Veszélyes lejtőn – Iszlám közösségek Európában
Dzsihádista hálózatok szövik be Európát, a radikális iszlám nézetei hódítanak a vendégmunkások leszármazottai körében. Felmenőiket még a II. világháború utáni konjunktúra és gazdasági csoda, a befogadó országok vezetése és egy jobb élet reménye csábította a kontinensre.
Theo van Gogh gyilkosa, a toulouse-i zsidó iskola előtti vérengzés elkövetője, a Charlie Hebdo szerkesztőségének lemészárolói, a párizsi kóser szupermarket és a koppenhágai zsinagóga magányos merénylői, a főnökét lefejező lyoni férfi, a párizsi terroristák, a madridi, londoni és brüsszeli robbantók, stb. egytől-egyig bevándorlók európai földön született, nevelkedett és (papíron legalábbis) teljes egyenjogúságot élvező gyermekei/unokái voltak.
Az iszlámista ideológia motiválta terrortámadások, a bevándorolt muszlimok által elkövetett köztörvényes bűncselekmények mértékének növekedése, a muszlimok lakta negyedek slumosodása, a körükben tapasztalható társadalmi elégedetlenség és szegregáció, s legutóbb az Európába bezúduló, s itt letelepedni szándékozó – túlnyomórészt muzulmán vallású – menekültek/bevándorlók befogadásának dilemmája mind az iszlám és Európa viszonyának kérdésköréhez vezet bennünket.
Az elkülönülésnek, szembenállásnak vannak vallási és kulturális vetületei, de ugyanúgy politikai, gazdasági és társadalmi dimenzió is.
Londoni életkép
A moszlim lakosság a nagyvárosokban koncentrálódik
19-20 millióra tehető a jelenlegi muszlim népesség száma az Európai Unióban, akik a lakosság 6%-át képviselik.[1]
Számarányuk 10% alatt van Berlinben (9%) és Hamburgban (6,4%).
10 és 20% között van Bécsben (12,5%), Londonban (12,4%, de itt egyes városrészekben, mint Newham és Tower Hamlets arányuk meghaladja a 30%-ot), Párizsban (15%), Koppenhágában (12,6%) és Rotterdamban (13%).
20% feletti muszlim népességet számláló városok: Birmingham (21,8%), Amszterdam (24%,) Malmö (25%) és Stockholm (20%).[2]
30% felett: Marseille (33%), Brüsszel (33%), s Roubaix-ben (Franciaország) arányuk már meghaladja az 50%-ot, tehát többségbe kerültek.[3]
Marokkóiak, törökök, irániak…
Nem lehet egy kalap alá venni az európai muszlimokat és általánosítva beszélni róluk. Az európai muszlim közösségek rendkívül heterogének: tagjaik különféle eredetű, kultúrájú, bőrszínű, eltérő civilizációs rétegződésű, társadalmi helyzetű és beilleszkedési formában működő közösségek tagjai. Közöttük nincsen kohézió; Nyugat-Európa muzulmán közösségei egymástól függetlenek; nem alkotnak egységes vallási szervezetet, az iszlámhoz is ki-ki szájíze szerint viszonyul. Nincs közös nyelvük, illetve a befogadó ország nyelvét beszélik, de sokan közülük azt sem sajátították el. Az egyes országokon belül sem alkotnak egységes csoportot: Nagy-Britanniában az arabok és a pakisztáni bevándorlók elkülönülve élnek egymástól, Németországban a török közösség látványosan elhatárolódik a kurdokétól. Franciaországban az algériaiak folyamatos tűzfészket jelentenek, ellenben a török közösség viselkedése kifejezetten példaértékű: nagyon igyekeznek beilleszkedni.[4]
Ami közös ezekben a muszlim közösségekben, hogy túlnyomó részt gazdasági okokból kerültek Európába a volt gyarmati országokból az 50-es, 60-as években. A II. világháborút követő újraépítés generálta munkaerőhiány kielégítésére vendégmunkásként érkeztek, hogy pénzt keressenek, s azt hazautalják. Kezdetekben sem a migránsok, sem a befogadó államok nem gondoltak arra, hogy véglegesen letelepednének a kontinensen.
