Van-e a visszaút…

Kapedli és kokárda – a nemzeti ünnep alkalmából a magyar-zsidó identitással foglalkozó különszámunk néhány cikkét ajánljuk újraolvasásra.

A Szombat körkérdése a 21. századi magyar-zsidó identitásról.

Lapunk az alábbi körkérdést intézte a szellemi és közélet néhány szereplőjéhez:

“2013-ban az EMIH egy kokárdás, kapedlis kisfiú portréjával kampányolt az 1 százalékos adófelajánlásokért, s Identitás néven, ugyancsak a kisfiú portréjával facebook oldalt hozott létre a következő jelmondattal: „Emlékezzünk azokra a zsidó hazafiakra, akik a magyar szabadságért küzdöttek”.

Értjük és tudjuk, fontos lenne pozitív viszonyt kialakítani zsidó és magyar identitásainkhoz.

Körkérdésünk arra irányul, hogy megtudjuk, Ön hogy látja: ilyen harmonikusan összefér-e ma kapedli és kokárda, két markáns jelkép a 20. század történelme után.

Mi az – ha van ilyen –, ami továbbvihető a száz évvel ezelőtti ideálból? Ön szerint mik lehetnek a 21. század magyar, illetve magyarországi zsidó identitásai?”

A beérkezett válaszok lapunk 2014. márciusi számában jelentek meg. Honlapunkon elsőként Tamás Gáspár Miklós, majd Rubin Eszter, Bodnár Dániel, Radnóti Zoltán, Fritz Zsuzsa,  Kende Péter, Fónagy János, Schweitzer Gábor, Berkovits Balázs, Karády Viktor és Gerő András reflexióit olvashatták. Most Hernádi Miklós válaszát közöljük. (A szerk.)

Jelen idejű kérdéseikre választ keresve nem szívesen hivatkozom a magyar-zsidó együttélés legsötétebb időszakára, 1944 tavaszára és koranyarára. Meg kell tennem mégis, mert ennek az időszaknak az árnyéka ma élesebben vetül ránk, mint azóta valaha.

A gettósításra és deportálásra kijelölt hat országrészt Horthy és Sztójay központi közigazgatása előzetesen rendre „hadműveleti területté” nyilvánította, vagyis háborús (persze önvédelmi) manőverré ütötte a magyarságra katonai veszélyt jelentő zsidók eltávolítását. (Most már nem a zsidók puszta „visszaszorítása” volt a cél, mint a három zsidótörvényben 1938 és 1942 között.)

Előbukkant ilyen motívum, bár jóval alacsonyabb intézkedési szinteken, a Kamenyec-Podolszkij-i akcióban, s a délvidéki tömegmészárlásban is, ahol ugyanolyan „ellenséges” minősítést nyert, és ugyanolyan, ha nem rosszabb elbánásban részesült a magyar zsidó, mint az elfogott ukrán vagy szerb partizán. A nyilas hatalom is élt a „hadműveleti területté” nyilvánítás agyafúrt eszközével, amikor nekifogott a fővárosi zsidók eltávolításának.

Csíra állapotában ugyanez a motívum hatotta át azt a jóval korábbi központi rendelkezést is, hogy zsidó férfi, mivel „megbízhatatlan elem”, fegyverrel nem, csak ásólapáttal sorozható be katonai szolgálatra; nem lehet honvéd, hiszen neki nem hona a Magyar Királyság.

Hát persze, hogy örült a magyar zsidó 1943-1944-ben az angol-amerikai légitámadásoknak, hát persze, hogy mohón hallgatta az „ellenséges” rádióadókat, ha volt még rádiója, hiszen hazája előbb árulta el őt, mint ő a hazáját (ha ugyan hazaárulást jelentett Hitler vereségét remélni).

Van-e a visszaút a magyar „nemzeti” érdekek és a velük szemközt tételezett „zsidó” érdekek effajta halálos konfrontációjából?

Felmenőinktől megtanulhattuk, hogy zsidó részről, ha összeszorított fogakkal is, igenis volt visszaút: a ritka hazatért deportáltak és munkaszolgálatosok általában változatlanul hazájuknak ismerték el a megveszekedett nácizmusból épp csak kivergődött Magyarországot. És ne feledjük: magyar részről is volt kiállás, együttérzés, mentés!

1956 egyik dicsősége éppen a zsidó és nem-zsidó értelmiségi forradalmárok testvéri összefogása volt; más, még mindig kutatandó kérdés, hogy zömmel miért csak az előbbiek kerültek börtönbe a megtorlás során.

A rendszerváltó zsidó és nem-zsidó értelmiségiek kezdetben hasonlóan testvéri összefogását dokumentálhatóan az utóbbiak hiúsították meg.

Azért feledkeztem mostanáig a múltba, mert a Szombat körkérdése a zsidó hazafiság vállalására-elismerésére vonatkozik, amit a múlt már jó néhányszor próbára tett; botorság lett volna elsiklani e próbatételek mellett. Én éppúgy tiszteletben tartom azokat a felmenőimet, akik a deportálásból vagy munkaszolgálatból magyargyűlölőkként tértek vissza (vö. a muszos Királyhegyi Pál bemondásával: „Most lett elegem az egészből!”), s rövidesen emigráltak is, mint azokat a felmenőimet, akik itt maradtak, mert apránként még az ellenük sokat vétő magyarokkal is képesek voltak megbékélni. Mint ahogy az egykor kikeresztelkedett zsidók éppúgy méltók mai tiszteletünkre, mint a ki nem keresztelkedettek.

