„Vannak boldog családok… legalább hét-nyolc jut az eszembe”

Vári György, a Bét Orim reformhitközség – rabbidiplomával rendelkező – munkatársa arról, hogyan látja a zsidó családok helyzetét a közösségében. A témát különböző kérdéskörök, jelenségek mentén boncolgattuk.

Milyen problémákkal küzdenek a zsidó családok?

„Sokrétű problémákkal, nyilvánvaló, hogy sok szempontból nem különböznek egymástól a zsidó és nem-zsidó magyar családok. Sok mozaik és egyszülős családot látok, többségükben édesanyákat, de van gyermekét egyedül nevelő apuka is. Mindez anyagilag, érzelmileg és időbeosztás szempontjából is nehéz.

Pár- és identitáskeresés

Jellemző a generációkon átívelő keresés és a „vágy a kis és tágabb közösségre, családra”:

„Sokan keresik a párjukat. Döntően diplomás emberek járnak a közösségbe, akiknél a húszas éveik második felére, vagy a harmincas éveik első felére tolódik ki az önálló életkezdés. Jellemzően fiatal emancipált nőkről van szó, akik többségben vannak a férfiakhoz képest. (70-30 százalék az arány). Öntudatosak és válogatnak. Nem mennek bele közepes kapcsolatokba, inkább szenvednek a magánytól. Az autonómia nagy dolog, és jó, ha nem kényszerülünk bele rossz kapcsolatokba, de az ára a magány kockázata; ilyesmi egy zárt ortodox közösségben nem fordul elő. Persze, fognak párt találni, csak szoronganak, hogy kifutnak az időből. Feltűnően sokan a közösségben nem Budapesten születtek, és itt megtelepedni különösen nehéz; a városra szeretjük azt mondani, hogy befogadó, de egyáltalán nem az. A fiatalok közül számosan érkeztek vidékről. Az idősebb tagok általában tősgyökeres, vagy régóta a fővárosban élő családok.

A húszas-harmincas éveikben járók zsidó családtörténetére az egy-két (zsidó) nagyszülő a jellemző, akikhez kötődnek, vagy már elvesztették őket. Ők kapcsolódást és közösséget keresnek és így kerülnek hozzánk, és a zsidó családtörténeti hagyomány egy hagyományszál a sok közül. Egy kapcsolat a kötődés lehetőségét, esélyét jelenti. Ezek küzdelmes utak, és ők kívülről is látják ezt, kritikusan.

A korosztályomra, vagy a fiatalabbakra jellemző, hogy néhányuknak úgy alakult az élete, hogy egyedül maradtak, vagy egyedül nevelnek egy-két gyereket, és párt keresnek. Rossz kapcsolatok emléke van mögöttük. Nehéz megtalálni a bizalmat egy új kapcsolathoz. A következő korosztály, a nálam 15 évvel idősebbek, akik aktív életük vége felé közelednek, náluk azért értékelődik fel a közösség, mint hovatartozás és közösségi identitás, mert arra gondolnak, hogy mihez kezdenek majd nem aktív éveikben. Reális perspektívába kerül, hogy az élet véges, és ezért is fontos lesz, hogy tartozzanak valahová. Náluk is jelen van az egyedüllét, főleg később, ha úgy alakult, hogy elvesztették a párjukat.

De nem akarok sötét képet festeni. Vannak népes, boldog családok, sok gyerekkel, legalább hét-nyolc jut az eszembe. Ami jellemző, az a vegyes házasságok magas száma, hisz a lakosság 99%-a nem zsidó. Ennek semmiféle közösségi relevanciája nincsen, csupán döntően vegyes házasságok vannak, amit ők nem annak élnek meg, így boldogok. Nekünk közösségszervezési, integrálási szempontból vannak feladataink, hogy senki ne érezze magát kívül a közösségen, aki nem zsidó.

Identitásprobléma nincs, a kérdés az, kinek mit jelent a zsidó hagyomány és családtörténet. Olyan is van, akinek nincs zsidó eredete, nincsenek zsidó felmenői, de kapcsolódna akár szerelmi vonzalmon keresztül, vagy megérinti valami a zsidóságból, amit nehéz a betérítés folyamán megtanítani. Sokféle családtörténettel jönnek hozzánk. Sok betérés van státuszrendezés miatt: egyre kevesebben születnek halachikusan zsidónak, nemzedékről nemzedékre magas a vegyes házasságok aránya. Ezek nélkül az emberek nélkül nem lehet zsidó közösséget építeni, a betérítés felértékelődik, ebben a neológ mozgalom is egyet fog érteni előbb-utóbb.”

