Van-e zsidó humor? – Janklovics Péter, Papp Richárd, Verebes István

„Miért kelt át Mózes a zsidókkal a Vörös tengeren? / Azért, mert szégyellt velük mutatkozni a parton.”

„Régen, valahol Kelet-Európában, zsidó vándortanító érkezett egy stetlbe (egy zsidók által lakott kisvárosba). Megérkezvén, a városban felkereste a stetl szabóját és rendelt tőle egy öltönyt. Teltek-múltak a hetek, de az öltöny nem készült el. Néhány hónappal később a tanító új állást kapott. Indulnia kellett, de az öltöny csak nem készült el. Végül aztán öltöny nélkül hagyta el a várost. Hat évvel később azonban úgy hozta a sors, hogy visszatért a kisvárosba. Mikor megérkezett, az első ember, akit meglátott, az a szabó volt, akitől az öltönyt rendelte.

Szalad felé a szabó kiabálva:

– Kész van az öltöny, kész van az öltöny!

A tanító meglepődve és felháborodva kiabál rá az emberre:

– Ember, a Mindenhatónak hat napjába tellett, hogy megteremtse ezt az egész világot, és neked hat év kellett, hogy elkészíts egy öltönyt?!

– Igaz, tárja szét kezét a szabó, de nézd meg ezt a világot, és nézd meg EZT AZ ÖLTÖNYT!”

 

Papp Richárd

szerint ebben a viccben nem a teremtésen és nem az Istenen nevet az ember, hanem sokkal mélyebbre kell néznünk, ahhoz, hogy megértsük a zsidó humor tartalmát. A zsidó humor elsősorban a szabadságot biztosítja, mert a zsidók szabadabban élhetik meg a vallásukat és az Istennel való viszonyukat. Istennel inkább családi viszonyt alakít ki a vallásos zsidó ember, amely egyfajta felszabadultság, öröm érzését biztosítja neki a mindennapokban. Papp szerint a másik nagyon fontos aspektusa a zsidó vicceknek az, hogy a zsidó emberek saját esetlenségüket figurázzák ki. Jelen esetben a szabón nevet az ember, mert hat évig nem tudott elkészíteni egy öltönyt, de arra hivatkozik a mesterember, hogy nem ő tehet róla, hogy nem készült el az öltöny időben, hanem az Istenre mutogat, aki hat nap alatt teremtette meg a világot, de az olyan is lett. A viccben a szabón, de igazából saját magunkon nevetünk, mert mi vagyunk a szabók…

Szerkesztőségünk annak járt utána, hogy létezik-e a zsidó humor, illetve, hogy zsidó humorról beszélünk-e, amikor a pesti humort emlegetjük.

„Minden népnek megvan a maga humora. Egy része mindenkinek érthető, de a legtöbb csak annak, aki benne él, a többinek hiába meséled. Nem is csak a nyelv meg a fordítás miatt, mert elég, ha csak elmagyarázod, hogy miről szól. Mindegy, hogy az elején vagy a végén, ha körítened kell, már nem ér sokat.” … „Ezeket, aki nem zsidó, nem értené soha, ha meg elmagyarázod, akkor már rég rossz, csak azt látná, hogy itt összevissza röhögcsélünk minden idiótaságon” Idézet a Miért kell Kohn bácsinak négy hűtőszekrény? című könyvből, amelyet Papp Richárd, az ELTE Kulturális Antropológia szakcsoport adjunktusa írt.

Papp munkája azért fontos, mert résztvevőként is képes kívülállóként leírni, értékelni, majd kategorizálni kutatása tárgyát, a pesti zsidó humort. A humor meghatározó kulturális tartalom a zsidóság életében, véli a szerző, aki sok-sok példa segítségével kísérletet tesz arra, hogy bemutassa a zsidó humor sokszínűségét és mélyebb tartalmait. Az antropológus szerint a viccek, a zsidó humor, a zsidó kiválasztottságérzésből eredő felelősségtudat és a mindennapok realitása közti feszültséget vezetik le. Ez az öniróniára épülő humor teszi lehetővé, hogy a sokszor nehezen betartható hagyomány mintái akkor se sérüljenek, ha követői alkalmanként megsértik a normáit.

