„Ver minket az Isten, mert választott népe vagyunk”

Írta: Várnai Pál - Rovat: Kultúra-Művészetek, Politika, Történelem

Az alábbi beszélgetés Vekerdy Tamással néhány hete készült, és három nappal ezelőtt – az akkor már nagyon legyengült interjúalany helyett – a felesége küldte vissza a javított változatot. Könnyen lehet, hogy a tegnap elhunyt író, pszichológus  életében ez volt az utolsó interjú. 

Vekerdy Tamás (1935-2019)

Nemrég egy étkezdében egy asszonnyal beszélgettem, és kamasz unokáját látva megemlítettem, hogy épp a napokban láttam Vekerdy Tamást a tévében. „Imádom Vekerdyt” – mondta az asszony, “annyira ért a gyerekekhez.” Honnan ért Ön annyira a gyerekekhez?

Első válaszom az, persze, hogy fogalmam sincs. A második pedig az, hogy van nálunk egy ilyen családi örökség. Nagyon sok óvónő, tanár, gyógypedagógus, gyámügyi jogász volt a családomban. Van egy olyan emlékem is, hogy Steiner Béla, zseniális gyermekorvosunk egyszer megérkezett hozzám, amikor 40 fokos lázzal, kanyaróban feküdtem. Leült mellém, roppant elegánsan és frissen mosott kezével megfogta a pulzusom. Tüstént jobban lettem. Ebből látszott nekem, hogy ő egy varázsló. Akkor határoztam el, 4-5 éves koromban, hogy én is varázsló, én is gyerekorvos akarok lenni.

A mostani oktatásról sokszor elmondta, megírta a véleményét. Gyakran hangsúlyozza, hogy az oktatásnak védeni kell a gyerekek túlterhelésétől, a lexikális megközelítéstől, mert a tények hamar elfelejtődnek. Nagy súlyt helyez az érzelmi intelligenciára való nevelésre, a kreativitásra. Voltaképpen milyen iskolát szeretne?

A világ érdekes, az ember érdekes. Nem igaz, hogy halálosan unalmas és szorongató kell, legyen a világgal való találkozásunk. Amikor a gyerek találkozik a felnőttel, a tanítóval vagy a szülővel, annak boldog egymásra ismerésnek kéne lennie, ahol rácsodálkozunk együtt a világ nyilvánvaló titkaira, ahogyan Goethe szokta volt mondani. Hogy hol tűnik el a világ érdekessége, ezt nagyon nehéz megragadni. Mindjárt maga a szó, kötelező, jelzi, hogy itt eltűnőben van, ami érdekes. Mert, ami kötelező olvasmány, az nem tetszhet. Érzelmi részvétel nélkül nincs hatékony tanulás, mondja ki 1996-ban az agykutatás, és hiába hívják fel erre a figyelmet kutatók, mint például Freund Tamás és mások, ezt mindmáig nem hisszük el nekik. Érdeklődés, öröm nélkül nincs hatékony tanulás. Sajnos csak a kényszerben hiszünk.

Visszatekintve az iskoláimra, egynek azért nagyon örülök, hogy rengeteg verset kellett kívülről fújnunk. Nyelvében él a nemzet”.

Igen, a nyelv tesz bennünket valakivé, azon a helyen, ahol élünk. Ha tetszik, a nyelv tesz bennünket magyarrá, a nyelv tesz zsidóvá. A nyelvnek van egy sajátos hordozó géniusza, amely beavat minket a világnak olyan titkaiba, amelyekhez különben nem jutnánk hozzá. És ilyen értelemben a verseket inkább zenének tekinteném. Mert a vers érzelmileg megragadó, magával sodró, művészi élmény. És minden művészi élmény mélyen hat ránk.

Ön nem hisz az osztályozásban. Hogyan lehet másképpen felmérni egy tanuló felkészültségét?

Hogy miért rossz az osztályzás? Mert akkor nem az a fontos, hogy milyen az a kristály, milyen illata van a növénynek, milyen simogató az állat prémje, hanem, hogy hányasra felelsz belőle holnap. Nincs a világról, a vele való összefüggésünkről érzelemmel átjárt élményünk. Az osztályzás elterel a világtól.

Valahol azt írja, hogy a szülőknek ne csak a nevelésben, de az oktatásban is legyen szerepük. A szülő legyen a gyerekének a cinkosa.

