Vita a vészkorszak kutatásáról a Holokauszt Emlékközpontban

A Holokauszt Emlékközpont „A holokausztkutatás új útjai, problámái” címmel rendezett pódiumbeszélgetést, melyet Dr. Kovács Tamás történész, a Holokauszt Emlékközpont igazgatója moderált. A beszélgetés három résztvevője Gellért Ádám, történész PhD-hallgató (University of Bristol), a Clio Intézet társ-ügyvezetője, Dr. Ungváry Krisztián, történész (1956-os Intézet, OSZK) és Szalay-Bobrovniczky Vince, történész, civil és társadalmi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkár voltak. A Páva utcai épület kis előadóterme zsúfolásig megtelt érdeklődőkkel.

Kovács Tamás egy feltehetően általánosnak szánt kérdéssel indította útjára a beszélgetést, arra volt kíváncsi, hol is tart ma Magyarországon a holokausztkutatás.

Gellért Ádám azonban rögvest egy igen éles megállapítással kezdett, közölte, ma hazánkban nincs szervezett, intézményes holokausztkutatás, külföldön pedig alig tud valaki bármit is a II. világháború alatti magyarországi népirtásról.

Ungváry Krisztián kissé árnyalta a képet, amikor elmesélte, hogy ismer olyan történész kollégát, aki 10 éve ugyan, de az 1944-es deportálásokról kívánta megírni szakdolgozatát, az ELTE-n azonban közölték vele, ez biztosan nem elfogadható, mert itt – mármint az ELTE-n – senki nem ért a témához.

Szalay-Bobrovniczky Vince szerint igenis van ebben az országban néhány történész, aki a témával foglalkozik, példaképpen Kádár Gábort és Vági Zoltán említette. Úgy vélte, vannak nemzeti traumáink, amelyekkel egyszerűen képtelenek vagyunk szembesülni. Ezért aztán érthető, hogy a bal- és a „jobboldal között „hitviták” parázslanak. Véleménye szerint még mindig nem tudunk például mit kezdeni Horthy szerepével. Szerinte itthon és külföldön is egyaránt komoly a tudatlanság, kinek is köszönhető a zsidóság deportálása. Sokan Szálasit emlegetik, mondta, de alig beszél valaki Sztójay Döméről. Úgy vélte, az egész Sztójay-korszak, úgy ahogyan volt, feldolgozatlan.

Gellért Ádám, tovább árnyalva álláspontját, azt mondta, a Szálasi-korszakról az utolsó komoly kötet a 60-as években jelent meg, azóta semmi. Ráadásul, tette hozzá, az édeskevés, ha valaki egyetemen tanít és csupán mellette kutat. Ismerni kellene a külföldi szakirodalmat is, márpedig ezt kevesen mondhatják el magukról itthon, tette hozzá.

Ungváry Krisztián Sztójayra reagálva mondta, csupán egy bábfiguráról beszélünk. Határozott véleménye szerint a történtek kulcsfigurája igenis Horthy Miklós, ő a deportálások főfelelőse. Ungváry közölte, a jelenlegi hivatalos állásponttal szemben nem állja meg a helyét az a megállapítás, hogy 1944-ben megszűnt a magyar állam szuverenitása. Kiemelte, hogy hazánk Alaptörvénye szerint az ország elvesztette „állami önrendelkezését”.

Szalay-Bobrovniczky helyettes államtitkár azonnal reagált, úgy vélte, márpedig a magyar állami szuverenitás elveszett a megszálláskor, ám a magyar felelősség vitathatatlan, tette hozzá. Az osztrákokkal példálózva közölte, ők az Anschluss-t képtelenek feldolgozni, míg mi magyarok az 1944-45 körül történteket „se kiköpni, se lenyelni nem tudjuk”.

Dr. Kovács Tamást a következőkben az érdekelte, melyek az időszak fehér foltjai, mik azok a témák, amelyek feldolgozásra várnak.

Pénz van, szakember nincs, fogalmazott rendkívül sommásan Gellért Ádám. Úgy látja, semmiféle munka nem jelent meg sem a zsidótörvényekről, sem a munkaszolgálatról. Szerinte iratanyag lenne bőven, olyannyira, hogy egy-egy kutatócsportnak 3-4 évébe is beletelne a feldolgozás. Hozzátette, nyitott még a népbíróságok kérdése is, szerinte tehát rengeteg munka lenne még.

