később saját elvtársai tövistől tépnek majd ki minden fát, amelyet ültetett… A szabad világ baloldali képviselőinek nem marad más hátra, mint Félixet, a Vörös Kalapácsot idézni: »A fenébe is, hogyan vívhat az ember osztályharcot, ha nincsenek osztályok?« Bizony, ez a keserű igazság. Ha senkit nem lehet kikészíteni, akkor a téma elveszti az érdekességét […] A szocialista tábor lovagjai minden fronton elvesztették a csatát” (268-9).

Joshua Muravchik (1947-)

Erre a kommunizmust voltaképp eltemető narratívára nagyon közelről emlékeztet a kortárs Joshua Muravchik (1947-) nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó amerikai író attitűdje. Nagyapja, Avraham Chaim Muravchik a nemzetközi kapcsolati szakértő író visszaemlékezése szerint egy Kijev melletti stetl-ben nőtt fel. Maga a szerző – nagyszülei családjához hasonlóan – önnön bevallása szerint „a szocializmus hitében nevelkedett” (2014: 9). Csakhogy a harmincas éveiben „néhány kérdés nyugtalanítani” kezdte. Elmondása szerint ugyanis „sehogy sem értette” azon „paradoxont”, hogyan válhat a történelem leggyönyörűbb politikai gondolatából a történelem leggyönyörűbb politikai gondolatából a történelem legborzalmasabb politikai rendszere” (2014: 20). Innen már kínálkozott azon felismerés, hogy „Lenin, Sztálin, Mao, Pol Pot és Hitler nem pusztán néhány káros rendszert, hanem a világ legszörnyűbb pusztító rendszereit építették fel.”(uo.).

Noha Muravchik messze túltekint a sztálinizmus bírálatán azon igyekezetében, hogy ne csak a XX. század történelmi tapasztalatait összegezze az itt felsorolt példák átnézésével, hanem egyetemes antropológiai igazságokat is kutasson, azért foglalkozik kifejezetten a korszak névadójával is: „Lenin alakította ki az abszolút uralom leghatalmasabb rendszerét a történelemben. Ezt az eszköztárat pedig kedvenc tanítványára, Sztálinra hagyta” (2014: 161).

Eme történelmi tapasztalatokat egészen az izraeli kibucokig vizsgáló kötet utószavában végül megállapítja a szerző: “New Harmonytól Moszkváig, Dar es Salaamtól Londonig a szocializmus története a be nem teljesedő álmok története, az igéé, amely nem vált testté. Az Owen-féle emberek által teremtett kis utópiák hamar széthullottak. Lenin meg tudta ragadni a hatalmat, és a tulajdon kisajátításával és a korábbi tulajdonosok elnyomásával eltörölte a kapitalizmust. A kommunisták által létrehozott társadalmak azonban a szocialista látomás nyomorult karikatúrái voltak” (2014: 362).

Simon Sebag Montefiore (1966- )

A legfrissebb munkák körébe tartoznak Simon Sebag Montefiore (1966- ) angliai történész művei, akinek a felmenői között olasz szefárd zsidó hírességeket is találni. Montefiore monumentális Moszkva-trilógiája a Szovjetunió több évtizedet átfogó panorámaképe annak cári korszakbeli kezdeteitől. Túlontúl ambiciózus kísérlet lenne a trilógia végtelen kiterjedéseit megragadni itt, ezért csak e kötetek egy-egy beszédes cselekménymozzanatát mutatnám be alább.

Az 1916-ban kezdődő Szásenyka címszereplő férje, Ványa Palicin vallomása híven tükrözi a rendszer paranoid természetét és ebből adódó, megveszekedett könyörtelenségét: „Bármit megtennék a Pártért. Meg is tettem bármit. Igen, tudom, hogy kell megtörni egy embert. Vannak, akik úgy törnek ketté, mint a gyufaszál, mások meg inkább meghalnak, de nem vallanak egy szót sem. De inkább lőjünk agyon száz vagy akár ezer ártatlant, mintsem hogy egyetlen idegen ügynök megmeneküljön” (2020: 356).

A Vöröslő ég a Don felett (amelynek angol címe, nyilvánvaló allúzió Koestler fentebb idézett, „klasszikus” művére – Red Sky at Noon) művel továbbra is a sztálini időkben járunk. A könyv főhősét, Benya Goldent 1940 telén Vaszilij Ulrih, „Sztálin kedvenc bírája személyesen” (2021: 23) koncepciós perben ártatlanul halálra ítéli: „A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége nevében a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma az ügyet megvizsgálta, és a vádlottat a legszigorúbb mértékű büntetésre, visnyaja mera nakazanyija, azaz golyó általi halálra ítélik.” (25) Az ítéletet legott 10 év “gályarabságra” változtatják a kolimai Madjak-7 fogolytáborban – a Gulagon. Azon a tájon, amelyen Szozsenyicin is járt, és amelyet a könyvbeli „rabok csak úgy hívtak: a Hold sötét oldala.” (31). Koestler főhősével szemben végül Golden élve kerül ki, nem akármilyen áron, arról a helyről, ahol gigantikus felirat hirdeti a rendszer személyi kultuszát és cinizmusát, amely az ember eszébe juttatja Koestler földi paradicsomának álságosságát is:

