„Voltak kemény pillanatok”

Dr. Jungbert Béla nyugállományú nagykövet, 1999-től négy évig Izraelben a magyar nagykövet helyettese volt. Erdélyben, Kolozsváron született, magyar keresztény értelmiségi családban. A volt piarista gimnáziumi érettségit a Babes-Bolyai Tudományegyetem történelem–latin szaka és a régészet követte. Egy szilágysági magyar faluban volt tanár. Kutatta és szakdolgozatot írt az őskőkorról, Kolozsváron az Erdélyi Történelmi és Régészeti Múzeum munkatársa lett. Aztán a szocialista Romániában egyszerre valahogy elfogyott körülötte a levegő és kalandos úton Magyarországra jött.

Székesfehérváron, az István Király Múzeumban volt régész-muzeológus. Doktori értekezését az Eötvös Lóránd Tudományegyetemen védte meg. Párizsban posztgraduális diplomáciai tanulmányokat folytatott és újabb doktori fokozatot szerzett. Részt vett a monori találkozón és lakitelki sátor rendezvényén, a Magyar Demokrata Fórum 150  alapító aláíróinak egyike. 1991-től 25 éven át a Magyar Külügyminisztériumban diplomatája, közben néhány évig a Belügyminisztérium Menekültügyi és Migrációs Hivatalának vezetője. Szakirányú diplomát szerez a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem Posztgraduális Nemzetközi és Diplomáciai Tanulmányok Intézetében PhD fokozattal.

1999-től négy évig Izraelben a magyar nagykövet helyettese. Következő állomása Ramallah, a palesztin közigazgatás székhelyén nagykövetként a magyar Képviseleti Iroda vezetése négy évig. Újra itthon a Külügyminisztérium Közel-Kelet és Afrika főosztály vezeti, majd  Ammanban, Jordániában magyar nagykövet ismét négy évig. Napjainkban  nyugdíjas és tanít. A Vatikán 2016-ban kinevezte a  Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend magyarországi helytartójává.

– Milyen kalanddal sikerült áttelepülni Magyarországra?

Magyaroknak Magyarországra alapesetben nem lehetett áttelepülni. Ennek egyetlen módja volt csak, a házasságkötés, így sokan a formai, illetve érdekházasságot választották. Nekem is így sikerült. Hontalan útlevelem volt, a román állampolgárságomat megvonták. Két év meghurcoltatás után adtak engedélyt, hogy külföldi (magyar) állampolgárral köthessek házasságot, és benyújthassam a végleges külföldre távozási kérelmemet. És milyen a sors? Nem sokkal az 1979-es áttelepülésem előtt, már „házas emberként” ismertem meg a mai feleségemet, ő szintén egy erdélyi magyar lány, és együtt szerettünk volna Magyarországon új életet kezdeni. Nem volt más mód, mint megkértem egy magyarországi  jóbarátomat, hogy vegye feleségül a szerelmemet. Örök hála neki, így, egy formai házassággal tudott áttelepülni a feleségem is.

–  Mi a Jeruzsálemi Szent Sír Lovagrend tevékenységének lényege?

Alapvetően a Szentföldön abszolút kisebbségben élő keresztények támogatása, hogy közösségként is fennmaradhassanak. Támogatás politikamentes humanitárius eszközökkel, gyűjtések útján, adományokkal.

– Izraelben volt az első  diplomáciai külszolgálata.

Ez több volt számomra, mint egy munkahely, de az ember nem engedheti el ebben a munkában sem a fantáziáját, sem az érzelmeit.  A diplomáciai küldetésben az a lényeg, hogy milyen módon és mennyire hatékonyan tudom szolgálni az engem delegáló kormányt. Esetemben, egy mondatban összefoglalva: Magyarország Izraelhez fűződő, szerteágazó kapcsolatainak az építését. Sajátságos ez a kapcsolat a magyar-zsidó történelmi együttélés, ezen belül a holokauszt tragédiája miatt is, továbbá, mert, jelentős számú magyar származású ember él Izraelben.

– Milyen tapasztalatokat szerzett a kint élő, magyar származású emberek között?