Cinkosság, igen. Manapság cinkosnak kell lennünk a gyerekünkkel, különben az elhal, elpusztul a mai magyar iskolában. A terjedelmes, nehéz, a gyermek által csak nehezen felfogott házi feladat elronthatja egy család egész hétvégéjét.

Feleségemet, nyilván kamaszkorában, a tanárnő rajtakapta azon, hogy a Test ördöge című francia regényt olvassa. A tanárnő felszólította őt, hogy küldje be az apját, ahogyan ez akkoriban dívott. Apja bejött. „Nézze, miket olvas a lánya.” „Tudom” – felelte – „én adtam oda neki. Nagyon jó könyv, Önnek is ajánlom.”

Voltak tanítók, például Kálvin, akik betiltották a táncot, mert az egy bűnös dolog. Ezzel szemben Dávid király féktelenül táncolt, boldogságában. Idézném Assisi Szent Ferencet, aki azt mondja, hogy kerüljük a szomorúságot, mert abban ott fészkel a sátán. Nem aszkétikus, savanyú, a másokat nevelő vallásosságra van szükség, hanem arra az örömre, a tánc, a táj örömére, amelyet a haszidoknál is látunk. Kirándulni kell, járni a természetben. Ez érzékletes élmény, arról, hogy egyek vagyunk a világgal.

Ön valahol azt mondja: ha egy gyereknek tehetsége van valamihez, például a tánchoz, a zenéhez, hagyjuk, hogy arra koncentráljon. A többi majd jön. Másutt viszont felsorol öt tudnivalót, amelyre a gyereknek feltétlenül szüksége van: számolás, írás és olvasás, angol nyelv, számítógép. Hogyan egyeztethető össze ez a kettő?

Azt mondjuk, élj a környezetedben, s benne élve minden el fog jutni hozzád, ami lényeges. Volt egy vizsgálat: ha semmilyen tanterv nincsen, akkor vajon mit fognak tanítani a tanárok a gyerekeknek? Kiderült, hogy azonos kultúrkörben a tanárok lényegében ugyanazt tanítják. Meg vagyok győződve arról, hogy nincsen szükség tantervre. Amennyiben létezik tanterv, azt az egyes gyerekekre kell alkalmazni.

Önnek nagyon színes, változatos életpályája volt. Írt prózát, drámát, verset, dolgozott egy nevelési folyóiratnak. Mondana pár szót azokról a kitűnő emberekről, akiket megismert? Gondolok itt Karácsony Sándorra, Török Sándorra, Pető Andrásra, Mérei Ferencre. Melyikük volt önre a legnagyobb hatással?

Apám volt az, aki a maga öt-hatezer kötetes könyvtárával, sznobériától mentes, nagy műveltségével, P. Howard és Ady rajongásával összekötött engem a világgal, aki megadta nekem az érzelmi biztonságot, aki mutogatta nekem a csillagokat, meg a naplementét, aki mesélt nekem egy apácáról, egy klastromról, ahol a nővére nevelkedett.

Az Ön családjában sokféle felekezet létezett. Szülei is eltérő vallásúak voltak. Zsidó nagyapját elvitték a kávéházából, kálvinista apja pedig valamilyen zsidó pártnak volt az elnöke. Meg tudná magyarázni ennek a különös családnak a felekezeti hátterét?

Tisztába tennék pár apróságot. Anyám dunántúli zsidó családban, Dombóvár, Kaposvár környékén született, nagyanyám pedig Kalocsán. Anyám családja egy négygyerekes zsidó család volt, gyerekkoromban a Zichy Jenő utcában éltek. Vasárnaponként odajártam ebédelni. Ami bonyolítja a dolgot, hogy anyám, aki óriási ambícióval rendelkezett, ki akart szabadulni ebből a szegény, vidéki kispolgári zsidó létből és már 13 éves korában kálvinista lett. A skót nővérek iskolájában tanult gyors- és gépírást. Mivel már 1919 előtt kikeresztelkedett, egy rendelet szerint elkerülte a sárga csillagot, míg a családjának ezt fel kellett tűznie. Apám felmenői református prédikátorok, eredetileg hajdúk voltak. A család még Bethlen Gábortól kapott nemességet. Dédapám Debrecenből került Hódmezővásárhelyre, s ettől kezdve a család ott élt. Apám az ottani református gimnáziumban a „Zsidó párt” vezére lett, bár ő maga református volt.