Az 1970-es években a két olajárrobbanás hatására stagfláció alakult ki a gazdaságban: a termelés visszaesett, nőtt a munkanélküliség: beköszöntött a dekonjunktúra. 1973 és 75 között a nyugat-európai parlamentek elrendelték az ’immigration stop’-ot: korlátozó jogszabályokat vezettek be, hogy megakadályozzák a vendégmunkások további beáramlását, mert a pangás miatt már nem volt rájuk szükség. A megszorításoknak azonban előre nem látott következményei lettek. A külföldi munkaerő beáramlása ugyan csökkent, de a bevándorlás lendülete nemhogy alábbhagyott, hanem felerősödött. A korlátozásról szóló első javaslatok felröppenése és azok végrehajtása között a vendégmunkások igyekeztek állandó tartózkodási engedélyt szerezni, és családegyesítés révén minél hamarabb bejuttatni a kiterjedt famíliát, mielőtt bezárulnak Európa kapui. Ebben a hullámban már olyan bevándorlók jöttek az anyaországokból, akik jelentős részben inaktívak, vagyis eltartottak voltak. Róluk és a megnövekedett igényekről, mint iskoláztatás, egészségügyi ellátás, megfelelő lakhatási feltételek biztosítása, imahelyek létrehozása, mecsetek építése, már főként a befogadó országok adófizetői gondoskodnak.[5]
Munkanélküliség, identitásválság
A 80-as és 90-es években a multinacionális nagyvállalatok, amelyek felszívói voltak az időközben letelepedett vendégmunkás tömegnek, olcsóbb munkaerőt keresve kitelepültek Ázsiába. Következményként rengeteg ember az utcára került, ami társadalmi elégedetlenséget szült; feszültséget és intoleranciát idézett elő a muszlim közösségek körében és a többségi társadalmakban is. Egyes bevádolóknak sikerült érvényesülni, felfelé mozdulni a társadalomban, de döntő többségük – főleg az alacsonyabb képzettséggel rendelkező rétegek – egyre elégedetlenebbek lettek; számukra nem vált valósággá az európai álom.
A bevándorlók egy részének gazdasági szempontból nem jött be Európa, a második és harmadik nemzedék pedig, elvágva gyökereiktől még identitásválságba is került. Az első nemzedék az új közegben, a társadalmi érvényesülés érdekében a befogadó nemzethez közelített, a helyi kultúrához és elvárásokhoz idomult. Egy első generációs, Franciaországban letelepedett marokkói jó eséllyel marokkói franciának vallotta magát. A megfelelni, adaptálódni kívánó bevándorlókkal szemben a második és harmadik generáció kezdett egyfajta kripto-muszlim identitást felvenni. Egyre erősödő és tudatosabb disszimilációt és szegregációt tapasztalhatunk, s egyre inkább a vallási hovatartozás jelenti, adja a felnövekvő ifjúság identitását. Ez a nemzedék már nem marokkói franciaként, hanem muszlimként reflektál önmagára.
Izrael-ellenes tüntetés – a moszlimok és az európai baloldal közös platformja
A dzsihád újjáéledése
A 80-90-es években az iszlám általánosan nyugatellenesé vált, le akarta magáról rázni a nem iszlám, elvilágiasodott politikai és erkölcsi behatást, mert abban a társadalmukat és hitüket fenyegető veszélyt láttak. A győzelem a Szovjetunióval vívott afgán háborúban – amibe a kommunista tömb beleroppant – a radikális muzulmánok számára az iszlám diadalát jelentette, önigazolást, s a dzsihád új lendületet kapott.
Az új nemzedék re-iszlamizációjával párhuzamosan az 1980-as években egy teljesen új jelenség ütötte fel fejét Európában, az úgynevezett proteszt-iszlám; az iszlám nevében politikai és vallási tiltakozás kifejezése, elkülönülés, disszimiláció.
A fundamentalista eszmék, az iszlámizmus a társadalmi elégedetlenség kifejezéseként éledtek újjá – illetve a feszültséget kihasználva, azt generálva élesztették újjá szélsőséges csoportok. Bizonyos értelmezésben a dzsihádizmus a globális kapitalizmus kritikája a globalizáció veszteseinek a körében, a modernista fejlődés kudarca, elutasítása, ami vallásháborúban ölt testet.
Válaszul az európaiak toleranciát, kultúrák közötti párbeszédet hirdettek; önmagukra a multikulturalizmus, a liberalizmus és a szabadságjogok letéteményeseiként tekintve hagyták, tűrték a bomlást. Nem mertek belenyúlni a muzulmánok vallásszabadságába. Tartottak, s ma is irtóznak a rasszizmus, az iszlámfóbia, az iszlám elleni felbujtás vádjától.
„Érzékeny városi övezetek”
A muszlim diaszpóra integrációja Nyugat-Európában nem valósult meg, a létrejött párhuzamos társadalmak az integráció szöges ellentétét jelentik.
Számos európai városban odáig fajult a helyzet, hogy úgynevezett „no go zonák” alakultak ki; túlnyomórészt muszlimok lakta enklávék, mint például Párizsban Saint-Denis, Malmöben Rosengard, ahol iszlámista szélsőséges csoportok befolyása érvényesül. Ezekbe a kerületekbe nem muszlimok már félnek betenni a lábukat, de a „társadalmi békesség” kedvéért, hallgatólagos beleegyezéssel, a rendfenntartás őrei is elkerülik őket.[6]
A muszlimok uralta, és a nem muszlimok számára élhetetlenné vált körzetek megjelentek Spanyolországban, Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, Dániában, Angliában, Svédországban és Németországban is. A betelepülők etnikai tisztogatással és az ott élők módszeres zaklatásával érik el, hogy az eredeti lakók elköltözzenek.
