Vallás és állam a 70 éves Izraelben

Írta: Balázs Gábor - Rovat: Hagyomány, Izrael, Külpolitika, Politika

A 70. születésnapját ünneplő Izrael Állam öndefiníciója szerint zsidó és demokratikus állam. E meghatározás mindkét eleme problémákat vet fel, hiszen demokráciából is több fajta létezik (arisztokratikus, liberális, illiberális stb.), és a zsidó szó is szinte megszámlálhatatlan jelentéssel bír, attól függően, hogy ki használja.

A Nahal brigádUltraortodox katonáinak képzése Izraelben 

Ezzel együtt, e szókapcsolat jól jelzi azokat a politikai érték- és érdekszférákat, amelyek már a 19. század végén megoldandó problémát jelentettek a cionista mozgalom, majd később Izrael Állam számára.

Bizonyos értelemben Herzl a cionista mozgalmat elindító munkája, a Der Judenstaat, már címében előre jelezte a problémát. A könyv címe egyaránt fordítható A zsidó államnak, vagy A zsidók államának.[1] Az első cím azt sugallja, hogy az államnak jellegében is zsidónak kell lennie, és nem elegendő az, ha pusztán – mint a 2. címből következhet – a zsidó lakosok számára ad egy identitás- és értéksemleges politikai szerveződési formát.

Különösen kiélezetté válhat a feszültség az állam demokratikus és a zsidó elemei között, ha a zsidó szót a vallásos értelemben használjuk. Vallás és államiság, privilégiumok és törvény előtti egyenlőség, a hagyományos értékrend alapján létrehozott feladatmegosztás és a terhek közös viselése mind olyan problémák, amelyekkel Izrael Államnak megalakulásától nem pusztán elméletben, hanem konkrét ügyek kapcsán kellett szembenéznie. Jelen írásomban

a jesiva-tanulók katonai szolgálatának

esettanulmányként szolgáló kérdését fogom vizsgálni, amely számos politikai vihart kavart már az államalapítás előtt is, de ugyanez a probléma – megold(hat)atlansága miatt – még 2018-ban is kormányválságot okozott.

Az államalapítást megelőzően a brit mandátum területén élő cionista vezetőség számára világos volt, hogy a britek kivonulása utá

n a biztonsági helyzet miatt elkerülhetetlen lesz az általános hadkötelezettség azonnali bevezetése. Noha a Függetlenségi háborút többnyire az 1948-as háborúként emlegetik, valójában a harcok rögtön az ENSZ 1947. november 29-én meghozott döntése után elkezdődtek, és csak 1949 januárjában került sor a fegyverszüneti egyezmény aláírására, így a hivatalosan még meg sem alakult Izrael már háborúban állt 1948. március 9-én, amikor a katonai vezetésben kulcspozíciót betöltő Jiszráel Glili bejelentette, hogy a hivatalosan bejegyzett jesiva-tanulók felmentést kapnak a katonai szolgálat alól. Az egyezséget a későbbi miniszterelnök, David Ben Gurion hozta tető alá a nemzeti-vallásos és az ultra-ortodox közösség azon vezetőivel, akik hajlandóak voltak tárgyalni vele.[2] Az egyezményt követően a hadügyminiszteri pozíciót is betöltő Ben Gurion 1951-ben írt levelében arról tájékoztatta a kormányt, hogy a felmentés csak azokra vonatkozik, akik valóban egész nap a jesivában tanulnak, és csak addig, amíg ez a fő tevékenységük. Az egyezmény megkötésekor a katonai szolgálat alóli felmentés csak mintegy négyszáz embert érintett, ez a szám azonban folyamatosan nőtt, a becslések szerint jelenleg több tízezer emberre terjed ki.

