Választások után – merre tovább Izrael?

Izraelben élő magyar ajkúak fiatalabb nemzedékéhez fordultunk kérdéseinkkel: Milyen szempontok szerint szavaztak a választáson, milyen kérdések, megoldandó problémák foglalkoztatták őket, amikor leadták voksukat? A beérkező válaszokat folyamatosan közöljük.

 

A januári választásokra négy nyomasztó év után került sor. Ebben az időszakban a – minden hibájával együtt – demokratikus izraeli berendezkedés bírálói egyre nyíltabban nyúltak a törvényhozás eszközeihez, hogy korlátozzák a társadalmi párbeszédet. A politikailag érzékeny, kritikus körökben most is érezhető az aggodalom a szabad vélemény-nyilvánítás jogának sérthetetlenségéért. A Binjámin Netánjáhut körülvevő, és a tőle jobbra elhelyezkedő politikai elit berkeiben véglegesnek tűnik a régi – ´baloldali – elit leváltása. Ám a Begin-féle – Zsabotinszki szellemében gyökerező – politikai tradícióval ellentétben, a liberális társadalom demokratikus ideológiai és intézményes berendezkedésére már nem helyeznek olyan nagy hangsúlyt. (Erre ékes példa a választásokat megelőző pártlista-állítás a Likudban: a listán a liberális tradíciót képviselő, mérsékelt politikusok nem kerültek esélyes helyekre).

A revizionista ideológiai gyökerekkel rendelkező politikusok dominanciája nem kevésbé volt aggasztó egy másik vonatkozásban. Egy izraeli arab lapnak nyilatkozva Reuven Rivlin, a Kneszet elnöke, a Likud prominens személyisége kifejtette: jobban aggódik Izrael Földjének felosztásától – utalva ezzel „a kétállami megoldásra” – mint a demográfiai fenyegetéstől. (Azok számára, akik nem járatosak az izraeli politikai diskurzusban: a demográfiai fenyegetés a zsidó és a palesztin lakosság számának kiegyenlítődését jelenti a Földközi tenger és a Jordán folyó között). E megnyilatkozás nem lenne aggasztó vagy meglepő, ha nem az izraeli politikai paletta képzeletbeli központjában elhelyezkedő politikustól, a Likud egyik meghatározó személyiségétől hangzott volna el. A palesztin nép önmeghatározásához és önálló államához való jogát számos jobboldali politikus kétségbe vonja, mások pedig egyenesen kizárják. Náftáli Benett, a fiatal, sikeres, számítástechnikai vállalkozásából meggazdagodott, szélsőjobboldali politikus feketén-fehéren hirdette ezt politikai kampányában, autonómiát ajánlva a Júdea és Szamária területén élő mintegy 3 millió palesztinnak.

Reuven Rivlin, és a jobboldal más személyiségeinek ilyen irányú megnyilatkozásai komoly aggodalommal töltik el az izraeli közélet azon részét, amely hisz az arab világgal, elsősorban a palesztinokkal való megállapodásban. E megállapodásnak két, egymással szorosan összefüggő eleme van. Az első, hogy Izrael elismerjen egy – többé-kevésbé az 1967-es határok mentén megalakuló – önálló palesztin államot. Ez természetesen egyet jelent Júdea és Szamária, valamint a Gázai övezet katonai megszállásának befejezésével. A második feltétel messze túlmutat egy politikai rendezésen. Az izraeli társadalom szemében kevésbé lényeges, ám alapvető fontosságú az 1948-as, úgynevezett Függetlenségi Háború eseményeivel és következményeivel való szembenézés. Nem kerülhet sor valódi megbékélésre Izrael és az arab világ között, ameddig a palesztin menekültkérdés és az elmenekültek hátrahagyott vagyonának ügye nem válik az izraeli társadalmi párbeszéd részévé és nem találnak rá megoldást.

Az arab világgal való megegyezésben rendkívül fontos szerepe lesz az arab államokból 1948 után elüldözött, több százezres zsidó lakosság sorsának is. Ez a kérdés, bármilyen hihetetlen, kulturális és politikai okokból nem kapott központi helyett Izrael külpolitikai és belső historiográfiai meghatározásában.) Nyilvánvaló azonban, hogy a két kérdés nem különíthető el egymástól.

A választásokat megelőzően Ámosz Oz az eddig leginkább anticionista politikát folytató kormánynak nevezte a leköszönő Netánjáhu kabinetet. Oz élesen kritizálta Netánjáhut külpolitikájáért, amellyel politikailag, morálisan és gazdaságilag gyengíti Máhmud Ábbászt, a Palesztin Hatóság elnökét, aki pedig többször kifejtette, hogy kész a párbeszédre, és kész lemondani az 1948-as menekültek visszatérési jogáról Izrael területére. Oz szerint a Netánjáhu kormány a Hámász pozícióját erősíti – többek között a legutóbbi gázai hadjárat is ezt eredményezte. Oz azzal vádolta Netánjáhut, hogy a kétállami megoldás lehetőségét kívánja megtorpedózni – összhangban Náftáli Benett tervezetével. Ez apartheid állam felállításához fog vezetni, amely azonban, a történelmi tapasztalat szerint, nem fog huzamosabb ideig fennállni, és a zsidó állam végét fogja jelenteni. Oz szimpatizált Jáir Lápid fő törekvésével, hogy ti. a háredi (ultraortodox) lakosság egyenlő szerepet vállaljon a katonai szolgálat terén, de véleménye szerint ez önmagában nem biztosítja a zsidó állam fennmaradását a fenti körülmények miatt.

Oz kritizálta a Munkapártot is, amiért éveken keresztül részt vett a Likud vezette kormánykoalíciókban. Ez szerinte nem lassította a telepek építését az elfoglalt területeken. Ez a megfogalmazás azonban nem igazságos. A zsidók 1967 utáni letelepedését Júdeában és Szamariában nemcsak hogy nem lassította a Munkapárt, hanem maga kezdeményezte. Erre két oka volt. Az egyik: az Izrael állam biztonságáért aggódó politikusok – mint Jigál Álon –ezzel akarták növelni Izrael stratégiai mélységét. Álon azonban, szemben a Munkapárt más politikusaival, már nagyon korán felvetette a területeken élő palesztin lakosság kérdését, és szakított a „teljes Izrael földjének” álmával, ami jelen volt a cionista politikai elit tudatában. (Noha a cionista mozgalom 1947-ben elfogadta a felosztási tervet az akkori Palesztina területén.) Ezen álom feladásának a folyamata egészen a ’90-es évek elejéig eltartott, amikor Rabinnal az élen a baloldal és a háredi lakosság szefárdi része elfogadta Izrael földjének felosztását a zsidó állam fennmaradása érdekében.

Netánjáhu Bár Ilán egyetemen elmondott beszédével – amelyben kijelentette, hogy, nagyon szigorú biztonsági megkötésekkel, elfogadja egy palesztin állam létezését – úgy tűnt, hogy a mérsékelt jobboldal is tudomásul vette a „a két állam – két nép” paradigmát. A Likud politikusainak megnyilatkozásai azonban más irányba mutatnak. Ez különösen problematikus a megváltozott nemzetközi atmoszférában. Az elkövetkező években elválik, vajon a mérsékelt politikai erők pozíciójának javulása előremozdítja-e a rendezést a zsidó-arab konfliktusban, ill. hogyan reagál majd Izrael az Európa vagy Amerika irányából kiinduló esetleges rendezési tervekre.

 

Spitzer Eitán

Jeruzsálem