A youtube tele van a muszlimok generálta utcai incidensekről készült videókkal, amelyek nem sok rivaldafényt kapnak a mainstream médiában.[7] Megannyiszor kifejezetten zsidók a célpontok, az antiszemitizmus olyannyira felerősödött, hogy az európai zsidók 70%-a már fél nyíltan felfedni zsidó identitását.[8]
Európában mégis úgy tűnik, továbbra is tabu marad a fehérek elleni rasszizmus témája, és az, hogy bizonyos városrészekben ők esnek áldozatul a bevándorlók kirekesztésének.
“Nem az én nevemben” – Mérsékelt moszlimok a Charlie Hebdo-merénylet után
A franciák diszkréten csak „érzékeny városi részeknek” (zones urbaines sensibles) nevezik, illetve a már teljesen elvonatkoztatott ZUS rövidítéssel referálnak ezekre az elgettósodott, bandák és gyakran radikális imámok szellemi irányítása alá került területekre. Ez nem más, mint létezésük politikailag korrekt tagadása. Franciaországban szám szerint 751 ilyen zóna létezik, ahol nagyjából 5 millió ember él, a lakosság 8%-a. A teljes listát meg lehet tekinteni az interneten is.[9]
A ZUS-okban gyakori a rablás, testi sértés. Gyilkosságok is előfordulnak, és néha nagyszabású zendülések törnek ki, amikor muszlim fiatalok törnek, zúznak, rendőrautókat rongálnak meg és gyújtogatnak.
Az erőszak a 2005-ös ‘zavargásokban’ csúcsosodott ki, mely eseményeket egyesek csak francia intifádaként emlegetik. A 274 települést érintő nagyjából 3 hétig tartó elővárosi lázongások során többnyire Észak-Afrikából bevándorolt muszlim fiatalok 8970 járműben tettek vagyoni kárt, a pénzügyi kárt 200 millió euróra becslik, továbbá 126 hatósági személy sérült meg és egy halálos áldozatot is követelt.
A muszlim fiatalok vandál viselkedését a hatóságok elnézik, azzal mentegetőzve, hogy a külvárosokban lakók szegények, illetve a rasszizmus áldozatai. A muszlimok rasszizmusa a „hitetlenekkel” szemben szinte sohasem kerül említésre a mainstream francia médiában.[10]
Saria – maffia
Xavier Raufer korábbi hírszerző tiszt szerint a szervezett bűnözés megfékezésének a képtelensége áll a francia testületek közönye mögött.[11]
A ZUS-ok ugyanis a drogkereskedelem központjai is egyben. Olyannyira, hogy a fent említett Saint-Denist a helyiek csak “crack szupermarketnek” becézik. Franciaországban 550 ezer ember fogyaszt kannabiszt naponta és 1,2 millió lakos változó rendszerességgel, ami 6-13 ezer dílert és 700-1400 nagyban utazó drogkereskedőt tart el. Az elfogyasztott kannabisz piaci értéke évi 832 millió euro. Mivel a dílerek a no go zónákból operálnak, így kibújnak a francia hatóságok ellenőrzése alól. A zónák nem csak azért jöttek létre, mert a kivetett muszlimok a saját területeiken, a saját kultúrájuk és vallási szabályaik szerint kívánnak élni, hanem azért is, mert a szervezett bűnözés lehetőleg az állam jogi és fiskális beavatkozása nélkül, szabadon szeret operálni. Franciaországban a Saria törvény és a maffia stílusú uralkodás szinte eggyé vált.[12]
[1] http://www.pewresearch.org/fact-tank/2015/01/15/5-facts-about-the-muslim-population-in-europe/
[2] wikipedia
[3] http://www.monde-diplomatique.fr/1997/06/ROUSTEL/4748
[4] Dr. Dobrovits Mihály előadása az Integráció, asszimiláció, disszimiláció. Az iszlám lakosság helyzete Európában c. konferencián.
[5] http://www.meforum.org/2107/europe-shifting-immigration-dynamic
[6] http://www.gatestoneinstitute.org/5128/france-no-go-zones
[7] https://www.youtube.com/watch?v=VHzUnOya7Mw
[8] http://observer.com/2015/09/european-jews-fear-bringing-children-to-synagogue-on-rosh-hashanah/
[9] http://sig.ville.gouv.fr/Atlas/ZUS/
[10] https://www.youtube.com/watch?v=KLhqTmIRaMY
[11] http://www.danielpipes.org/blog/2006/11/the-751-no-go-zones-of-france
[12] http://www.wnd.com/2015/01/yes-there-are-no-go-zones-in-europe/
Címkék:2015-11