Ultraortodox tüntetők dulakodnak katonákkal jeruzsálemben  REUTERS/Baz Ratner 

Az 1970-es évektől kezdve (amikor még „csak” körülbelül ötezer tanulót érintett e felmentés) egyre jobban erősödött a társadalmi elégedetlenség ezzel kapcsolatban. Noha az egyezmény, illetve az annak eredményeként megszületett törvény, és az ellene az izraeli Legfelsőbb Bíróságra beadott keresetek teljes jogtörténete önmagában is rendkívül érdekes, én csak az elvi álláspontok ismertetésével és vizsgálatával kívánok foglalkozni, a jogtörténeti részletekre csak a legszükségesebb mértékben térek ki.[3]

Amennyiben úgy értelmezzük a demokratikus és zsidó állam fogalmát, hogy Izrael Állam számára egyaránt fontos a zsidó kultúra – és ennek részeként értelemszerűen a zsidó vallási hagyomány – védelme és fenntartása, de ugyanakkor az elfogadott demokratikus alapelvek – pl. a törvény előtti egyenlőség és a terhek közös viselése – is, akkor a kérdést így tehetjük fel: Van-e olyan demokratikus alapelv, amely indokolttá teszi, hogy egyes társadalmi csoportok felmentést kapjanak olyan kötelességek alól, amelyek a társadalom egészét kötelezik? Az 1986-os, a biztonsági szolgálatra vonatkozó törvény 36. paragrafusa lehetővé teszi a hadügyminiszter számára, hogy a sorkatonai vagy a tartalékos szolgálat alól felmenthessen valakit oktatási, településbiztonsági, nemzetgazdasági, családi vagy „egyéb okok”-ból. Évtizedeken keresztül elfogadott szokás volt, hogy a miniszter „egyéb okokra” hivatkozva addig halasztotta el gyakorlatilag minden jesiva-tanuló besorozását, amíg végül azok megszűntek sorköteles korban lenni. A szokás elvi igazolása az volt, hogy a Soá alatt az európai jesiva világ gyakorlatilag megszűnt létezni, és a zsidó államnak erkölcsi kötelessége segíteni a zsidó kultúra e szegmensének újrateremtését, ehhez viszont szükséges a jesiva tanulmányok e módon történő támogatása is.

A növekvő társadalmi nyomás miatt 1998-ban Cvi Tal nyugalmazott legfelsőbb bíró vezetésével megalakították az úgynevezett Tal-bizottságot, amely azt javasolta, hogy csak a legalább heti 45 órában jesivában tanuló, semmi egyéb munkát nem végző egyének kapjanak továbbra is felmentést. A jesiva tanulók 18 éves koruktól négy évre kapjanak halasztást, és ezután kapjanak egy év szünetet, amikor eldönthetik, hogy be akarnak e vonulni a seregbe, majd utána dolgozni akarnak, vagy pedig visszatérnek-e a jesivába tanulni. Az izraeli parlament elfogadta a Tal-bizottság javaslatai alapján megfogalmazott A katonai szolgálat elhalasztására vonatkozó törvényt. A törvény érvényét öt éves kísérleti időszakra szabták meg, de ellene szinte azonnal több keresetet adtak be az izraeli Legfelsőbb Bíróságnak arra hivatkozva, hogy a katonai szolgálat elhalasztásának engedélyezése a jesiva tanulók számára sérti az egyenlőség elvét, a többségi társadalom tagjainak élethez, méltósághoz és szabadsághoz való jogát, és így

Izrael alapvető jogelveivel ellentétes.