Először is úgy érzékeltem, hogy a magyarul beszélő izraeliek nagyobb része ma már nem anyaországi hátterű, hanem erdélyi, felvidéki, kárpát-aljai, vagy délvidéki származású.  Az erdélyiek nagyobb számban csak a nyolcvanas években alijáztak, és érzékelhetően jobban kötődnek még a magyar kultúrához, őrzik kettős identitásukat, ami természetesen a már Izraelben született nemzedékeknél idővel majd változhat.  Az Erdélyből ekkor érkezett magyar zsidóság meghatározó része nem volt szigorúan vallásos hátterű, távozásukat alapvetően az befolyásolta, hogy szinte ellehetetlenült az életük Romániában, mint ahogy sokaknak, így nekem magamnak is. Romániából, aki csak tehette, tehát akit származási alapon a Szochnut igazolt, azok kivándoroltak Izraelbe. A korábban Magyarországról érkezettek közösségéből tapasztalataim szerint jelentősebb számú ember tudott sikeressé válni. Szeretnék beszélni Sharon Judit  cukrászdájáról. Tel Avivban ez  a hely egy fogalom,  a magyar nyelvű zsidóság egyik gyülekező helye volt  alsó szintjén kóser étteremmel, fent pedig  a cukrászdával.  Különleges finomságú ételek és italok, sütemények és kávézás mellett találkoztak az emberek, interjúkat adtak, kiállításokat, zenehallgatásokat tartottak. Különleges hangulata volt  egyszerre ötven- hatvan magyarul beszélő izraeli itteni találkozásainak. Judit felejthetetlen fontosságú kohéziós személyisége volt az ottani magyaroknak. Itthon pedig, már a Külügyminisztériumban sikerült befejeznem Hóvári nagykövet úr által elindított folyamatot, és Sharon Juditot  Magyarország tel-avivi tiszteletbeli konzuljává neveztük ki.

Nagykövetségünknek kiemelt feladata volt a szoros kapcsolattartás a magyar háttérű izraeliek legszélesebb körével.

– Miben állt ez a kapcsolattartás?

Rendszeresek voltak a kulturális rendezvényeink. Én magam „Nagykövetségi esték” címen szerveztem összejöveteleket, ahol ilyen ismert személyek magyar nyelven beszámoltak a munkájukról ,életükről és életérzéseikről. Írók, művészek, vezető orvosok, sikeres vállalkozók, újságírók, akár politikusok előadásai során mi és a megjelent közönség  élményekhez jutottunk, és ők is meg tudták élni magyar kötődéseiket. Rendeztünk külön találkozókat a nagykövetségen az izraeli, de magyar hátterű írók, újságírók szerkesztők számára. Évente kijött egy-egy előadással az Operett Színház. Filmvetítésekre került sor a nagykövetségen.

Hosszú lenne felsorolni, hogy a nagykövetségi kulturális munka során ki mindenkinek az írásai, könyvei, előadásai nyelvi fordítását segítettük elő. A Héber Egyetemen magyar nyelvű lektorátus jött létre.  A Kol Yisrael Rádióadó-hálózatnak külön magyar nyelvű adása volt. A kapcsolattartás fontos eszköze volt a Dan Ofry szerkesztésében megjelenő Új Kelet című lap, mely a Kárpát- medencén kívüli egyetlen magyar nyelvű napilap volt. Ezek a kiváló emberek nemcsak megjelenítették a magyar kultúrát Izraelben, hanem felelős magyarság vállalásból tanulni is lehetett tőlük. Ők egyszerre voltak magyarok, büszke izraeliek, hitvalló zsidók, vallásos, vagy világi cionisták és én ezzel az összetett, integrált identitással életemben ott találkoztam először. Íme a teljesség igénye nélkül néhány név: Itamar Jáoz Keszt (nagyszerű költő fordító), Rónai András színész, David Giladi író,Tomi Lapid a politikus, akivel a Judit cukrászdában többször kávéztunk, Kishont (akinek Dan Dalmát fordította le a cikkeit), Feder Zoltán a bibliográfus, de talán mindenekelőtt a főszerkesztő-jóbarát Dan Ofry, a Drory könyvtár, Shimon Shiffer a  Yediot Ahronottól, Kende Gyuri az orvos, Per Gideon, Halmos László és Schlesinger Hanna újságírók, Rafi Vágó egyetemi tanár, Yossi Weiss a jeruzsálemi tb. konzul, Schnapp Lea, kedves barátunk Shimon Segali idegenvezető, Eva Farkas-Fishóf festőművész, Keller Tibor fotográfus és nem utolsósorban a Budapesten ma is a médiából ismert Breuer Péter, a Kossuth Rádió akkori jeruzsálemi tudósítója és egykori könyvüzlete az Allenby-n. És még nagyon sokan mások. Még eszembe jut Naftali Krausz, a rehovoti rabbi barátom, akinek az egyik könyvéhez előszót is írtam.