A mai helyzetet illetően mindenekelőtt az a véleményem, hogy zsidó és nem-zsidó magyarok bizonyos fokú különállását fact of life-ként, adottságként tanácsos elfogadni. József Attila sem volt rasszista, amikor megállapította, hogy a külvárosi fejeken „másként tapad a haj”, mint a villanegyedi fejeken, vagyis „másfajta nép, másfajta raj” ez, mint amaz.

A „másfajtaságot” azonban nem tanácsos zsidó részről sem túlhangsúlyozni, sem éppenséggel minimalizálni. (Kérem most következő megjegyzéseimet nem életvezetési előírásokként, hanem a józan észből kiinduló észrevételekként kezelni!) A különállást ténylegesen konstituáló tényezők közül kiiktatnám az ilyen vagy olyan vallásosságot, mert szekularizáltságának előrehaladottsága dolgában nagyjából megegyezik a magyarországi lakosságnak mind a zsidó, mind pedig a nem-zsidó szegmense. E téren legfeljebb csak az teremt köztük különbséget, hogy mások azok a templomok, amelyekbe nem járnak.

A különállás túlhangsúlyozását jelentené az a szerencsére hamvába holt, csupán maroknyi disszimiláns zsidótól támogatott törekvés, amely a magyarországi zsidókat nemzeti-etnikai kisebbségként kerítené körül, s ütné el az általános állampolgári jogok némelyikétől, mondván hogy „nekik megvannak a maguk intézményeik, forduljanak azokhoz”. Ha ez törvényi előírássá válik, végképp elbúcsúzhat egymástól kapedli és kokárda, holott megfigyelésem szerint minden magyarországi zsidó állhatatosan igényt tart az általános magyar állampolgári jogok 100 %-ára. Helyesen teszi, mert közjogilag halálos vétek lenne ennél kevesebbel is beérni.

Másrészt: a zsidó identitást teljességgel magánügyként kezelni a különállás minimalizálását jelentené. Ezt egyetlen józan magyar zsidó sem helyeselheti, hiszen akkor a mostani állapotnál is jobban elenyészne a köztudatban az a hatalmas hozzájárulás, amelyet zsidó nagyságaink (és nem mások) tettek az általános magyar gyarapodás ügyében, illetve az a hatalmas pusztítás, amelyet a holokauszt tett az általános magyar jólétben és hírnévben az elpusztítottak és meg sem született utódaik vádló hiányával.

A követendő magatartás szerintem ez: ha Magyarország egykor szívességet tett azzal, hogy befogadta migráns felmenőinket, akkor mi hasonló szívességet teszünk azzal, hogy annyi csalódás után is Magyarországot választjuk földrajzi, közigazgatási és kulturális hazánkul. Aki választásból lép be egy közösségbe vagy választásból marad benne, több megbecsülést érdemel, mint aki egyszerűen csak beleszületik.

A legújabb politikai fejlemények, tudom, nemigen kedveznek effajta önérzetes, a különálláshoz is ragaszkodó hazafiságnak. Hogy többet ne mondjak, felújult az ország „hadműveleti területté” nyilvánítása a magyar-zsidó együttélés szempontjából, vagyis a zsidó az ellenség kiszolgálójának, az általános magyar érdekek kártevőjének pozíciójába került újból. Mindegy, hogy az ellenség ma a román állam vagy a szlovák állam, a nemzetközi bankok és nagyvállalatok vagy egyenesen az Európai Unió és benne Brüsszel – a hagymázas harci retorikát szajkózó politikai vezető garnitúra szerint a rezsim olyik szorongattatásának nincs más okozója, mint a zsidóság. A rezsim persze azonosítja magát a teljes magyarsággal (időben kisajátította a kokárdát), ellenzékét viszont, amúgy egységesen a zsidókat, a magyarság ádáz ellenségeinek színében szereti látni. Rutinszerűen szövetkezik a zsidóság csakugyan ádáz ellenségeivel, a különféle fundamentalista muzulmán rendszerekkel, s ezt is állítólag „önvédelemből” teszi, a reá törő honi és külhoni zsidók visszaszorítása érdekében.

Fussunk-e a szekér után, amely ma még kevésbé akar felvenni, mint tíz-húsz éve? Vagy tekintsük a mai vezető garnitúrát az igazi magyar ügy elárulójának, és ne szakítsuk meg szövetségünket a magyarság mostanában kevés politikai pozíciót birtokló, de velünk szinkronban gondolkodó javával?

Melyik Magyarország patriótáinak kell lennünk? Kell-e patriótáknak lennünk, ha ez egy Temesvár melletti lövészárokba sodor bennünket? Van-e nagyobb patriotizmus, mint a mostani kurzus (nem a magyarság!) vesztét kívánni? Kiélezett kérdések ezek, de a velük való szembenézés nélkül nincs hiteles válasz a körkérdésben megfogalmazott dilemmára.

Budakeszi, 2013. november 25.