„Antropológiai szempontból nyilván van zsidó humor, mert a zsidók számára ez egy olyan közös kulturális nyelv, ami elválaszthatatlan a zsidóságuktól. A pesti vicc és annak egyik alfaja a zsidó humor. Zsidó emberek, akik magukat zsidó embereknek identifikálják, és magát a humort, a vicceket, amelyeket használnak, amelyekkel kommunikálnak egymással, szintén zsidó viccekként identifikálják, fenomenológia szempontból egyértelműen zsidó humorról van szó. Ha arról beszélünk, hogy honnan származik a zsidó humor, illetve a zsidóságban használt humor, azt antropológusként nem tudom megállapítani, hogy honnan ered. Ami biztos, hogy az a humor, amivel én találkoztam, az táplálkozik egészen a tórai szövegekből vagy a midrásokból. A tovább élő folklór és vallási szövegvilágból adaptálnak és ruháznak fel elemeket úgy, hogy kicsavarva egy önreflexív viccé és egyfajta védekezéssé válik például az antiszemita előítéletekkel szemben.”

A szerző ezt a gondolatmenetét rögtön egy viccel illusztrálta:

„Miért kelt át Mózes a zsidókkal a Vörös tengeren?

Hát miért?

Azért, mert szégyellt velük mutatkozni a parton.”

Papp azt mondja, hogy ezt egy tipikus antiszemita viccként értelmezhetné egy kívülálló, de ha például ez egy zsinagógában hangzik el, akkor egy vallás gyakorló zsidó, aki tanult Tórát, pontosan tudja, hogy nem volt könnyű menet a kivonulás, ami azóta sem könnyebb. De ahelyett, hogy azon siránkoznánk, hogy mennyire megbánt minket ez a vicc, vagy, hogy mennyire tökéletlenek vagyunk a Tóra elvárásaival szemben, ahelyett ez a humor oldani tudja ezt a feszültséget, és magunkon tudunk nevetni. Segít az önreflexióhoz, mert egy jó nevetéssel önmagunkat is sokkal önkritikusabban, önironikusabban látva, fel tudjuk dolgozni és tovább tudjuk élni az életünket nagyobb törések nélkül.

A Pesten minden zsidó minden zsidót ismer jelenséggel folytatjuk a beszélgetést, amit Papp az alábbi klasszikus viccel indít: „Két zsidó találkozik Budapesten. Az egyik megkérdezi a másiktól: – Ismered a Kohnt? – Nem. – Na és a Grünt? – Akkor inkább a Kohnt.”

„Olyan ez a pesti zsidó világ, mint egy kis falu. Mindenki ismer mindenkit, belelát a másik életébe, sokszor ki is akadsz a sok pletykától, de pont ezért is van ez az otthonosságérzésed is, mondja Papp. A barátságos falu és a nyomasztó zártság közti feszültséget a közösség tagjai humorral vezetik le, mint például amikor saját rendezvényeiket „kohnferenciaként” vagy „bibshowként” jellemzik”, folytatja Papp.

A kutató arról is mesélt, hogy hogyan segíti a humor a magyarországi nem zsidó társadalommal való együttélést, illetve hogyan alakíthatja egy vicc az egyetemes zsidósággal való kapcsolatot. A „Kohn és Grün koldul a Bazilika előtt” típusú viccek egyszerre oldják és konzerválják a többségi társadalom és a zsidóság közti feszültséget. A humornak ez a része azonban csak befelé működik. „Úgy van ez a zsidó humorral, mint a Cyranóban. Magamat kigúnyolom, ha kell, De hogy más mondja, azt nem tűröm el” – idézi egy beszélgetőtársát Papp. Azzal, hogy kíséri, alakítja, mélyíti a személyes és közösségi kultúrát és identitást, a legnehezebb körülmények között is elviselhetővé teszi az életet, a mindennapokat.”

