Valódi és virtuális pogrom

Írta: Gadó János - Rovat: antiszemitizmus, Politika

A legutóbbi gázai háború ismét az érdeklődés középpontba lökte az izraeli-palesztin konfliktust. A „szokásost” is meghaladó médiaőrjöngésen túl figyelemre méltó a jobb és a baloldal ellenkező irányú dinamikája a zsidókérdésben.

2021. május 15, London: palesztin-párti tüntetők széttépnek egy izraeli zászlót (Forrás: twitter)

A cári Oroszország által uralt kelet-európai területeken a 19. században a zsidóellenes pogromok bizonyos rendszerességgel ismétlődtek: a nyomorú körülmények között élő lakosságnak szüksége volt arra, hogy indulatait levezesse, és ezt a hatóságok is elnézően fogadták: inkább a zsidókat üssék, mint hogy a hatalom ellen forduljanak.

A nyomorral és frusztrációkkal sújtott arab/iszlám világ nagy részének is szüksége van arra, hogy időről időre elverjék a port a zsidókon. Jelenleg ezt a feladatot a Hamasznak delegálták, amely 5-6 évenként gyilkos rakétákkal árasztja el a zsidó államot. Ilyenkor, afeletti dühükben, hogy nem sikerült a zsidókban komoly kárt tenni, a frusztrált tüntetők végigmasíroznak az arab-iszlám világ nagyvárosainak utcáin és jelképes pogromokkal – izraeli zászlók, bábuk égetésével és más szimbolikus gesztusokkal igyekeznek levezetni indulataikat. A nyugati világ nagyvárosaiban viszont, ahol zsidók is élnek, a palesztinpárti tüntetők immár nagyon is valóságos pogromokkal próbálkoznak: zsinagógákat és zsidóként azonosított embereket támadnak meg. (Csak az amerikai, brit rendőrség magatartása különbözik a cári hatóságokétól.)

Mindehhez járulnak azok a szimbolikus pogromok, amelyek során az ENSZ különböző fórumai, óriási civil szervezetek (Amnesty International, Human Rights Watch) rituálisan elítélik a zsidó államot. Ehhez társulnak mostanában a közösségi médiában zajló gyűlöletorgiák, amikor trágár és fenyegető üzenetekkel árasztják el az izraelinek vagy Izrael-pártinak bélyegzett személyek Facebook vagy Instagram oldalait.

Mindeközben persze Izraelt vádolják véres erőszakkal. Ennek is megvan a hagyománya: a vérvád hazug hírverése volt az az izgatószer, ami kihozta sodrukból az ukrán parasztokat, most meg a hírfogyasztók tízmillióit. Az ártatlan meggyilkolt keresztény/palesztin gyerek elviselhetetlen gondolatától begőzölt pogromlovagok 1910-ben és 2021-ben is rárontanak a zsinagógákra meg a zsidókra.

Ez a légkör váratlanul megjelent a magyar média egyes szegmenseiben is.

1. Izgalmas címmel tudósított a gázai harcokat lezáró fegyverszünetről a magyar független média büszkesége, a NER médianyomulásával és az illiberális kormányzással dacoló Telex. A lap címadása szerint „67 ártatlan gyerek halála kellett a tűzszünethez”.

A cím alatti képen romhalmazok között önfeledten ünneplő palesztinok láthatók, akiknek immár nem kell több gyerek halálától félniük.