Aharon Barak legfelsőbb bíró bár a törvényt diszkriminatívnak találta, ugyanakkor azt is leszögezte, hogy a törvény megfogalmazásakor a törvényalkotó testület érdemes célokat kívánt szolgálni. E célok az izraeli társadalom számára különleges és fontos ultraortodox közösségek Tóra tanulásának lehetővé tétele, a katonai szolgálat teherviselésének igazságosabb elosztása és az ultraortodox társadalom integrálása a munkaerő piacba. A célok pozitív volta okán úgy vélte, hogy a kísérleti időszak vége előtt nem állapítható meg, hogy a törvény valóban hatékonyan szolgálja-e a meghatározott célokat, így érvénye nem függeszthető fel. Miután az izraeli parlament meghosszabbította a törvény érvényességét újabb öt évre, így a Legfelsőbb Bíróság csak 2012-ben minősítette a törvényt az alaptörvényeket sértőnek. 2013-ban a harmadik Netanjahu-kormány idején a Jákov Peri vezette bizottság azt javasolta, hogy csak 1800 – kiemelkedő tanulmányi eredményeket és szorgalmat mutató – tanuló kapjon halasztást a szolgálat alól a továbbiakban, és induljon büntető eljárás mindenki más ellen, akik nem tesz eleget a bevonulási kötelességének. A törvény érvénybe léptetése az ultraortodox pártok heves tiltakozása miatt késik, és minden egyes kísérlet arra, hogy hatályt szerezzenek a törvénynek, újabb kormányválságot eredményez, így történt ez 2018 márciusában is.

A jesiva tanulók katonai szolgálat alól való felmentését Daniel Statman és Gidon Sapir szerint a demokrácia alapjait elfogadó két érv támaszthatja alá.[4] Az egyik a vallásszabadságot a lelkiismereti szabadság részének tekinti. Aki ezzel akar érvelni, annak be kell bizonyítania, hogy a katonai szolgálat olyan alapvető vallási parancsolatokat sért, amelyek megszegésére a vallásos ember nem kötelezhető. A másik érv a vallásszabadságot a kultúrához való jogra hivatkozva védheti, és elég lesz azt bizonyítania, hogy a folyamatos tanulmányok a jesivában elkerülhetetlenül szükségesek az ultraortodoxia kultúrájának fennmaradásához.

Az ultraortodox vezetők jelentős része a modern politikai diskurzusban olyan érveket használ, amelyek a lelkiismereti szabadságra hivatkoznak néha explicit, néha implicit módon.[5] Az ultraortodoxia jelentős része szerint az együttműködés a cionista állammal eleve vallási tilalomba ütközik, hiszen az államot nem lett volna szabad a Messiás eljövetele előtt létrehozni. További, de az előző érvtől független indok az együttműködés megtagadására, hogy Izrael Állam működésében a világi és nem a vallásjogot tekinti érvényesnek, és ezért vallási szempontból illegitimek az intézkedései. Mivel ez a két érv meglehetősen súlyosan sérti a nem vallásos izraeliek és az őket képviselő politikai pártok érzéseit, hiszen tagadja politikai ideáljukat, a szuverén zsidó államot, és sérti személyüket (hiszen azt hangsúlyozza, hogy a szekuláris zsidók rossz zsidók), ezért tárgyalási alapnak ezek az érvek nem ideálisak, így ezeket többnyire csak az ultraortodoxia radikális szárnyai használják.[6] Ezt az érvet a praktikus okokon kívül azért is nehéz fenntartani, mert a rabbik leginkább csak kvázi-háláchikus érvekre alapozzák e tilalmat még az ultraortodox társadalmon belüli folyó diskurzusban is, és nem a jogi kérdésekben megszokott klasszikus vallásjogi érvekre. Tovább nehezíti ennek az érvelésnek az elfogadását, hogy az állam támogatásának nem a hadseregben való szolgálat az egyetlen módja, és a rabbik közül csak a legradikálisabbak tiltják például az adófizetést, vagy a választásokon való részvételt. Jelentős kognitív disszonanciát okozhat a tipikusan magas részvételi arányt mutató ultraortodox szavazók körében az az érv, hogy kötelesek elutasítani a demokrácia alapjain álló állammal való minden együttműködést, ugyanakkor azonban minél nagyobb számban kell részt venniük a parlamenti választásokon, hogy a demokrácia szabályainak megfelelően hatékonyabb legyen az érdekérvényesítésük. Az ultraortodox társadalom tömeges és aktív részvétele Izrael politikai életében és a közéleti szférában arra enged következtetni, hogy valójában sem az ultraortodox tömegek, sem a vezetőik nem gondolják komolyan, hogy az állammal való együttműködés vallási tilalomba ütközik.