Gerő Ödön az Én fővárosom című könyvében arról olvashatunk, hogy „Az Erzsébetváros a humor otthona, habár a lakosságának javarésze az isten választott népéből való. A judaizmusnak a humor mostohagyermeke. A zsidó szellem szatirikus, maliciózus, de csak kivételesen humorista. A humorhoz napsugaras ég kell, a szatíra borús időben is tenyészik. Még Heine is, a ki megtagadta a judaizmust és hellénnek hirdette magát, szatirikus de nem humorista. Még a dalok örökszép könyvét is szatírába mártott tollal írta. Saphir, a kit valamikor a humor Chimborasszójának tartottak, nem is volt humorista, hanem a szatírának mestere, tegyük hozzá, hogy nem nagymestere. Demokritos nevetve filozófált, Saphir csak filozofálva nevetett. Ez pedig nem puszta szócsere, hanem annak feltüntetése, hogy az egyiknek volt, a másiknak nem volt jókedve. A zsidó ész élczel, de nem tréfál, szellemeskedik, de idegenül tekint a mókára. Az abszolút életörömét nem ismeri, mert sohasem tud a reflexióktól szabadulni. Mindig bonczol; a középkorban még a szavakat is elemeire, betűkre bontotta és értelmüket kutatta. A kabalát csakis a judaizmus fejleszthette magas fokra. Másutt a csodás titokzatosság a néppoézist is foglalkoztatja, nálunk csak a rabinok fejeit zavarta. A zsidó humor csak a neve szerint humor, a valóságban néha gyenge, néha erősebb gúny. A józanságnak nem legszebbik faja: az óvatosság megzavarja a jókedvét, élvezetét folytonosan rontja kritikája. Seifensteiner Salamon és Spiczig Iczig együttvéve talán az egyetlen zsidó humorista. Az egyik lelkesebb, a másik okosabb, az egyik hamar csügged, a másik mindig bízik, de egyikük sem jajgat. Seifensteiner mindig okos, de sohasem okoskodik, sokszor nevet, de senkit sem nevet ki, néha egyet is, mást is kitréfál, de nem ostoroz soha senkit. Ha a Dob-utczába ritkán süt is a nap, mégis napsugaras a Salamon lelke s ezekkel a sugarakkal nem igen zsugoriskodik. Seifensteiner és Spiczig Iczig az Erzsébetvárosnak valódi gyermekei bevitték a Dob-utczát a magyar irodalomba”.

A szakemberek nézetei után kíváncsiak lettünk azokra a humoristákra, akik életüket annak szentelik, hogy szórakoztassák a nagyérdeműt.

Janklovics Péter

1999-ben végzett a Gór Nagy Mária Színitanodában. Később a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház, 2004-től pedig a székesfehérvári Vörösmarty Színház társulatának tagja lett. Vendégszínészként szerepelt már többek között a Budapesti Zsidó Színházban is. Több reklámban is feltűnt, különböző karaktereket jelenítve meg. Az országos ismertséget és népszerűséget viszont a 2009-es és 2010-es Sziget-kampány hozta meg neki, amikor a rendezvény arcaként ismerte meg a nagyközönség. Szintén 2009-től kezdett humorista karrierbe. Rendszeresen fellép a Dumaszínházban, önálló estjeivel is és látható a Comedy Central Stand-up című műsorában.

Péter azt gondolja, hogy zsidó humor, mint olyan nem létezik, helyette a magyar, illetve pesti humor kifejezést szereti használni. Véleménye szerint a humor nemzetközi és nem lehet elvonatkoztatni, elválasztani egy olyan szegmenst belőle, amelyre azt lehetne mondani, hogy ez zsidó humor.

„Biztos vannak olyan viccek, amelyeket külföldön nem értenének meg, de láthattuk az élő példát arra, hogy például Kabos Gyula nem tudott befutni Amerikában, mert nem értékelték a hagymát hagymával szójátékot. A zsidó humor kifejezés talán abból fakadhat, hogy a zsidó népnek rengeteg nehézséget kellett kiállnia a történelem folyamán, és ezt humor nélkül nehéz lett volna átvészelni. A mostani humoristák vagy a komikus színészek között vannak zsidó származásúak világszerte, mint például Sarah Silverman (saját műsora a The Sarah Silverman Program 2007 és 2010 között került adásba a Comedy Centralon, és 1,8 millió nézőjével ez eddigi legsikeresebb vállalkozása). De őt nem üldözték, így az nem állja meg a helyét, hogy a viccei ezekből az élményekből táplálkoznak. Én is érzek némi átfedést, és nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy azok a nagyágyúk, akik zsidó humorral foglalkoztak Magyarországon, zsidó származású magyar emberek voltak, mint például Kellér Dezső, Salamon Béla vagy Királyhegyi Pál, de ha más országban próbáltak volna szerencsét, nem biztos, hogy befutottak volna.”

