Valami baj van?

Zsidókérdés 1917 – “Zsidókérdés” 2017

Száz éve, 1917-ben jelent meg a nevezetes zsidókérdés vita a Huszadik Század című folyóirat hasábjain. Ebből az alkalomból a Szombat az alábbi körkérdést intézte a magyar szellemi élet több mint hatvan képviselőjéhez.

Száz év elteltével a „zsidókérdés”, még inkább annak „megoldása” már csak idézőjelben használható fogalmak. Így ma, ehelyett azt kérdezzük:

– Hogyan jellemezné ma zsidók és nem zsidók (bárhogy is definiáljuk e csoportokat) együttélését a mai Magyarországon?

– Az elmúlt száz év és a jelen ismeretében, kinek miben kellene változtatni ahhoz, hogy a helyzet javuljon?

Körkérdésünkre, szerkesztőink reflexióit nem számítva, harmincnyolc válasz érkezett, melyeket decemberi, januári, februári és márciusi nyomtatott számainkban olvashatnak. Online kiadásunkban hétről-hétre egy-egy írást közlünk a beérkezettekből.

A T. Szerkesztőség nem könnyítette meg látszólag egyszerű kérdéseivel a felkért válaszadók dolgát. A kérdések ugyanis azt előfeltételezik, hogy a mai Magyarországon van két csoport – zsidók és nem-zsidók („bárhogy is definiáljuk e csoportokat”) –, amelyek így, csoportként, mintha csak személyek lennének, interakcióban állnak egymással, és ez az interakció – az együttélés – leírható, sőt – akárcsak két konkrét személy egymáshoz való viszonya – a megfelelő döntések meghozatala után megváltoztatható („hogy a helyzet javuljon”).

Na de mi teszi „zsidókká” a konkrét zsidókat, akik a „terepen” valóban együtt élnek szomszédjaikkal, munkatársaikkal, főnökeikkel, családtagjaikkal, a bolti eladókkal és a futball-huligánokkal – azaz így, együtt, a „nem-zsidókkal”? Mi a közös a vallásos, hagyománykövető zsidóban és abban, aki tizenhat éves korában véletlenül megtudta, hogy egy-két nagyszülője zsidó volt?  Hasonlítanak-e bármiben is azok az élethelyzetek, amelyekben saját maguk és/vagy a szomszéd, a főnök vagy a futball-huligán szemében is „zsidóként” cselekszenek? És kiknek is kellene meghozni a megfelelő döntéseket, ha egyszer a „zsidók” és „nem-zsidók” úgy találják, hogy a helyzet („együttélés”) nem jó úgy, ahogy éppen van? A zsidó vezetőknek? Vallási tekintélyeknek? A zsidó szervezetek együttesének? Vagy minden zsidónak külön-külön?

Szóval erős a kísértés, hogy azt mondja a megkérdezett: a feltett kérdéseket lehetetlen megválaszolni. A helyzet azonban ennél bonyolultabb. A magyarországi zsidók körében végzett két nagy felmérés során ugyanis a megkérdezettek – felmérésenként nagyjából 2000 fő – kb. kétharmada azt mondta, hogy vannak olyan dolgok, amiket egy nem-zsidó nem tud megérteni, több mint a felük baráti köre kizárólag vagy nagyobb részt zsidókból áll, 50 százalékuk szerint a zsidók jobban összetartanak, mint mások, és egyharmaduk még azzal is egyetértett, hogy bizonyos zsidó témákról kínos a nem-zsidókkal beszélgetni. Ezek az adatok bizony azt jelzik, hogy a zsidók nagy része csoportként érzékeli a zsidóságot, még a szekularizáció, integráció és asszimiláció olyan magas szintjén is, mint ahová a magyarországi zsidóság majd két évszázad alatt eljutott.