“DICSŐSÉG SZTÁLINNAK A GÉNIUSZNAK

DICSŐSÉG SZTÁLINNAK, SZERETETT VEZÉRÜNKNEK

DICSŐSÉG SZTÁLINNAK, A MUNKÁSOSZTÁLY

BARÁTJÁNAK, A SZOVJET GYERMEKEK ATYJÁNAK

TÖBB ARANYAT A SZOCIALISTA PARADICSOM MEGTEREMTÉSÉÉRT” (2021: 30)

Az Éjszaka Moszkvában című zárókötet a cezaromán személyi kultusz és a politikai leszámolások lidércképe árnyékában zajlik, a második világégés legvégével kezdődően, amikor is a győzelmi fanfárokba már a boszorkányüldözések kétségbeejtő zörejei szűrödnek be: „Ahogy a teherkocsikra szerelt hatalmas, sercegő hangszórókból recsegve megszólalt az ezerötszáz muzsikus által játszott győzelmi kórus,” a főszereplő Andrej, akinek az apja a rendszer ellenségeként hurcoltatott meg, édesanyjával, Inyesszával, nézte, „ahogy elhaladnak a vörös-fekete náci zászlókat vivő katonák, akár egy római diadalmenetben, és szenvedélyes HURRÁ! kiáltás kíséretében vezérük, a nagy Sztálin lába elé dobják a zsákmányolt trófeákat” (2022: 111).

Ha nem rántotta volna le már 1940-ben Arthur Koestler a sztálinizmusról, miként maga Montefiore is megtette mindezt az előző két kötetben, könnyűszerrel azt hihetnénk, hogy a történelem sötét oldalai csak akkor, 1945-ben következnek.

 

Befejezés

Mint említettük, a modern szépirodalom jól ismeri a zsidó szocialista, illetve forradalmár alakját. Bolesław Prus A bábu című regényében ilyen a díszműárus kereskedősegéd Klein, vagy Perchik a Sólem Áléhem ihlette Hegedűs a háztetőn musicalben és még sokan mások.

Miközben széles körben teret nyert ezen felül az a feltételezés is, hogy a zsidóság erős kölcsönhatásba került egyes baloldali történelmi mozgalmakkal (Romsics 1999: 76)^[1], arról jóval kevesebb szó esik, hogy nagy hagyományokra tekint vissza az, hogy elkeseredett kritikával illetik a zsidóság jeles képviselői éppen ezeket az eszmeáramlatokat és politikai alakzatokat.

Mint láttuk tíz szerző tágabban a kommunizmus és szocializmus, szűkebben a sztálinizmus irányuló alkotásai tükrében, immár legalább egy szűk évszázada annak, hogy e tendencia tart.  Olykor nyugtalanság (például Szerb Antal), máskor leplezetlen ellenszenv (Rand), vagy megrázó drámaiság (Koestler) inspirálta, megint máskor szatirikus tónusú (például Kis, Kishon, Lem) alkotásokban öltve testet, melyek rá kívántak világítani a vörös szemhatár korlátaira.

 

Bibliográfia

Arendt, Hannah (1991) A totalitarizmus gyökerei. Európa, Budapest, 1992

Kiš, Danilo: Borisz Davidovics síremléke. Hét fejezet egy közös történetből. Maecenas, 1990a.

Kiš, Danilo: A holtak enciklopédiája. Európa, Budapest, 1990b.

Kishon, Ephraim Hogy volt? A nagy lebőgés oknyomozó története; Officina Nova, Bp., 1992

Koestler, Arthur: Sötétség délben. Budapest: Európa Könyvkiadó, 2011

Michnik, Adam: Letters from Prison and Other Essays. University of California Press, 1996.

Montefiore, Simon Sebag: Szásenyka. Alexandra, Pécs, 2020.

Montefiore, Simon Sebag: Vöröslő ​ég a Don felett. Alexandra, Pécs, 2021

Montefiore, Simon Sebag: Éjszaka Moszkvában. Alexandra, Pécs, 2022.

Muravchik, Joshua (2014) Földreszállt mennyország. Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Budapest, 2014

Rand, Ayn: Veszett világ. Alexandra. Pécs, 2018

Romsics, Ignác: Magyarország története a XX. században. Budapest, Osiris, 1999.

Szerb, Antal: Szász Detre sírja. In: A harmadik torony. Magyar Elektronikus Könyvtár. Elérhető online: https://epa.oszk.hu/00000/00022/00609/19315.htm

Stanisław Lem: Kiberiáda. In: Lem teljes science-fiction univerzuma II. Szukits, Szeged, 2006.

 

^[1] Az akadémiai szféra képviselője, Romsics Ignác történész megállapítja, hogy “mint a társadalom modern szektoraiban és szinte minden baloldali, demokratikus szervezetben, a zsidóság a szociáldemokrata mozgalom vezérkarában is jelentős arányban képviseltette magát. A párt 1900 és 1919 közötti kongresszusainak 175 delegátusa közül 73 (41,7%) bizonyíthatóan, 36 (20,6%) pedig valószínűsíthetően zsidó származású volt, a 14-16 fős vezérkarnak pedig mintegy harmadát adták” (1999: 76).