Kiemelten fontos volt a kutatási és fejlesztési együttműködés, mert közismert, hogy számos olyan tudomány, iparág van, melyben Izrael a világelsők között foglal helyet. Az Izraellel való kapcsolataink nagyban elősegítették csatlakozásunkat az EU-hoz, közös pályázatok és fejlesztések indultak meg a két ország részéről. Tudni kell, hogy évente több száz izraeli egyetemi hallgató jött tanulni hozzánk ösztöndíjjal, vagy önköltségesként. Jelentősek voltak a vezetői látogatások, de a kiegyensúlyozottság érdekében ezeket a delegációkat a nagykövetségünk mindig átvitte vezetői konzultációs céllal a Palesztin Hatósághoz is, Ramallahba. A palesztinokkal az együttműködés a segélyezésre, az ösztöndíjakra, és a kulturális kapcsolatokra terjedtek ki alapvetően. Magyarországon korábban, az izraeli arabok mellett meglepően sok palesztin is tanult egyetemeken, többük aztán magyar feleséggel és kettős állampolgárságú gyermekekkel tért vissza. Az ő közösségeikkel is kapcsolatot kellett ápolnunk.

– A palesztin elnevezés a történelmi forrásokban először népként, vagy területként jelenik meg?

Nem mennék itt bele az ókorig visszanyúló, a zsidóknak a filiszteusokkal való küzdelmeinek a történelmi összefüggéseibe, a Hérodotosz által használt Palesztina földrajzi megnevezésnek az értelmezésébe, vagy Hadriánusz császár által a Bar Kohba felkelés leverését követő rendeleti névváltoztatásba. Izrael állam 1948-as megalapításáig a területet Palesztinának hívták, akik pedig ott éltek, azok palesztinaiaknak határozták meg magukat. Ebbe beletartoztak a különböző területekről odatelepített arabok és az egyre nagyobb számban alijázott zsidó lakosság is. Történelmileg a palesztin megnevezés a középkorban vált általánossá, etnikai meghatározottság nélkül, földrajzi fogalomként.

– A nagykövetség munkájában a zsidó vallás milyen szerepet töltött be?

A nagykövetségi estekre, vagy éppen nemzeti ünnepi fogadásokra Izrael teljes vertikumából hívtunk vendégeket, vallásos zsidókat is. Ortodox, haszid közösségek gyakran hívtak meg bennünket ünnepeikre, ez nagy élmény volt. Rendezvényeink során megkülönböztetett figyelemmel tartottuk be a meghívott vallásos zsidó vendégek kóserségi előírásait az előzetes egyeztetések és a rabbinátusok bevonásának az útján.

–  Kinti, személyes élményei közül kiemelne valamit?

Talán életem egyik legtragikusabb eseményét említem. A mai napig is elszorul a torkom, ha erről beszélnem kell. Sorsom legszorosabb barátsága Fried András fogorvoshoz és feleségéhez, Edithez kötődött az ő erdélyi magyar-zsidó hátterük és itthoni, kiterjedt közös baráti társaságunk révén is, Izraelben is. Ők izraeli munkájuk mellett magyar egyetemek szerződéses partnereiként zsidó és arab fiatalok százait segítették, szervezték, hogy magyar egyetemeken tanulhassanak. Volt olyan év, amikor nyolcszáz izraeli fiatal tanult Budapesten, Szegeden, Debrecenben elsősorban orvosnak, állatorvosnak, gyógyszerésznek. Itt ők, – zsidók és arabok – izraeliként tanultak, éltek egymást segítve, minden politikai etnikai-vallási konfliktus nélkül. Engem már izraeli, diplomáciai mandátumom előtt is foglalkoztatott, hogy hogyan lehetne felelősen gondolkodó zsidókat és arabokat összehozni. Izraelben aztán a feszültségek ellenére adódott is lehetőségem, meghívtam párbeszédre nyitott embereket hozzánk. Ebben Fried Andrásék szintén vezető szerepet vállaltak. Zsidó barátaink mellett eljöttek olyan arab értelmiségiek is, akik Magyarországon szereztek diplomát. Élmény volt látni, hogy ezek az emberek tudtak egymással érdemben beszélgetni a legérzékenyebb dolgokról is, megpróbálva egymást megérteni.