A fenti okokból kifolyólag, az ultraortodox érdekek védelmezői többnyire azt az érvet hangsúlyozzák, hogy a Tóra intenzív tanulása része a terhek közös viselésének, hiszen csak az biztosítja zsidó kultúra spirituális továbbélését. További érvként hozzák fel, hogy a jesiva-tanulók imái és tanulmányai biztosítanak szellemi, metafizikai védőpajzsot a katonáknak, ez azonban legalábbis nehezen bizonyíthatónak tűnik a legtöbb izraeli polgár számára. Még ha el is fogadja valaki a metafizikai pajzs létét, akkor is nehéz belátni, hogy azt miért gyengítené, ha nem tízezrek, hanem csak a legtehetségesebb pár ezer tanuló kapna felmentést a katonai szolgálat alól, és nem pedig az a sok ezer tanuló, aki képtelen napi kilenc órában intenzíven tanulni.[7] Ha elfogadjuk azt az érvet, hogy a nemzeti érdekek közé tartozik nemcsak a biztonság, hanem az egyedi, közösségi kultúra megőrzése is, attól még diszkriminatív marad, ha a közösségi kultúrákból csak a Tóra tanulását emeljük ki. Ennek az érvnek arra kellene vonatkozni ahhoz, hogy igazán meggyőző tudjon lenni, hogy minden, a nemzeti és közösségi kultúra fennmaradását szolgáló tevékenységnek ugyanazon elbírálás alá essen. Sőt, mivel Izraelben jelenleg az egyik legerősebben támogatott intézményrendszer a jesiváké, talán éppen a világi zsidó kultúra erősítését segítő intézményeknek és tanulóiknak kellene kiemelten nagy támogatást és a katonai szolgálat alóli felmentést kapniuk…

A vallásszabadságra, mint lelkiismereti szabadságra való hivatkozás, úgy tűnik, gyenge elméleti alapot biztosít az ultraortodoxia katonai szolgálat alól történő felmentésére.

Amennyiben a vallásszabadságot a kultúrához való jog részének tekintjük, akkor elég megmutatni, hogy míg a szeparált környezetben és szigorú vallási felügyelet alatt történő Tóra tanulás biztosítja az ultraortodox társadalom fennmaradását, addig, ha fiatal férfiak tömegei kapcsolatba kerülnek a világi kultúrával, az meggyengítheti az elköteleződésüket, és ezen keresztül

az ultraortodox társadalom fennmaradása is veszélybe kerülhet.

Ennek a feltevésnek a jogosságát viszonylag könnyű belátni, és ha a katonai szolgálat valóban egy adott kultúra fennmaradását veszélyezteti, akkor joggal lehet érvelni amellett, hogy a zsidó állam köteles felmenteni alóla a veszélyeztetett csoporthoz tartozó fiatalok tömegeit. Sapir és Statman szerint azonban szerencsére nem ez a helyzet, hiszen lehet olyan kereteket teremteni, amelyek minimalizálják az ultraortodox fiatalok és a szekuláris kultúra érintkezését, és az izraeli hadsereg már létre is hozott számos éppen ezt a célt szolgáló egységet.[8] Továbbá, lehetséges a kultúrához való jog védelme érdekében engedélyezni a néhány év jesivában eltöltött év utáni bevonulást, vagy azt, hogy a vallásos katonák szolgálati idejük alatt néhány hónapra visszatérjenek a jesivába tanulni, ahogy ez a nemzeti vallásos társadalom tagjainak esetében gyakran történik.

Elfogadhatjuk érvényes állításnak, hogy az ultraortodoxok Tóra tanulása hozzájárul a nemzeti érdekekhez és a terhek közös viseléséhez, azonban semelyik állam nem engedheti meg, hogy polgárai maguk válasszák meg, hogy milyen téren kívánnak részt vállalni a nemzeti terhekből. Meglehetősen abszurd lenne például elképzelni, hogy a polgárok szabadon válasszák meg, hogy adófizetés helyett milyen formában járulnak hozzá a közjóhoz. És még ha egy hipotetikus államban ez lehetségessé is válna, akkor is minden polgárra és minden területre ki kellene terjeszteni, és nem lehetne ez csak egy adott csoportra, valamint az általa választott területre szűkíteni.

