Vérvád és politikai manipuláció – Tiszaeszlártól 1956-ig

Pelle János a hazai vérvádak szakértője. Sajátos szemléletmóddal írt izgalmas tanulmánykötete, a „Zsidókérdés” és a magyar társadalom 1938-1956, szándéka szerint történeti szociográfia.

A 21 esszészerű (eset)tanulmányt tartalmazó, több évtized kutatásait összegző könyv két részből áll. Az első a preholokauszt (1938-1944), a második a posztholokauszt (1945-1956) időszakának eseményeire fókuszál, mint feltáratlan területre. Arányaiban kevéssé koncentrál 1944-1945-re, a vészkorszak történetére, azt már majdnem minden dimenzióban feldolgozták, de tud újat mondani a holokausztról is.

A szerző hangsúlyosan elemzi mindkét korszak sajtóanyagát, a fővárosi és vidéki levéltári forrásait és dokumentumait, korabeli naplókat, és nagy erénye, hogy számos szemtanút és túlélőt megszólaltat a ’45 utáni cselekményekről a rendszerváltás után készített tényfeltáró interjúiban. (Ahogy 1994-ben a Midőn a vér c. dokumentumfilmjében a kunmadarasi és szegvári pogromokról.)

Berend T. Iván írja a kötet előszavában: „A szerző nem ismer tabut, a kényes, és Magyarországon évtizedeken át kerülgetett témát tényekre alapozott szókimondással és őszinteséggel tárgyalja. Nem egyszerűen a történéseket írja le, hanem egyben egy politikai kényszerpályát is, melyen a magyar társadalom mozgott – és egy ijesztő, sajátos tömeglélektani folytonosságot Tiszaeszlártól a tárgyalt korszak végéig.”

A német megszállásig Magyarországon többpártrendszer volt. Működött ugyan a háborús cenzúra és az első zsidótörvény után felállított rossz emlékű sajtókamara, de megmaradt a jogállam csalóka illúziója. A történészek másrészt 1944 végével vagy 1945 elejével befejezik a holokauszt feldolgozását, és azt, ami utána történt a hazatért túlélőkkel, csend borítja. A szerző folyamatokat vizsgál, és határozottan állítja: 1945 nem cezúra, a pre- és a posztholokauszt elválaszthatatlan a soától.

Tiszaeszlártól az 1956-os forradalomig annyi minden történt. Az antiszemitizmus nem más, mint „átpolitizált vérvád”, a jelenségek elemzéséhez nélkülözhetetlen a szociálpszichológia segítsége. Hogyan hatott mindez a társadalomra? Rekonstruálható-e a holokauszt, e kollektív tragédia tömeglélektani háttere? Miért halt ki a lakosságból a szolidaritás? Kit terhel érte a felelősség?

Leginkább persze a politikai elitet, mely a négy zsidótörvényt és a zsidóellenes rendeleteket megalkotta. Imrédy Béla az antiszemitizmus vérprofi propagandistája volt, részben zsidó származását ugyan a liberális Rassay Károly leleplezte. A Vérebek a parlamentben című fejezetben a parlamenti felszólalásokból világos (Kállay Miklós emlékiratai és a Nemzetgyűlési Napló őrzi ezeket az interpellációkat), hogy az Imrédy-párt és a nyilasok már 1942-ben gettók felállítását és a deportálások megkezdését követelték. Sőt, a szélsőjobboldali politikusok antiszemita lapok főszerkesztői is voltak. (A németellenes lapok példányszáma a töredéke volt a jobboldali sajtóáradatnak.) De nem mérgezhette volna ennyire a zsidóellenes sajtó a tömegeket, ha nem lett volna eleve zsigeri ellenszenv a zsidókkal szemben.

A vérvád nagy klasszikus, élő „néphagyomány”. A liberális Magyarországon felmentették a tiszaeszlári zsidókat a rituális gyilkosság bűne alól, de Bary József vizsgálóbíró halálosan komolyan vette a vérvádat. Tisza Kálmán rendfenntartói pogromhullámokat fékeztek meg. A monarchia végnapjaiban, az első világháború végén újra fellángolt az antiszemitizmus. A hadsereg tisztikara jellemzően antiszemita volt, ez később nem könnyítette meg Horthy kiugrási kísérleteit. A tisztek a zsidókat az oroszokkal (szovjetekkel) azonosították.

