Vége szakadna egy hungarikumnak?

Neológia – hungarikum

A hungarikum kifejezés hallatán mindannyiunkban fellobbannak a hazafias érzések. Jólesik hallani és magyar egyediségünket visszaigazolva látni abban, hogy a magyar tudomány, kultúra, gasztronómia valami egyedülállót alkot. Talán nem véletlen az a tendencia sem, amely évek óta a Magyarországot népszerűsítő nemzetközi reklámfilmekben a magyar különlegességekre hívja fel a figyelmet, a gyufától a Rubik kockáig, a somlói galuskától a Prezi-ig. Valóban sok minden van, ami egyedi, csak nálunk fellelhető. Sokszor nem is gondolunk rá, de kulturális örökségünk is lépten-nyomon ad példákat az egyediségre.

Kevesen tudják például, hogy a magyarországi történelmi zsidó irányzatok közül a neológia ugyancsak hungarikum. A 19. század közepétől kialakult neológ, ortodox és statusquo irányzatok ugyanis a közhiedelemmel szemben nem elsősorban teológiai, hittudományi nézetkülönbségek mentén váltak szét, hanem – első hallásra talán kicsit meglepő módon – a politikához és a hatalomhoz, az antiszemitizmushoz és az asszimilációhoz való viszony kérdésein.

 A német reform mozgalom

Tény, hogy a Felvilágosodás éveit követően az új szellemiség, az emberközpontú gondolkodás, a (neo)racionalizmus nemcsak a keresztény teológiát befolyásolta, hanem a zsidóság hittudósainak köreire is hatással volt. A francia és különösen a német területeken olyan zsidó gondolkodók és rabbik hallatták hangjukat, akik a zsidó vallás „megreformálása” és „modernizálása” mellett érveltek filozófiai, hittudományi és teológiai okokra visszavezetve. Kialakult a reform irányzat, amely a prédikáció és az imádkozás nyelvének megváltoztatását, a zsinagógák és a zsidók küllemét, a szombati és étkezési szabályok enyhítését szorgalmazta. A vallási szabályok enyhítése természetesen kapóra jött azoknak a zsidó tömegeknek, amelyek az új szellemiséggel együtt járó asszimiláció lehetőségét ki akarták használni, de fontos hangsúlyozni, hogy mindennek komoly vallási irodalma is volt. Az 1818-ban kiadott Or Nogá-ban Eliezer Liebermann például kifejezetten vallási érveket felsorakoztatva, egy „reform zsidó teológiát” alkotva érvelt a vallási szokások enyhítése mellett.

 Vallási „reformok” – politikai nyomásra

Ettől merőben eltérő módon történt mindez Magyarországon. A német reform irányzat nem tudta hazánkban megvetni lábát (ennek érdekes okairól lásd pl. Köves Slomó: Zsidó szakadás 229. l.). Kialakult azonban egy másik irányzat: a „kongresszusi”, később neológ zsidóság. A neológia – a német reformmal ellentétben – soha nem érvelt nyíltan a vallási előírások és hagyományok megváltoztatása mellett és különös módon soha nem is hivatkozott állítólagos hittudományi megfontolásokra. Ahogy erre több jeles történész is felhívta a figyelmet (lásd pl. Komlós Aladár: Magyar-zsidó szellemtörténet a reformkortól a Holokausztig 126-131. l.), a neológiának soha nem volt az ortodox irányzattól eltérő  hittudománya, nem jött létre soha neológ responzum-irodalom, vagy neológ vallási szabálygyűjtemény, de még csak neológ hittétel-gyűjtemény sem.

A neológ rabbik szinte soha nem foglalkoztak hittudományi kérdésekkel, hanem szinte kizárólag a történelem feldolgozására és vallási szövegek magyarra fordítására összpontosították munkásságukat. A neológia ugyanis nem akart érdemi változtatásokat eszközölni a vallási szokásokon és a vallási hittételeken, nem akarta az ima szövegét és nyelvét megváltoztatni, nem akarta a szombatot vasárnapra tenni és nem kívánta a Kinyilatkoztatás transzcendens mivoltát megkérdőjelezni.

A magyar neológiát valami egészen más hajtotta: a megfelelési kényszer. A magyar neológia csak kozmetikai változtatásokat kívánt eszközölni a vallási szokásokon, a zsinagógák belsejét a keresztény templomok mintájára alakítani, a feltűnő vallási öltözködésen változtatni és bizonyítani, hogy a magyar zsidóság mindenek előtt magyar. A neológia annak a külső politikai nyomásnak kívánt megfelelni, amely a zsidók egyenjogúsítását a vallási szokások kozmetikázásához, a zsidó identitás részleges feladásához és az asszimilációhoz kötötte. A neológia vezetői ebben a szellemben abból indultak ki, hogy az antiszemitizmus oka a másmilyenség, illetve az a tény, hogy a többségi társadalom még nem látja bizonyítottnak, hogy eléggé jó magyarok vagyunk, és ebben a helyzetben keresett engedményekkel járó kompromisszumot.