Apám anyjának a családja pedig katolikus volt. Abban az időben a lányok az anyjuk, a fiúk az apjuk vallását követték. Apámék tizenegyen voltak testvérek, és a katolikusok és reformátusok állandóan perlekedtek egymással. Ugyanakkor apám első nagy szerelme egy zsidó lány volt. Visszatérve a Zsidó pártra. A gimnáziumban volt két párt: a zsidó és a paraszt. A zsidó pártnak egyetlen zsidaja volt. Weisz Samu, a könyves fia. A többiek egyszerűen csak értelmiségi gyerekekek voltak. Ez volt a családi hátterem, valóban színes, és sok tréfára adott alkalmat.

Az a szó, hogy zsidó, nálunk úgyszólván tabu, zsidók és nem zsidók számára egyaránt. Két könyv címéről tudok, ahol a szó megjelenik. Németh Gábor regényénél: Zsidó vagy? A másik Csaplár Vilmos: Zsidó vagyok Magyarországon.  Ön a Zsidó könyv címet adta egyik munkájának. Ez a cím szinte provokációnak tűnik.

Amikor a Zsidó könyv megjelent, egy kedves irodalmár barátom azt mondta: Jaj, Tamás, túl provokatív vagy. Én szándékosan adtam ezt a címet, amikor ez a könyv 2002 tavaszán, a választások előtt jelent meg. A könyvben feltettem magamnak a kérdést: Mi vagyok? Úgy válaszolok, hogy zsidó vagyok, homoszexuális vagyok, kozmopolita vagyok, tehát minden vagyok, amit akkoriban épp átkoztak, hogy úgy mondjam, Csurka és a Fidesz. Felkértek akkor, hogy írjak a zsidókérdésről Magyarországon, de ehelyett ezt írtam, s a kéziratot leadtam a 2000-nek, ahol először megjelent.

Amikor a nacionalizmus volt a főbűn, én nacionalista voltam, amikor pedig a liberalizmus, akkor azonnal liberális lettem és büszkén mondtam ki, hogy zsidó vagyok.

Az utóbbi időben egyre többen keresik a gyökereiket, foglalkoznak az identitásukkal. Mi ennek az oka?

Az emberek elveszetten kódorognak a világban. Meg kell értenünk, hogy az emberek akolra, nyájmelegre vágynak. Kevés ember van ma, aki egyedül meg tud állni a világban. Ez tereli őket törzsi szövetségekbe, vér szerinti kapcsolatokba, amelyek igazán nem működnek. Ennek a világnak már vége, a vér nem mondja már meg nekem, mit kell tennem, csak az individuum. Dante költeményében nem az van, hogy egységbe forrunk a paradicsomban, hanem mindenki külön lény lesz, és ez a sok különálló egység fog harmóniában felzengeni. A vérség útja az ördög szava. Csakis az individuum keserves útján juthatunk el az igazi egybefonódásig.

Sose felejtem el, amit sok éve mondott nekem egy pesti lány: neked jó, te legalább zsidó vagy. Máig megértem őt, mert ő is vágyott valahova tartozni… Nemrég a Klubrádióban volt önnel egy beszélgetés, és abban emlegette Ady írását, a Korroborit, amire két idei regényben is hivatkoztak. Ady sok hízelgőt írt a zsidókról: „a zsidók megcsinálták nekünk Budapestet, „bélyeges seregem”, „mentsvárunk”.

Ady arról ír, hogy a magyaroknak nászra kell lépniük a muzsikáló zsidókkal. Egymásra vagyunk utalva, mi, magyarok és mi, zsidók. Akkor lesz valami az országból, különben elpusztul. Ez volt az írás lényege. Érdekes, amit Thomas Mann ír a Doktor Faustusban, hogy nincs két olyan hasonló nép, mint a németek és a zsidók. Akár a zenét nézzük, akár az orvostudományokban való kiváló működésüket, stb. Ady ugyanerről beszél magyar vonatkozásban. De visszamehetünk Rákócziig, a prédikátorokig: „Keresvén zsidókkal atyafiságunk”, mondják a régi nagy magyarok. Mi olyanok vagyunk, mint a zsidók, ver minket az Isten, mert választott népe vagyunk, bűnösök vagyunk.

támogatás

Címkék:iskola, kálvinista, kötelező irodalom, tanterv, tanulás, Vekerdi Tamás, zsidó