Transzgenerációs traumák és egyéni drámák

„A transzgenerációs traumáknak vannak nyomai a holokauszton át más társadalmi traumákig. Vannak nem zsidók a közösségben, az ő történelmi traumáik is érezhetőek, de a legtágabb, a nemzeti közösséget ért traumákon túlmenően vannak kis családtörténeti jelenségek. Felnőni egy viszonylag zárt közösségben, ami egyfelől nagyon szabályozott, másfelől mégis valamiféle otthont kínál, amit az ember szűknek érez, eljön belőle, és utána hiányolja az otthonosságát. Egy sokkal nagyobb, nyitottabb, de sokkal hidegebb közegbe érkezve – beszéltünk a fővárosról – sokan mondják, hogy vissza kéne menni. Mert ugyan nem találtam a helyemet abban, amit kijelöltek nekem, de legalább volt kijelölt hely. Ha nem bántalmazó közegből jön valaki, hanem elfogadható volt a neveltetése, akkor is borzalmasan nehéz dolog felnőni. Mindenkinek a felnövekedése, különböző mértékben, de sok fájdalom nyomát őrzi, a családtörténetünkkel is küzdünk és a küzdelem része, hogy kapcsolódni akarunk. Nyilván küzdünk nemzeti léptékű traumákkal is, csak arról sokkal többet beszélünk, mint a mikroközösségekből összeszedhető traumákról. A családtörténetével, a szülei emlékével, árnyával, a velük kapcsolatos nehézségekkel sok ember küszködik. Az ember (fel)nevelését csak elrontani lehet, kizárólag a mértéke kérdéses. Szerintem túldimenzionáljuk a társadalmi léptékű traumákat, noha ezzel nem azt akarom mondani, hogy a holokauszt nem irtózatos, hogy ne lettek volna szörnyen súlyos történeti traumáink az elmúlt században.

Az érdekel, hogy van-e olyan transzgenerációs trauma, ami megjelenik például a fiam korosztályában, a negyedik generációnál. Ő érdemben alig találkozik holokauszt túlélővel, néha bemennek hozzájuk az iskolába mesélni; a 9 éves gyerek lát egy számára elgondolhatatlanul idős embert, valami módon személyesen éli át, hogy min ment át, de az életkori távolság hatalmas. Érdekel, hogy ez személyes vagy történelmi kérdés lesz. Remélem, történelmi. Mit jelent majd a negyedik generációsoknak, amikor csak szórványosan vannak kapcsolataik holokauszt túlélőkkel?

A transzgenerációs trauma szerepet játszik, van, akiknél nagyon. Nálam fiatalabbak, akiknek csak részben zsidó a családtörténetük, aggódnak az antiszemitizmus miatt. A temetőrongálásról (Budakeszi) onnan értesültem, hogy átpostázták nekem: érzékenyek erre, még mindig vannak félelmeik. A Mi Hazánk parlamentbe kerülésekor is éreztem szorongásokat egyeseknél, ez kétségtelen, de legalább ennyire érezhetőek kisebb közösségi léptékű fájdalmak feldolgozásának a nehézségei, a család meg a kis közösség révén szerzett sebek.”

Társadalmi integráció

„Ez egy jól asszimilálódott, jellemzően magasan képzett, viszonylagos anyagi biztonságban élő középosztálybeli közösség, nem vagyunk elszigetelve. Nyilván előfordulnak antiszemitaként érthető ügyek, ügyetlenül megfogalmazott, elejtett megjegyzések, előítéletes mondatok, amit nem is kell mindig ártó szándékúnak érezni, hiszen kinek nincsenek előítéletei. Ezekre többen érzékenyek. Rosszindulattal nem mindig párosuló előítéletekkel találkozunk ugyan, de azt gondolom, hogy nem az határozza meg a mozgásunkat a világban, hogy ne volnánk integráltak vagy befogadottak zsidóként.”