Ungváry Krisztián, Gellért Ádámhoz csatlakozva mondta, valóban feldolgozatlan a munkaszolgálat ügye, de hozzátette, iratok alig maradtak fenn. Következő ötlete, fordult az államtitkárhoz, az 1944-es szuverenitás kérdése. Gondolatát azzal zárta, meg kellene vizsgálni, kiket és miért küldtek Auschwitzbe, hiszen a munkaképteleneket vitték, a munkaképesek itthon maradtak, holott a náci Németországnak éppen ellenkező lett volna az érdeke.

Szalay-Bobrovniczky Vince leszögezte, 1944. március 19-én megkezdődött a német megszállás, tehát egyértelmű, hogy Magyarország szuverenitása erősen korlátozott volt. Az államtitkár azt javasolta, foglalkozni kellene végre azokkal magyar embermentőkkel, akik a korabeli állami adminisztráció felsőbb köreiben dolgoztak. Hozzátette, szó van róla, hogy kibővítenék a HDKE lehetőségeit, ám nem mondott semmi konkrétumot. Határozott véleménye szerint ezt az egész korszakot végre depolitizálni kellene, ez lenne a legfontosabb, mert aki ehhez hozzányúl, mondta, azt biztosan támadni fogják.

Kovács Tamás a nemzetközi együttműködés lehetőségeiről és a szomszédos országok kutatóival való közös munkáról kérdezte az asztalnál helyet foglalókat.

Gellért Ádám lakonikusan kérdezett vissza: ki működjön együtt és kivel? Ehhez konferenciákra kellene járni, és minimum három nyelvet beszélni. Ma legjelentősebb holokausztkutató központ egyértelműen Németországban van, de alig jár oda magyar. Újra feltette a kérdést, milyen együttműködésről lenne szó, mert nem ez, hanem a magyar viszonyok konszolidálása volna a legfontosabb.

Ungváry jónak tartana valamiféle együttműködést, annál is inkább, mert ennek köze lehetne a határon túli nemzetegyesítéshez. Ne feledjük, hangsúlyozta, Erdélyt a magyar állam tisztította meg a zsidóktól, a románok legnagyobb örömére. Nagyon jó volna, vélte, erdélyi és szlovák történészekkel együtt dolgozni. Majd hozzátette, a maga részéről inkább tágítaná, mint szűkítené a holokauszt fogalmát.

Gellért pragmatikus egyszerűséggel közölte, kutatási tervek és levéltári ismeretek szükségesek és szerinte is be kellene vonni a munkába a román és szlovák kutatókat.

Szalay-Bobrovniczky szóba hozta az 1998-ban alapított IHRA-t (International Holocaust Remembrance Alliance), mint olyan nemzetközi szervezetet, amely a holokauszttal foglalkozik. Az IHRA szerinte ötvözi a kormányzati és a kutatói szférát. Majd közölte: sok a vita és a tudatlanság Magyarországgal kapcsolatban.

Kovács Tamás következő kérdését kutató történészként tette fel, arra volt kíváncsi, mit gondolnak az asztalnál helyet foglalók, vajon mit őrizhetnek még a moszkvai, ukrajnai és baltikumi levéltárak.

Ungváry Krisztián példaként említette a németeket, akik elérték, hogy a világháborúban zsákmányolt irataikat az oroszok feltették az internetre. Most, hogy ennyire jók a magyar-orosz kapcsolatok, valami hasonlóra volna szükség, mondta, majd hozzátette, csak viccnek szánta. Azért szerinte mégiscsak lehetne valamit tenni, hiszen nonszensz, hogy az orosz katonai fotósok a világháborúban Budapesten készített fotóit ő teszi fel az internetre, mikor az a magyar állam dolga lenne.

Gellért Ádám azt mondta, nem nagyon várható változás, hiszen az oroszok semmi olyasmit nem adnak ki a kezükből, amit nem tudnak elolvasni, márpedig, Moszkvában senki nem tud magyarul. Úgy gondolja, ezen a problémán azért lehetne segíteni. Ő továbbra is a moszkvai levéltáraknál sokkal, de sokkal fontosabbaknak gondolja a magyar levéltárakat, ráadásul még a Jad Vasem intézetben is sok ezer olyan magyar oldal pihen, amelyekre a magyar kutatóknak nincs rálátásuk. Úgy vélte, Washingtonban, ahol óriási magyar anyag van, lehet a legjobban és a legkényelmesebben kutatni a magyar holokausztot.

Kovács Tamás bevallottan provokatívnak szánt kérdéssel folytatta: mennyire érdekli a magyar holokauszt a külföldi közvéleményt.