Az ártatlan gyerekek haláláért – amint ez a keresztény kultúrkörben az első vérvádper (Norwich, 1144) óta ismert – rendszeresen a zsidókat szokták felelőssé tenni. Az ártatlan palesztin gyermeket gyilkoló izraeli katona ma az egyik legelterjedtebb – és legalávalóbb – közhely a médiában. Minden izraeli-palesztin konfrontáció idején előbukkan. Nemcsak a palesztin és az iszlámista propagandában, hanem a politikailag korrekt, haladó nyugati kultúrában is rendszeresen megjelenik, néha igen magas presztízsű fórumokon. Nyolc éve például World Press Photo nagydíját nyerte el a Gázai temetés c. opusz, ahol palesztin férfiak egy csoportja két halott gyermeket visz kétségbeesetten ordítva. Hogy a gyerekeket a zsidók (izraeliek) ölték meg, az a fotó címében nem szerepel. Ez fölösleges is, mindenki tudja. A Telex sem írta oda a címbe, hogy az ártatlan gyerekeket (három izraeli áldozat kivételével) az izraeliek ölték meg. Mint ahogy azt is mindenki tudja, hogy a Magyarország elleni nagy titkos és világméretű hadjáratot irányító Soros György zsidó, bár ez sem volt odaírva a Soros-ellenes plakátokra.

A Telexnek ez a címadása tehát éppúgy nem antiszemita, mint ahogy a Fidesz Soros-ellenes plakátkampánya sem az. Nem kell a zsidót néven nevezni – anélkül is tudható, hogy róla van szó.

A Telex munkatársai nyilván a legnagyobb határozottsággal utasítják el az antiszemitizmust – ha az jól ismert, 19-20 századi formájában (zsidó világ-összeesküvés, zsidó liberalizmus, kozmopolitizmus, Soros-összeesküvés, stb.) jelenik meg. Nem tartom őket olyan cinikusan rosszhiszeműnek, mint a Soros-ellenes kampány működtetőit. Viszont nem lehet nem észrevenni, hogy a nyugati médiából átvett progresszív zsidógyűlölet kliséivel szemben teljesen védtelenek. Magától értetődő számukra a meggyilkolt ártatlan gyerekeket a zsidó állammal összefüggésben emlegetni, a legcsekélyebb fenntartás nélkül.

A Telex munkatársainak címválasztását mindenben alátámasztja a New York Times hét nappal később megjelent címlapja, ahol a 67 ártatlan gyerekről készült fotók láthatók, ezzel a címmel: „De hiszen csak gyerekek voltak” („They were just children”). A képek csakis a Gázát uraló Hamasz jóváhagyásával kerülhettek nyilvánosságra, ellenőrzésük független forrásból tehát nyilván lehetetlen. A New York Times ezzel szintet lépett: a gyerekgyilkos izraeliekről szóló palesztin propaganda, alig leplezett formában megjelent a világ élenjáró napilapjában.

Néven is nevezte ezt az antiszemitizmus ellen küzdő Anti Defamation League (ADL) emeritus igazgatója, Abraham Foxman, amikor „Izrael és a zsidó nép elleni vérvádnak” minősítette a címlapot.*

2. A független, baloldali média egyik zászlóshajója, a Mérce leplezetlenül gyűlölködő címmel közölt írást a konfliktusról május 21-én : „Chomsky: Az USA segítsége nélkül Izrael nem ölné tömegesen a palesztinokat”.

A Telex írásával ellentétben a Mércén megjelent cikk (egy angol nyelvű interjú fordítása) konzekvens: elejétől végéig szidalmazza Izraelt és az Egyesült Államokat. A bevezető úgy mutatja be a sok éve szélsőbaloldali, Izrael-gyűlölő, Amerika-ellenes frazeológiájáról ismert Noam Chomskyt, mint  aki „az izraeli-palesztin viszály és általában a közel-keleti politika egyik legavatottabb elemzőjeként ismert világszerte”. Így tehát a szélsőséget teszi meg mértékadónak. Utána mindjárt hozzáteszi, hogy Chomsky a Palesztina felszabadításáért folytatott harc egyik fő szószólója” Ezzel helyben is vagyunk: nagyon jól tudjuk, hogy „Palesztina felszabadítása” szélsőbalos nyelven mit jelent – Izrael felszámolását.

Ennek szellemében sorjáznak a cikkben az olyan kifejezések, mint a „neokolonialista izraeli erőszak legújabb menete”, a cionisták célja „megszabadítani az országot a palesztinoktól”, „az egész cionista mozgalom – a terror és elűzés stratégiáját alkalmazza”, „Trump… szabad utat nyitott az izraeli bűncselekményeknek”, stb.