Eljött azonban 2002. március 27. Netanján, a Park Hotelben egy borzalmas terrorcselekmény történt, ahol András barátom és felesége Edit, valamint András édesanyja, annak élettársa és még harminc más izraeli ember meghalt. Felrobbantották őket. Több, mint hetvenen sérültek meg és ezek fele is meghalt egy éven belül. Mindez borzalmasan lesújtó volt. Andrást és Editet összeölelkezve találták meg, valószínűleg láthatták, hogy mi fog bekövetkezni, és ez volt az utolsó természetes reflexük. A nagykövetség nevében én tartottam a búcsúbeszédet. Nagy szenvedés volt. Ezek után már nem sikerült a nagykövetség részéről izraeli zsidókat és arabokat egy asztalhoz leültetni, a dialógus megszakadt.

–  A magyar állam holokausztban betöltött szerepének tényszerű tisztázásában részt vállalt a nagykövetség?

Ez alapvető, kiemelt feladatunk volt Izraelben. Magyar előadókkal rendszeresen részt vettünk a Héber és a Bar Ilan Egyetemeken rendezett történészi konferenciákon, vagy a társadalmi és kormányzati megemlékezéseken. Éves rendszerességgel megjelentek itt Szita Szabolcs professzor  és az általa szervezett magyar történelemtanárok csoportjai szakirányú képzéseken, találkozókon. Támogattunk találkozásokat túlélőkkel, zsidómentőkkel és leszármazottakkal. Támogattuk a Jad Vasem levéltári kutatásait. Egy itteni előadása alkalmával személyesen megismerhettem Kertész Imre Nobel-díjas írónkat. Azt is meg kell mondanom, hogy ami a mély traumák oldását illeti, nem volt mindig könnyű dolgunk. Naharia városában, Észak-Izraelben, az évenkénti hagyományos gyász megemlékezésen a magyar nagykövetség képviseletében háromszor voltam ott, emlékbeszédet is mondtam. Volt, aki könnyes szemmel, szeretettel, a közeledés szándékának fogadásával vette át a koszorúnkat, de volt, aki bekiabált, hogy „ezeket a nyilasokat miért engeditek ide, menjenek el, takarodjanak…” Bizony, volt olyan magyar miniszteri látogatás a Jad Vashemben is, ahol az izraeli hatóságok köszönetet mondtak a kutatásokhoz biztosított magyar támogatásokért, a közös emlékezésért, a magyar állami felelősség elismeréséért, majd olyan elkeseredett ,magyar nyelvű bekiabálásokat kellett hallgatnunk, hogy ”takarodjatok, mit kerestek itt, elég volt belőletek”. Szóval voltak kemény pillanatok. Ezekre nem akartunk, nem is tudtunk nyilvánosan reagálni, alázattal és megértéssel vettük tudomásul.

A kárpótlási törvények érvényesítése, a, a különböző jogosultságok igazolása, majd a visszahonosítás és a magyar állampolgárság visszavétele kapcsán voltak szerteágazó konzuli feladataink is. A kinti magyar zsidók az alijázást követően sokszor nevet is változtattak, hebraizáltak. Őket azonosítani, igazolni kellett a dokumentumok ellenőrzésére, vagy pótlására. Ez a munka körültekintést, időt igényelt, a sorban álló izraeliek viszont mediterrán temperamentumukkal nem voltak igazán türelmesek. Volt, hogy a rendőrség segítségét kellett igénybe vennünk a rend biztosítására. A dolog érzékenységére utal, hogy amikor a szervezettség érdekében javaslatomra várakozási sorszámokat kezdtünk osztani és ennek alapján behívni az embereket, egyes idősebb, vallásos zsidók kikeltek magukból, hogy „ti minket többé megszámozni, megszámolni nem fogtok”. Mi pedig megpróbáltuk ezt is megértéssel fogadni, és megélt, félelmetes emlékeiket tisztelve nagy tapintattal folytatni a munkát az érdekükben.