Az elsőként megszólaló Szalay-Bobrovniczky helyettes államtitkár úgy vélte, a külföld sokszor erős politikai felhangokkal kezeli a magyar holokausztot, és torzképet hordoz erről. Szerinte egyszerű az összegzés: a holokauszt a magyar jobboldal találmánya és Orbán Viktor is jobboldali. Úgy véli, vannak lehetőségek a régióbeli országokkal az együttműködésre, majd hozzátette, ma az antiszemitizmus néhány esetben egyfajta politikai bunkósbot.

Ungváry a beszélgetésben tőle megszokott erős iróniával tette fel a kérdést: hány Wass Albert utca van ebben az országban? És vajon Tormay Cécile munkássága mit keres az oktatásban? Ungváry úgy látja, a történetírás mindig is nemzeti kérdés volt, az is marad, márpedig a mi történelmünk más kultúrkörben nem izgalmas, nem fontos kérdés. A lényeg az, hogy az országon belül konzekvens és támogató legyen a magatartás a történelemkutatással kapcsolatban.

Gellért sarkosan közölte, ma Magyarországon csak az nem publikál, aki nem akar. Itthon azonban sajnos nincs olyan kiadvány, amelyben holokauszttal kapcsolatos kutatásokat lehetne publikálni. Majd hozzátette, Magyarországon fogalmunk sincs, milyen történészi irányzatok vannak például Németországban.

Szalay-Bobrovniczky szerint az antiszemitizmus kérdésének sokkal nagyobb figyelmet kell szentelni és nem szabad elsiklani a nyugati országok antiszemitizmusa felett sem.

A beszélgetés moderátora a 2004-es és a 2014-es holokauszt emlékévek hozadékára, értelmére, hasznára volt kíváncsi, illetve arra, vajon vannak-e ifjú holokausztkutatók Magyarországon?

Ungváry Krisztián rendkívül röviden válaszolt: nincs doktori hallgatója, nem tanít egyetemen, röviden, nem kompetens. Gellért Ádám azzal folytatta, kevés a kutatás és a kutató is. Nem tudjuk képviselni nemzeti érdekeinket, ha nem ismerjük történelmünket, mondta. Elmondta, hogy a fiatal kutatók nem akarnak a Clio Intézethez menni dolgozni, mert nem akarják, hogy az arcuk megjelenjen az intézet honlapján. Tervszerűség és program kell, ami meghatározná, hogy mit is akarunk, mondta.

Ungváry hozzáfűzte: néhány kollégájának igenis súlyosan sérül a tudományos szuverenitása. Gellért a más nézőpontú megközelítésre példáképpen megemlítette, hogy az 1848/49-es szabadságharc egy súlyos polgárháború történeteként is megírható volna.

Szalay-Bobrovniczky a történelemmel kapcsolatos véleménykülönbségekkel kapcsolatban az index.hu-n március végén megjelent történészvitát hozta szóba. Mint emlékezetes, az online lapban Borhi László, a bloomingtoni Indiana Egyetem docense cikkében azt az állítást fogalmazta meg, hogy „A szövetségesek provokálták ki a német megszállást, nem törődve a magyar zsidókkal”. Az államtitkár szerint több ehhez hasonló vitára volna szükség. Az emlékévekkel kapcsolatban annak a véleményének adott hangot, hogy ezek sikeresek voltak, jót akartak és számos konfliktusba „álltak bele”. Úgy vélte, a zsidó közösségnek arra van szüksége, hogy megértsük aktuális problémáikat, ami szerinte például egy-egy zsinagóga felújítása vagy a zsidó temetők rendbehozatala.

Ungváry az államtitkárhoz fordult és megkérdezte, vajon ez a bizonyos történészvita megjelenhetett volna a kormánypárti sajtóban is?

Szalay-Bobrovniczky úgy vélte, volt erre kísérlet, példaképpen pedig a Mandiner nevű portált említette. Az államtitkár úgy vélte, volt kis átjárás a történészvitában a kormánypárti és a nem kormánypárti sajtó között. Gellért Ádám bejelentette, Borhi László hamarosan Budapestre érkezik és a kérdésben vitát rendeznek a Clio Intézetben.

A pódiumbeszélgetés legvégén a közönség lehetőséget kapott arra, hogy kérdezzen. Egy úr a Jaross-listákra kérdezett rá, amelyek Gellért Ádám szerint valahol a moszkvai levéltárak mélyén vannak, és onnét soha nem is fognak előkerülni. Egy Szlovákiából érkezett magyar zsidó kultúrakutató hölgy szomorúan osztotta meg a jelenlévőkkel, hogy ő állandóan megkapja a szlovák kutatóktól, hogy az ottani régió kutatása a magyarok dolga volna.