Az írás tökéletesen konzekvens, nem mondható el róla, ami esetleg a Telex címadásáról, hogy ti. „nem tudja, mit cselekszik”.

Ilyen szellemiségű írások a 70-es években a Pravdában jelentek meg, a 90-es években a Magyar Fórumban.

3.  Egy harmadik, Izraelt ostorozó cikket olvashatunk az azonnali.hu portálon. Tóth Csaba Tibor**: „Az a meglepő, hogy eddig nem tört ki lázadás az izraeli arabok között, nem az, hogy most igen c. írásában mindjárt egy izraeliek által 1948-ban – tehát az államalapításkor – elkövetett állítólagos mészárlás történetével indítja írását, demonstrálva, hogy Izrael már 73 évvel ezelőtt vérben és bűnben fogant. Miután hosszasan elidőzik az állítólagos gyilkolások részleteinél, arra a következtetésre jut, hogy mindaz, ami ma történik Izraelben, „az még mindig ennek a történetnek a része”. „…az immár kisebbségbe szorított palesztinok… generációk óta hordozzák a népirtás (sic) és kizavarás emlékét…”

Megtudhatjuk még a cikkből, hogy „a hivatalos izraeli állami verzió folyamatosan dehumanizálta a ’másikat’, az arabot a szemükben, azt sugallva: őket likvidálni, ellenük igazságtalanságokat elkövetni nem olyan nagy bűn.”

*

Fel kell tennünk a kérdést: Hol a határ az Izrael-kritika és az antiszemitizmus között?

Itt: Izrael politikáját bírálni nem antiszemitizmus, Izrael létezését bírálni (ez az anticionizmus lényege) igen.*** A kettő közti határvonalat nem lehet mindig világosan meghúzni – de ha egy írás lényegi üzenete az, hogy „Izrael” (nem az izraeli kormány, a miniszterelnök, a hadsereg, a rendőrség, stb. hanem generálisan „Izrael”) semmi egyebet nem tesz, mint bűnt bűnre halmoz, akkor anticionizmussal, az antiszemitizmus posztmodern változatával van dolgunk.

A fent említett cikkek olyan súlyos bűnöket tulajdonítanak Izraelnek – ártatlan gyerekek meggyilkolása, palesztinok tömeges öldöklése, terror, népirtás – ami világosan az ország létjogosultságát kérdőjelezi meg.

A nyugati, progresszív frazeológiába bújtatott archaikus zsidógyűlölet sok éve (egyáltalán nem jó) ismerősünk. Váratlan, erőteljes felbukkanása a szabadság szigeteinek vélt honi médiumokban kiábrándító ugyan, de nem meglepő. Ez a hang nem kizárólagos, ezek a fórumok vitacikkeknek is helyet adtak, de megjelenése világos tendenciát jelez.

Hogy a zsidóellenes indulatok baloldali köntösben gond nélkül újra hasznosíthatók, azt a Szombat hasábjain húsz éve ismételjük, Új antiszemitizmus címmel könyvet is jelentettünk meg róla. Azok a baloldali fiatalok, akik antifasiszta tüntetéseken mély hittel skandálják, hogy „Soha többé Auschwitzot!”, sokszor minden további nélkül elfogadják a gyerekgyilkos zsidó ezeréves kliséit, ha azt anticionista csomagolásban teszik eléjük. És minden további nélkül elfogadják a Hamasz narratíváját az izraeli agresszióról – azét a Hamaszét, amelynek alapszabályában olvasható, hogy a harc a zsidók ellen a zsidók pusztulásával fog véget érni.