A közösség tagjainak anyagi helyzete változó

„Az életkezdést próbálók számára nehéz lakhatást, egzisztenciát, anyagi biztonságot teremteni, ez párban könnyebb. A párkeresés és önmagunk anyagi fenntartása együtt nagy teher. Akadnak a közösségben, akik nagyon rossz anyagi helyzetben vannak, nyilván a számuk valamelyest nőni fog, hiszen hosszan tartó gazdasági krízis várható. Úgy önfenntartó közösséget teremteni, hogy egyúttal szolidáris közösséget is csináljunk, amelyik ad, gondoskodni is képes – ha már többet kell adni, mint ami bejön – nehéz lesz. A programok szervezése is okozhat problémákat, mivel az egyedülálló szülők magasnak érezhetik a részvételi díjakat. Közben segíteni kell azokat, akik rá vannak és lesznek szorulva. És ott vannak a középosztály peremén lévő emberek, akik félnek a lecsúszástól, mint mindenki, persze.”

Biztonságérzet a kiéleződő politikai helyzetben – Mit tehetünk a szorongás ellen?

„Zsidó vagy részben zsidó családokról beszélünk, akiknek alapvetően van közük a judaizmushoz. Kétségtelen, hogy fokozott az érzékenység azoknál a családoknál, ahol volt, aki átélte a holokausztot. Ezek az érzékenységek felerősödnek, ha a szomszédban háború zajlik. Egy csomó jól kezelt szorongás aktiválódott.”

A félelem a háborútól kézzelfogható:

„Az alap szorongási szintünkhöz még hozzáadódik a háború. Ha nem is közvetlenül mellettünk, de lőnek. Félnek az emberek mindenhol, de a nyomás alatt talán elalszik a veszélyérzetünk. Egy tagunk ukrán rokonsága, egy család kapcsolódik a közösséghez. Örülünk, hogy hozzánk tartoznak, és talán tudunk nekik segíteni. A Progresszív Judaizmus Világszövetsége hozzájárult az ellátásukhoz. Ők gyarapítják a közösséget, bár mindannyian reméljük, hogy minél előbb haza tudnak térni. De legalább van eleven tapasztalatunk arról, hogy milyen az, gyerekekkel elmenekülni otthonról.”

„Amit lehet tenni, az az, hogy a kis közösség viszonylagos biztonságát megőrizzük, ha már világpolitikai eszközeink nincsenek. A legtöbb egzisztenciális krízissel szemben tehetetlenek vagyunk, nem tudjuk megoldani az öregedést, a betegségeket, a halált, a magány oldására is korlátozott eszközeink vannak, és a háborút sem tudom megszüntetni. Azt lehet csinálni, hogy keressük egymást, erős az igény a kapcsolódásra, bár kockázatosnak érezhetik.”

Félelmek, érzékenység, túlérzékenység

„Vannak, akinél, megfigyelhetőek, de vannak stabil családok. Sok emberről, aki érzékenyebb és az a stratégiája, hogy megosztja a félelmeit, többet tudunk. Aki érzékeny, de nem szívesen osztja meg, arról kevesebbet.

Előfordulnak szorongások a közösségben, ilyenkor kiegyensúlyozott közösségi tagjaink érzelmi oszlopként szolgálnak. Megfigyelhető, hogy a jól működő és szerető családokban, amelyek mögött sokszor nehéz élettörténetek, küzdelmek, szerencse, fegyelem, alázat, önismereti munka áll, az emberek jobban érzik magukat, mint akiknek nincs összetartó családjuk.

Akik egyedül nevelik a gyereküket, azok számára elmondhatatlanul fontos és szoros ez a kapcsolat. Ez hihetetlen erőt és örömet ad, viszont, ha eljön az ideje, lazulni fog, nem szabad erre építenünk egyedül az érzelmi életünket – persze könnyű mondani mindezt, de attól még így van. Nem kizárólag szorongások, nehézségek és fájdalmak vannak, és kvázi terápiás beszélgetések, hanem boldog emberek is és szerencsés alkatok, akik tanulnak a kudarcaikból.”

Jövőkép: menni vagy maradni?