A katonai szolgálat kérdésében egy demokratikus és zsidó állam számára az tűnik megfelelő megoldásnak, legalábbis elméleti szinten, hogy ne felmentse alóla egy adott társadalmi csoport szinte egészét, hanem minél inkább igyekezzen olyan kereteket létrehozni, amelyek biztosítják egyfelől a kultúrához való jog védelmét, másfelől pedig a lehető legszélesebb rétegekre terjesztik ki a terhek közös viselésének kötelességét.

[1] Herzl könyve címéről, és az általa felvetett problémákról lásd pl.: Sagi, Avi és Stern, Yedidya (szerk.): Herzl áz vehájom, Mediná jehudit bimdinát hájehudim [Herzl egykor és ma, a zsidó állam a zsidók államában], Jeruzsálem, 2008.

[2] A legradikálisabban anticionista vallásos erők nem voltak hajlandóak tárgyalni és az egyezményt is elítélték. Az anticionista vallásos irányzatok ideológiájáról lásd a Szombatban megjelent rövid összefoglalómat: Balázs Gábor: „Izrael Állam megítélése a vallásos irányzatokban”, Szombat, 1998, február. 10-13. o.

[3] A jogtörténeti részletekhez lásd: Bark-Erez, Dafna: „Gijusz bachuré hajesivot – bén dilemát hásfitut ledilemát háezráchut” [A jesiva tanulók besorozása – az ítélethozatali és az állampolgársági dilemma], Mechkáré mispát 22, 2006, 227-267.

[4] A továbbiakban írásom végéig e két szerző írásának gondolatmenetét követem: Statman Dani és Gideon Sapir: Dát umdiná biszráél, [Vallás és állam Izraelben], Tel Aviv, 2014, 255-265.

[5] Az ultraortodoxia bírálói szerint nem kevés cinizmus szükséges ahhoz, hogy azok az ultraortodox vezetők, hivatkoznak a lelkiismereti szabadságra az állami hatóságokkal folytatott tárgyalásaik során, akik számára a lelkiismereti szabadság semmilyen meggyőző erővel nem bír, amikor a saját közösségükön belül tárgyalnak a kisebbségi véleményt képviselőkkel (például azokkal az ultraortodoxokkal, akik be akarnak vonulni a hadseregbe). Ez azonban egyáltalán nem számít egyedi esetnek, hiszen a modern politikai és erkölcsi értékvilág nagy részét elutasító ultraortodoxok érdekérvényesítő céllal máskor is használnak olyan érveket, amelyek idegenek a saját világuktól, például a jeruzsálemi LMBTQ felvonulás elleni tiltakozásukkor nem vallási parancsolatokra hivatkoztak, hanem „közösségük tagjai érzéseinek megbántására”.

[6] Lásd: Cohen Jechezkiel: Gijusz khalacha, Jeruzsálem, 1993, 206.

[7] Az izraeli populáris kultúrában is egyre nő az érdeklődés a jesivákba beiratkozott, de ott az idejüket nem a komoly Tóra tanulással töltő tanuló fiatalok jelensége iránt, mint erről az Izraelben nagy sikert aratott Sábábnyikim című 2017-ben készült sorozat tanúskodik. (Sábábnyik a jesivák komolytalan tanulóinak gúnyneve.)

[8] Az izraeli populáris kultúrában már ennek a témának is külön sorozatot szenteltek, az ultraortodox katonai egységek életét mutatja be a második évadánál tartó Kipát bárzel című sorozat.

A cikk a Szombat 2018 májusi számában jelent meg, a zsidó állam 70-ik születésnapjára készített összeállítás részeként.

támogatás

Címkék:2018-05, Izrael 70, katonai szolgálat, ortodoxia