Mindezek nem valami súlyos tájékozatlanság, tudatlanság megnyilvánulásai – ezek az évtizedek alatt kialakult, évezredes mintákra támaszkodó, gazdag folklórral rendelkező, meggyökerezett anticionista kultúra elemei. Nem (csak) a csőcselék primitív ordítása, hanem a művelt emberek hitvallása. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy az Izrael ellenes agitáció és bojkott egyik fő terepe manapság az erősen progresszív beállítottságú nyugati egyetemi-akadémiai világ. Ez ma a nyugati világ elsőszámú intellektuális bázisa, s hol remélhetnénk védelmet az „anticionizmus”-nak álcázott, zsidóellenes indulatokkal szemben, ha nem a felvilágosult tudósok körében? Ha ezeket az indulatokat itt hitelesítik, hová fordulhatunk ezek után?

A palesztinok, akik a progresszív világban az áldozatok királyai, megkerülhetetlenné váltak. Ott, ahol az elnyomás, az üldöztetés, a kirekesztés, stb. elleni harc fontos, rendszeresen megjelennek a palesztinok, az anticionizmus letéteményesei, és követelik maguknak az áldozatok között az első helyet. Korunk progressziója tehát jócskán át van itatva anticionizmussal, a zsidóellenesség e posztmodern, politikailag korrekt változatával.

A kisebbségvédő kultúra teljes szókészletét a zsidók (Izrael) ellen fordították. („Izrael semmibe veszi a palesztinok emberi jogait; Izrael apartheid állam”, stb.) Még a Holokauszt emlékezetének eltulajdonításán is sikerrel dolgoznak, amikor azt állítják, hogy „Izrael úgy bánik a palesztinokkal, mint a nácik a zsidókkal”. Ezzel az egyetlen mondattal lenulláznák a Holokausztot túlélt zsidóság erkölcsi tőkéjét – legalábbis szándékuk szerint.

Akiknek ma fontos a zsidó állam, azok a nyugati progresszió táborában egyre inkább idegenül érzik magukat. (Lásd a New York Times fenti cikkét, vagy a brit Munkáspártot Jeremy Corbyn elnöksége idején.) Az anticionista zsidókat viszont ebben a közegben éppen olyan szívesen fogadják, mint hajdan a megkeresztelkedett zsidókat az inkvizíció korának Spanyolországában.

A progresszió és az anticionizmus közé természetesen méltatlan volna egyenlőségjelet tenni. Sok baloldali politikus elítéli az anticionizmust. Ám az anticionizmus ma kétségkívül a progresszió közegében virul, mert ennek a nyelvét beszéli.

*

A fentiek tükrében válik érthetőbbé egy másik, bizarr fejlemény: Izrael védelmezőjévé lépett elő az ókonzervatív, nacionalista, antidemokratikus, jobboldal Amerikában és Európában. Ez a közeg a fősodrú baloldallal ellenkező irányba mozog: elveti, vagy legalábbis nagyon bizalmatlanul szemléli mindazokat az értékeket, amit a progresszió hirdet. Kisebbségi jogok, melegjogok, női jogok, antirasszizmus – mindezek a jelszavak nem szerepelnek a nacionalista, illiberális rendszerek zászlaján. Ez a fajta politika hivatalból nem beszéli a progresszív nyelvet, ezért ezen a nyelven nem is tudják kifejezni zsidóellenes indulataikat, és az ilyen propagandára nem is fogékonyak.

Ezért lehetett a Trump-kormány olyan hihetetlenül hatékonyan Izrael-párti: mivel nem beszélte a palesztin emberjogi bikkfanyelvet, a „palesztin szolidaritás” (értsd: Izrael-ellenesség) nem akadályozta semmiben.

Húsz évvel ezelőtt az európai szélsőjobb még nagyon is jól tudta szidalmazni a „palesztin gyerekek gyilkosait”, ám ez a – már nem annyira szélső – jobboldal mára jelentős változáson ment át. Belátta, hogy színtiszta gyűlölködéssel a jóléti Európában nem kerülhet a hatalom közelébe. A fősodrú magyar jobboldal, az osztrák Szabadságpárt, a francia Nemzeti Front újraalkotta magát: a moszlimokat és a bevándorlókat választotta ellenségnek, Izraelt pedig szövetségesnek.