„Vannak, akik gondolkoznak azon, hogy elmennek, és reális esélyük van, hogy súlyos státuszvesztés nélkül meg tudják ezt tenni. Egy részük azt gondolja, hogy legfeljebb Bécsig menne. Nem szeretnének függeni a magyar viszonyoktól, de nem is akarnak minden kapcsolatot megszakítani. Itt születtek, ez az anyanyelvük, ez mindenkinek jelent valamit, azoknak is, akik éveket éltek külföldön, és kialakítottak egy egzisztenciát. Akik tervezik, hogy újra elmennek, ők is úgy képzelik, Bécsbe, maximum Berlinbe, azaz olyan távolságra, ahol nem kell felszámolni mindent. A kérdés tisztán érzelmi, és nem gyakorlati vetülete, hogy az ember kötődik az otthonához, akkor is, ha nem elégedett az otthoni állapotokkal. Akik tényleg el fognak menni, sokkal kevesebben lesznek, mint akik beszélnek róla. Azoknak, akik külföldön élnek, nehéz. A szülők (amíg élnek), a testvérek felé erős a kapcsolódás. Sokan hazajönnek karácsonykor, mert egy asszimilált családban, amely részben zsidó, karácsonykor hagyományosan találkoznak. Nem olyan könnyű elszakadni az embernek, mint ahogy kétségbeesett pillanataiban állítja. Inkább a kétlaki életet választják és egy közeli országban maradnak. Vannak, akik 2-3 hetente hazajárnak, és a közösséghez kapcsolódnak.

Országon belüli mozgás

Ez nagyon nehéz ügy, sokan menekülnek Budapestről, ez bonyolítja a közösségszervezést. Ha valaki hazaér Pomázra, Nagykovácsiba, bárhová, délután 4-kor, elgondolkodik, hogy elinduljon-e 3/4 6-kor parkolóhelyet keresni a belvárosban. Nehéz az embereket meggyőzni, földrajzi okokból is. A neológ zsinagógai intézményrendszer viszonylag elszórt Pesten. Ha valaki nem lakik a peremen, akkor elérhető távolságban talál egy zsinagógát az otthonától. A reformközösségbe egyetlen épület (Bálint Ház) két emeletére lehet jönni. Ez fokozódó probléma. Az sem törvényszerű, hogy mindenki az agglomerációs településekre költözik ki, vannak családok, akik messzebb, Nógrád, Komárom vagy akár Zala megyébe. Ezzel jár egy vallási és közösségszervezési dilemma, meg technikai probléma. Nem használhatjuk péntek este a Zoom-ot, szombatszegés elektromos eszközöket használni, mégis rákényszerülünk. Vallási dilemma is, ha a közösség földrajzilag ennyire szétszóródott, és nem beszéltünk azokról, akik külföldön élnek. Nyilván az a jó megoldás, ha mindenki integrálódik egy helyi közösségbe, ami persze veszteség. Az érzelmi kötődések természete, hogy az emberek nem behelyettesíthetőek. És nem mindenhol van helyben közösség egyáltalán.

Igény a közösségi és vallási életre

„Ahogy mindenhol, van, aki nem(csak) azért jár, hogy imádkozzon, hanem mert jó együtt lenni. Ugyanakkor abszolút van spirituális igény is. De feladat kitalálni az imarendet is, mert a legtöbben nem tudnak héberül, jó, ha az imádkozni kívánóknak a fele ismeri a betűket, ezért ez szorongás forrása is. Olyan imarendet kell alkotni, ami bevonja az embereket, és ezt a héber meg az arámi nem teszi könnyűvé. A legnagyobb feladatunk a nem zsidó közösségi tagok integrálása, valamiféle vallásjogi következetesség kitalálása. A nők integrálása vallásjogilag messze a legegyszerűbb kérdés. Emellett kitalálni egy olyan imarendet, ami nem végtelenül hosszú, másrészt érthető, könnyen lehet hozzákapcsolódni.”

Elégedettség

„Sok mindenben nem tudnak versenyezni a kis költségvetésű reformmozgalmak a nagy költségvetésű szervezetekkel. Ezt azzal lehet kompenzálni, hogy szoros, erős és jól működő közösséget alakítunk ki, annak ellenére, hogy értelemszerűen alacsonyabb a szolgáltatások színvonala kisebb költségvetésből.”

Adakozási hajlandóság, közösségi felelősségvállalás

„Van egy alacsony tagdíjunk, ez nem elhanyagolható, és ezt mindenki elég lelkesen fizeti is. A közösség nincs beláthatatlanul messze az önfenntartástól – noha még nagyon közel sincsen hozzá – de öt-tíz éven belül el kell érnünk, utána többet tehetünk. Nyilván így is segítünk annak, aki rászorul, amennyire tudunk, noha az anyagi lehetőségek korlátozottak. De van hajlandóság. Azok, akiknek kicsit jobban megy, többet is adnak. Azt érzem, hogy komoly közösségi felelősségvállalási szándék mutatkozik, van esély. Ez a késztetés erősíthető, mélyíthető.”