Pelle kiemelten kezeli a válság-teóriát, hiszen akkor támad fel a zsidók elleni agresszió, és nyomában a bűnbakképzés, ha hátterében lokális vagy globális válság áll. A Tisza áradása, az éhség, a nyomor és belviszályok sújtották Tiszaeszlárt, ahol Solymosi Eszter eltűnt. De azt se felejtsük el, hogy Ónody Gézának, Istóczy Győző harcostársának (az Országos Antiszemita Párt alapítói) ez a lokális válság tépázta régió volt a választóterülete.

Globális válságnak tekinthető persze a két elvesztett világháború is. Az első zsidótörvény elleni tiltakozást 1938-ban ötvenen írták alá, jeles értelmiségiek: Bartók Béla, Kodály Zoltán, Móricz Zsigmond, és a Nyugat folyóirat szerzői.

Az egyházak is felelősek, bár a katolikus egyház próbálta a nyilas papokat leváltani. Persze, Kun pátert ez nem tartotta vissza; a tömeggyilkosok öntörvényűek. Az (antijudaista) egyházak megszavazták a második zsidótörvényt, és csak a német megszállás után változtattak nézőpontjukon. Mindszenty József aligha volt rokonszenves alak; az általa szervezett papi gyűlésen közel 100 pap írta alá a zsidótörvényt támogató nyilatkozatot.

De voltak, akik ellenálltak, például Apor Vilmos győri püspök, a Magyar Szent Kereszt Egyesület elnökeként a kikeresztelkedett zsidók ügyeit menedzselte, ám felekezeti hovatartozás nélkül mentett bárkit. Slachta Margit (és Szapáry Erzsébet grófnő) pedig még a kőrösmezői deportálások helyszínére is elutazott.

A szerző foglalkozik az óriási példányszámban megjelenő modern tömegkommunikációs eszközökkel operáló szélsőjobboldali újságokkal, melyeknek köszönhetően elszabadult az antiszemita bolondéria. Erdélyi József Solymosi Eszter vére című költeménye 1937-ben jelent meg a Virradat hasábjain, népszerű lett, mondhatni áttört minden gátlást és tabut. Az Egyedül vagyunk című, önmagát szépirodalmi folyóiratként aposztrofáló folyóirat (1938-44) főszerkesztője, Oláh György antiszemita költők műveit jelentette meg. A Pesti Újság, Maróthy-Meisler Károly közkedvelt bulvár nyilas lapja volt. A Magyar Futár (1941-44), Rajniss Ferenc hetilapja átvette a Németországból importált harctéri sajtófotókat is. A Függetlenség főszerkesztője a hírhedt Kolosváry-Borcsa Mihály volt. A Harc! című nyilas hetilapot Eichmann támogatta, Bosnyák Zoltán, a Zsidókérdést Kutató Magyar Intézet vezetője volt a főszerkesztője.

Mindenhonnan áradt a gyűlölködő ideológia: 1944. május 20-án adták elő a Madách Színházban Kádár Lajos, Solymosi István és Dövényi Nagy Lajos Ártatlanok c. antiszemita darabját (plakátja a könyv borítóján). A fő támogató, Endre László a nézőtéren ült. A Corvin moziban újra műsorra tűzték a Jud Süss c. német náci propagandafilmet, Sztójay Döme volt a díszvendég.

Nem csoda, hogy Bary József A tiszaeszlári bűnper c. emlékiratának ötödik kiadása 1944-es júniusában jelent meg a könyvnapon.

A könyv A parázs a hamu alatt című második része az 1945 utáni, jórészt elhallgatott vérvádak és pogromok történeteiről szól, egy nyomasztó, kísérteties világról. A túlélő zsidók számára feldolgozhatatlanok voltak az atrocitások. 1945 márciusában a legális Szabad Nép első száma Darvas József cikkével: Őszinte szót a zsidókérdésben, megadta az alaphangot a zsidók ellen.