Ezt a tendenciát illusztrálja a Magyar Nemzet empatikus és civilizált hangú riportja, amelyben a bécsi zsidó hitközség egyik vezetője beszél arról, milyen veszedelmes és embert próbáló az agresszív, palesztinpárti tüntetések napjaiban észrevétlenül, lehajtott fejjel járni. Abban a Magyar Nemzetben jelent meg ez a cikk, amelyben Bayer Zsolt szidalmai is rendszeresen napvilágot látnak.

Ilyen fejlemény volt Szijjártó Péter magyar külügyminiszter vétója a gázai harcokról szóló EU-határozat ellen, amikor a szent EU-s hagyományokat felrúgva néven nevezte, hogy nem lehet egyenlőségjelet tenni egy civilek pusztítására törekvő terrorszervezet és a civileket védő Izrael állam közé. Szijjártó nem most lépett fel először Izrael mellett, de ilyen messzire talán még egyszer sem ment el.

És ezt a fejleményt illusztrálja Benjamin Netanjahu és Orbán Viktor számos szövetségesi gesztusa.

*

Igen figyelemre méltó fejleménnyel van dolgunk: a zsidóságról alkotott kép, így az antiszemitizmus is meghasadt. A magyar kormány olyan határozottan kiállt Izrael mellett, ahogy magyar kormány ezt még sosem tette. A magyar baloldali médiában pedig markánsan megjelent az a hang, amelyet a 70-es évek szovjet propagandájából és a 90-es évek magyar szélsőjobb sajtójából ismerünk. Mekkora változás a csurkizmus korához képest, amikor a (szélső)jobboldal volt a zsidógyűlölet teljes spektrumának letéteményese!

A nyugati világ Holokauszt-tudatos, progresszív tábora élesen szembefordul a zsidó állammal, bizalmatlan a vallásos zsidósággal (lásd kóser vágás és körülmetélés betiltása humanista alapon), miközben keblére öleli a globalista, kozmopolita, anticionista zsidókat (Soros György).

Európa Holokauszt-emlékezettel nehezen birkózó, retrográd fele keblére öleli a zsidó államot, többnyire támogatja a vallásos zsidóságot és eltaszítja a kozmopolita zsidókat. Lásd az Orbán-kormányt, amely bűnbaknak állít be egy kozmopolita zsidót (Soros), miközben hű szövetségesként kezeli, és minden eszközzel segíti a világnézetével kompatibilis, nemzeti és vallásos meggyőződésű zsidókat.

Mind a két oldalon vannak tehát „jó zsidók” és „rossz zsidók”, és a két térfélen éppen tükörképei egymásnak.

A progresszív Nyugat-Európában a zsidóellenes erőszak mértéke elég magas – ezek rendszeresen a közel-keleti háborús cselekmények idején szöknek az égbe, s javarészt a moszlim bevándorló közösség érintett bennük. A retrográd Közép-Kelet-Európában nyílt antiszemita erőszak alig észlelhető – a túltengő államhatalom erőszak-monopóliumát senki nem meri megtörni.

A helyzet egyáltalán nem megnyugtató: Európa két felén kétféle zsidót állítanak be úgy, mint aki az „ősbűnt” elkövette. Európa a zsidókérdés ügyében nem tud nyugvópontra jutni. És ez a nyugtalanság Európa exportcikkei közé tartozik.

Jegyzetek

* Gyakorlatilag ugyanilyen címlapot közölt a radikális baloldali izraeli Haarec. A jelenség mellbevágó: zsidók a legkíméletlenebb önvizsgálat során sem vádolták saját közösségüket gyerekgyilkossággal.

** A szerzővel a partizán TV szervezésében folytattam vitát ugyanerről a kérdésről.

*** Ezt a distinkciót tudtommal Tatár György vezette be a közbeszédbe.

támogatás
Pop up banner

Címkék:anticionizmus, Azonnali, Gáza, Izrael, Izrael kritika, Magyar Nemzet, Mérce, palesztin, Telex

[popup][/popup]