Véleménye szerint a humor sokkal szerteágazóbb és gazdagabb, mint hogy be lehessen kategorizálni.

„A humorban nincs tabu, inkább a megközelítés módja nem mindegy, mert sokszor a zsidó viccek pejoratív értelmezést kapnak. Ha valaki csak egy humor típusra koncentrál, például a zsidó viccekre, akkor sokkal szegényebb lesz ő maga is azáltal, hogy nem nyit a humor széles palettájának színskálája felé.”

A humorista elmesélte azt, hogy amikor Auschwitzban volt, egy holokauszt túlélőtől hallott egy nem éppen humoros viccet a krematórium előtt:

„Az idegenvezető elnézést kért a csoportoktól, mert nagyon sokan várakoztak, így torlódás alakult ki a krematórium előtt. A holokauszt túlélő bácsi megjegyezte a sorban, hogy annak idején ez sokkal gördülékenyebben ment.”

A beszélgetést azzal zárta, hogy „a humor mindenkié”, ezért ő nem szereti, amikor a humor belterjessé válik, mert akkor csak bizonyos rétegek értik és értékelik a viccet.

Ellátogattunk Janklovics Péter önálló estjére a Duma Színházba. Péter fergeteges sikert aratott, az előadás telt házas volt. Bár Péter az előadásaiba nem építi be a zsidó vicceket, mégis olyan bravúrosan használta az önreflexió és az önirónia kellékeit, hogy nem lehetett azokat nem észrevenni. Önmagát fehér bőrű, enyhén kopaszodó, hordóhasú férfiként jellemezte, aki életében nem hordott rövidnadrágot, még nyáron sem, hogy a szerinte látható testi hiányosságait elrejtse a kíváncsi tekintetek elől. A Színművészeti Egyetemre hétszer felvételizett, amelynek csetlő-botló részleteit megannyi humorral fűszerezve mesélte el.

Verebes István

Jászai Mari-díjas magyar színész, rendező, dramaturg, író, dalszövegíró, színházigazgató, műsorvezető. Az 1980-as években vált ismertté, amikor a Magyar Rádiónál vezetett kabaréműsorokat, s a politikai témákat sem kerülte. 1970-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. 1980 és 1985 között a Mikroszkóp Színpad társulatához tartozott. Eközben 1980-ban kezdett dolgozni a Magyar Rádióban, a Rádiókabaré szerzője, előadója, a 80-as években gyakran konferansziéja is volt. 1985-től a Radnóti Színház rendezője, 1989-től pedig a Hócipő publicistája volt. 1990-től 1993-ig a Komédium Színház, majd 1993-tól 1998-ig a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház igazgatója lett. 1999–2005 között a Heti Hetes közéleti műsor állandó szereplője volt. 2010. február 1-jétől a Mikroszkóp Színpad igazgatója lett. 2015 óta a Turay Ida Színház egyik rendezője.

Arra a kérdésre, hogy van e zsidó humor, Verebes kategorikusan azt felelte, hogy nincs:

„Maga a zsidó humorról szeretne beszélgetni velem, de én szeretem nem elfogadni a specifikumokat. Egyszer voltam egy humorfesztiválon, ahol ott volt Marton Frigyes is, aki a mentorom volt. Ő elkezdte mondani, hogy van zsidó humor, amire én azt mondtam, hogy nincs. Van zsidó témájú vicc vagy zsidó témájú humor, de az a humor ugyanolyan, mint a székely humor, csak éppen egy specifikumot emel ki és túlozza, pld. hogy a zsidó az számító, anyagias, a székely az lassú, megfontolt, az arisztokrata hülye, és így tovább. Marton elkezdte mondani, hogy a kabaré az zsidó műfaj. Én pedig elkezdtem sorolni, hogy hány nem zsidó sztár van, mint például Hofi Géza. Éppen ezért nem gondolom azt, hogy ez egy zsidó műfaj. Az, hogy van pesti észjárás, közép-európai irónia vagy önirónia van, azt elismerem. A pesti humorba, ami a 20. század elején kezdődött, Mikszáth Kálmán ugyanúgy beletartozik. De a zsidó írók egyáltalán nem zsidó témájú darabokat írtak.”