 Kompromisszumok a védelem reményében

Talán kijelenthetjük, hogy ez a szellemiség jellemezte a magyar neológiát a 19. század közepétől egészen a Holokausztig. Az, hogy ha „mutatjuk kompromisszumkészségünket, akkor felénk is enyhülnek az elvárások”.

A „szocializmus felé törekvő népi demokratikus Magyarország  hívó szavát meghallva” megalakulhatott „az ország zsidóságának egységes szervezete”. „Megértettük az idők szavát és ünnepi találkozón gyűltünk össze 1950. február 20-án.” – írja a frissen alakult MIOK (Magyar Izraeliták Országos Központja) az1951-es hitközségi naptár előszavában. Nos, a Rákosi rendszer cinikus „hívószavára” létrehozott neológ vezetőségű MIOK, a Mazsihisz elődszervezete, ugyancsak végzetes kompromisszumokat vállalt magára: egy olyan íratlan szerződésbe ment bele a hatalommal, amely kimondta: „ne legyetek zsidók,  és akkor nem lesz antiszemitizmus”, szebben fogalmazva: „garantáljátok, hogy a zsidó lét a szakrális térre koncentrálódjon, és akkor mi is garantáljuk az antiszemitizmus elfojtását”. Működő zsinagógák állami kézre juttatása, „eladása”, a zsidó elemi oktatás beszüntetése, civil és cionista érzelmű polgári szerveződések ellehetetlenítése, az Izraellel kapcsolatos állami politika támogatása mind- mind ennek a megalkuvó hozzáállásnak voltak jelei.

„Csak ne gerjesszük az antiszemitizmust…!”

A rendszerváltozás óta eltelt 25 évben ugyancsak visszatérő mozzanat a neológ vezetésű Mazsihisz részéről a zsidó identitás nyílt megélésének elítélése az antiszemitizmus gerjesztésére való hivatkozással. Legyen az a hanukai köztéri ünneplés, Zsidó sátor és rabbistand a Szigetfesztiválon, sátoros ünnepi utcai tánc, vagy csak akár a Passió című film nyilvános (érvelő) kritikája, a Mazsihisz vezetői kivétel nélkül mindig hangot adtak annak a véleményüknek, hogy a nyílt, öntudatos zsidó identitásvállalás „veszélyes”, „felesleges provokáció”, ami „felelőtlenül növeli az antiszemitizmust”. Sőt – más téma – a Mazsihisz vezetését övező pénzügyi és vezetéstechnikai botrányok nyilvánosságra kerülése kapcsán is többször felmerült az érv: „Ne teregessük  ki a szennyest, mert az antiszemitizmust fogja növelni…!”.

„Elég az alattvalói áhítatból”

Ilyen előzmények után felettébb elgondolkodtató az, amit a Mazsihisz elnöke jelentetett meg  a minap a Népszabadság hasábjain: „elég volt az alattvalói áhítatból”. Ha ezeket a szavakat komolyan vesszük, akkor ez talán azt is jelenti, hogy a Mazsihisz egy 150 éves hagyománnyal, a neológ alapállás lényegével  is szakít. Véget vetni az „alattvalói áhítatnak” – ez talán egyben azokat az eseteket is magában foglalja, amikor a zsidó vallás vagy identitás kompromisszumok nélküli, megalkuvást nem ismerő vállalásáról van szó.

Másképp fogalmazva: úgy tűnik, talán elindult egy folyamat, amelyben nemcsak a mindannyiunk számára lényegesnek tartott magyar történelemszemlélet (és hogy a Mazsihisz megszólalóit idézem: „kormányzati emlékezetpolitika”) területén vállalja nyíltan és kompromisszumokat nem ismerően a Mazsihisz a véleményét és kritikáját, hanem a hit-község legfontosabb saját területein, a zsidó vallási identitás nyílt és kompromisszumokat nem ismerő identitásválasztásában is szakít a megalkuvással.

Lehet, hogy ezzel egy hungarikum történetének végéhez érünk, de a folyamat mindenképp figyelemre érdemes.

*

Kapcsolódó cikkeink:

A hungarikumról – másképpen. Schweitzer Gábor válaszcikke Köves Slomónak

Nem szakad vége egy hungarikumnak. Schweitzer József válaszcikke Köves Slomónak