A vallástalan, nem zsidó zsidók kulcsszerephez jutottak 1945-től; Sztálin támogatásával a moszkovita négyes fogat mozgatta a bontakozó diktatúra szálait. A politikai rendőrség, az ÁVH feje, Péter Gábor lett. Sem ő, sem Rákosi nem tartotta magát zsidónak, ez volt a közös nevező a művelt Rákosi és az iskolázatlan Péter Gábor esetében. Rákosiék úgy vélték a ’45 novemberi nemzetgyűlési választások előtt és után, hogy a burkolt antiszemita propaganda hatására a nyilasok tömegei válnak kommunista szavazóvá. Ebben részben csalatkoztak, Rákosira és társaira, mint zsidóra tekintettek, a származásuk miatt.

A népbíróságok dicstelen szerepéről szól a kaposvári polgármestert, Kaposváry (Vétek) Györgyöt ért méltatlan támadásról (1945. november) szóló fejezet. Ide is belekeveredett a vérvád, és a népügyész dicstelen tette a „zsidó bosszú” megnyilvánulásává vált.

1945 után a nyomor, az infláció, az orosz katonák garázdálkodásai és a politikai rendőrség túlkapásai miatt forrongott az ország. A szerző korabeli újságcikkek alapján feltárta, hogy 1946 május elején a Teleki téri piacon újra felbukkant a vérvád, ki ne hitte volna el, hogy a disznósajtban gyerekkörmöket találtak? Ezután az Illatos úton meglincseltek egy ószerest. Országos hisztéria-hullámot generált az eset.

Az 1946. májusi kunmadarasi pogrom egyértelmű kommunista provokáció volt. Nagy János tanító és levente-oktató (és mások) nyilvános népbírósági tárgyalásakor biztosra vették, hogy elszabadulnak az indulatok, és a felelősséget majd a kisgazdákra háríthatják. (A pogrom során a zsidókat árdrágítónak és gyerekrablónak nevezik, a kommunista propaganda ötvöződött a jó öreg vérváddal). A makói zsinagóga felgyújtása se volt más, mint politikai fondorlat. Ha már Kunmadarason nem tudták rátolni a kisgazdákra a felelősséget, itt megpróbálták a kisgazda ifjúsági szövetségre terelni a gyanút.

A miskolci brutális lincselések 1946 nyarán nem választhatóak el Rákosi korábbi forintvédő beszédétől, a kommunista párt feketézők és spekulánsok ellen irányuló ideológiájának retorikájától. Jellemző, hogy elmaradt a felelősségre vonás. A miskolci események szemtanúival, résztvevőivel a rendszerváltás után Pelle interjúkat készített. Az 1948-ban Szegváron, és 1954-ben Mátészalkán történt vérvádas atrocitásokról is olvashatunk. Megjegyzendő; a tömegek akkor eszméltek rá, hogy a zsidók nem feltétlenül kommunisták, amikor 1951-ben megkezdődött a budapesti polgárok kitelepítése; nem kis részük zsidó volt.

Az 1956-os forradalom alatt fellángolt hajdúnánási programról is hallgattak. Szerencsére a Nagy Imre szimpatizáns tanácselnök lecsendesítette az indulatokat; lecserélte a korábbi nemzetőrséget, mely részt vett a pogromban. A rendőrparancsnokkal, akit kineveztek az új nemzetőrség élére, a szerző interjúzhatott.

Pelle János fontosnak érzi a korabeli pszichoanalitikusok megállapításait a kor eltorzított lelkű emberéről és a kortünetekről: idéz többek között Hermann Imre Az ember ősi ösztönei című művéből (1943) és Az antiszemitizmus lélektanából (1945). Gartner Pál Válságos lelki élmények (1943) kötetéből is citál részleteket. (Gartner írta Szirmai Rezsővel a Fasiszta lelkek c. művet, miután meglátogathatták a háborús főbűnösöket a börtönben.)

A polgári radikális író, újságíró, Zsolt Béla, a Haladás egyik főszerkesztőjének tragédiájáról is olvashatunk egy fejezetben. Az erős egyéniségű publicista felelevenítette a népi-urbánus vitát. Illyés Gyula kapott tőle hideget-meleget, kár, hogy mindkettőjüket felhasználta és manipulálta a hatalom.

(Pelle János „Zsidókérdés” és magyar társadalom 1938-1956. Kocsis Kiadó, 2024. 480 oldal)