Verebes szerint az, hogy a témaválasztás zsidó, attól a konfliktusok és a történetek ugyanolyanok, mint például Thomas Mann-nál.

„Hajlamosak a zsidók magukra húzni az öniróniát, de ez nem humor. Ezt én humornak veszem, de nem zsidó humornak.”

 

A humor kultúrája

Magyarországon három részre osztható: az anekdotikus furfang (pl. székely csavaros ész), a szegénylegényes talpraesettség (pl. Lúdas Matyi), és a pesti vicc. Mindhárom esetben a kisember lázad.

Kisember volt a pesti zsidó is, aki asszimilálódni szeretett volna a társadalomba, tanulással vagy pénzzel. Úgy alakult, hogy a csípős pesti nyelv a zsidó küzdelemből származik. Főleg logikájában, dramaturgiájában, de szereplőiben és szókincsében is.

A pesti vicc úgy indult, hogy fal állt a régi város körül még a 18. század végén. Ide költözött a prostitúció, a bűnözés és a humor, amelyek nem tisztelték sem a rendet, sem a polgári erkölcsöt. Innen tovább is költöztek a 19. században, amikor Pestből világváros lett.

A humor kezdetben kézen fogva járt a trágársággal a dalcsarnokokban (régen minden mulatót így hívtak) a 19. század közepétől, például a Király utcai Berger-pincében (1865-1871) is.

Budapest egyik legfontosabb műintézménye a Blaue Katze (Kék Macska) mulató volt. A Kék Macska a Király utca egyik leghíresebb dalcsarnoka volt, de nem csak híres, hanem hírhedt is. Állandó látogatói között volt: Chorini Richárd, Schönberg Rudolf, Honetz Károly, Waldau Janette. Ezek zsidó nevek mind, akárcsak Lövi Antalé, akit Oroszi(y) Antal, vagy Caprice néven ismert meg a magyar irodalomtörténet, olvashatjuk Molnár Gál Péter Pesti mulatságok és malacságok című könyvében.

Az Oroszi darabnak (Die Klabriaspartie) témája az asszimiláció, a zsidó küzdelem a társadalmi elismerésért. Végül a küzdelem meghozta első gyümölcsét: bejutottak a városba és letelepedtek. A zsidó kisember a bőröndjében cipelte minden asszimiláns ambícióját, lázadását és annak legfontosabb eszközét, a viccet.

A zsidó ember lázad a kor és a nagyember ellen, amely, és aki kirekesztette. De inkább lázad a saját múltja ellen, amihez az öniróniát hívja segítségül.

Oroszi darabja, amit 1891-ben mutattak be Pesten, telibe talált, kinőtte a mulatónegyedet. Ő és kollégái, mint Somossy Károly vagy Grósz Endre önállóvá és kezdeményezőkké váltak. Somossy már 1874-ben elhagyhatta a Rostély utcai (ma: Gerlóczy utca) Carlé mulatót és tovább költözött, hogy a Nagymező utcában megnyissa a kabarét, ahol Grósz (Nagy) Endre konferansziéként lépett fel, műfajt teremtve.

Zárszóként álljon itt egy örökzöld vicc, mely a zsidó léthelyzet és önirónia jellegzetes darabja:

„Kohn egy antiszemita újságot olvas a parkban. Meglátja ezt Grün, és felháborodva odamegy hozzá:

– Kohn, hogy olvashatod te ezt az újságot?!

Kohn felnéz Grünre és széttárva kezeit így válaszol:

– Tudod Grün, mekkora a córesz. Le vagyok teljesen égve. Kértem kölcsön pénzt a zsinagógában, de hát mindenki csóró, épp, hogy megélnek az emberek, én meg maradok a córeszben, és nem tudom mi legyen… Akkor kinyitom ezt az újságot, és azt olvasom, hogy a zsidók mind tele vannak pénzzel és uralkodnak a világon, és máris jobban érzem magam!”