De mit is érzékelnek, amikor „zsidóságot” érzékelnek, hiszen – lásd előbb – nagyon sokan minden lényeges kérdésben mást gondolnak arról, hogy mi is a „zsidó” – már ha gondolnak erről egyáltalán valamit. Ismeretes, hogy már régóta – és valószínűleg soha véget nem érő – viták folynak arról, hogy mitől is zsidó valaki. A definíciók sokfélék. De ha nem ezeket a normatív definíciókat követve, hanem a társadalmi csoportképző mechanizmusok alapján próbáljuk megválaszolni a kérdést, akkor arra jutunk, hogy itt, Magyarországon, egyelőre egyetlen közös zsidó nevező látszik: a történelmi emlékezet. Szekuláris és vallásos, cionista és asszimiláns, szocialista, liberális és konzervatív, elszánt ellenzéki és kormánypárti, rejtőzködő és öntudatos zsidó – valamennyien abból (is) látszanak levezetni válaszaikat zsidóságuk és mások zsidóságának kérdéseire, amit sorsdöntő zsidó történelmi tapasztalatnak tekintenek. Ez az emlékezet valami homályba vesző történelmi múlt képzeletéből, családi legendákból és történetekből, de mindenekelőtt az üldöztetés emlékezetéből álló elegy. A kétezernyi zsidó interjúalany háromnegyede számára még 2017-ben is ez volt zsidó identitástudatuk legfontosabb alkotórésze. A levezetés eredménye minden esetben különböző, és különböznek – sőt, sokszor harcban állnak egymással – a végkövetkeztetésekből származtatott életstratégiák. De egy valami biztos: az identitásviták és identitás-konfliktusok valamennyi részvevője egyformán relevánsnak tartja a maga számára a közös történelmi emlékezet generálta kérdéseket és választási kényszereket. A választások különböznek, de a választ keresők tudják, hogy ezek a kérdések számukra biztos relevánsabbak – életkérdések –, mint bárki más számára, aki ennek az emlékezetközösségnek nem tagja. A relevancia eme közösségében való osztozás, a kérdések közösségének az átérzése viszont határkijelölő, csoportteremtő tényező – még ha aztán a válaszok nem is azonosak. Ezt a határt „Mi” és „Ők” között azonban nemcsak azok érzékelik, akiket ez a határ körülír, hanem azok is, akik kívül esnek rajta. Így nemcsak belülről nézve, hanem kívülről észlelve is csoportként jelennek meg a „határon-belüliek”.

De mi a baj ezzel? Semmi. A társadalmak sokféle csoportból állnak, ezeket a csoportokat sokféle határ írja körül, és ezek között ott van az is, amit az eltérő történelmi emlékezet teremt. Ha valakinek kevésbé fáj Trianon, mint a Holokauszt, illetve fordítva – ezt lehet igazságtalannak tartani, lehet értetlenség, sőt konfliktus: személyes csalódás, sértettség, harag és gyanú forrása, kiválthat családi és nyilvános vitát, de mindezzel együtt lehet élni.  A csoporthatárok érzékelése szituációhoz kötött. Vannak élethelyzetek, beszédhelyzetek, amelyekben az elválasztó határok jelenlétét erőteljesen érzékeli azok, akik pont akkor és pont ott interakcióba lépnek egymással: mondjuk emlékezetpolitikai aktusok során. Aztán más helyzetekben ugyanazok a személyek közös csoportban találják magukat. A társadalom kohézióját ilyesmi ritkán fenyegeti, és ha igen, legtöbbször működésbe lépnek azok a mechanizmusok, amelyek feltartóztatják a széthúzás erőit: iskola, média és a többi. A baj akkor kezdődik, ha egy ilyen határ szimbólummá válik, iránytűvé olyan kérdések megválaszolásakor is, amiknek az eredeti „mássághoz” semmi közük. Ha a „Zsidó” és „Nem-Zsidó” azt jelöli, amit a világból nehéz megérteni, ami félelmet ébreszt, ami fenyegető és gáncsol, azaz valami mást, mint amiben a valóságos zsidók és nem-zsidók tényleg mások. És egyidejűleg elfedi azt, amiben azonosak, és azonosulnak egymással. „Minden hazugság és csalás ebben a szemantikai mezőben, egyetlen szónak, egyetlen fogalomnak sincs reális, világosan artikulálható értelme” – írta Kertész Imre a „vitáról”, hogy ő magyar író-e. Ebben a diskurzusban minden, amit az idők során zsidók és nem-zsidók azért tettek, hogy a „helyzet javuljon”, mellékessé válik amellett, ami miatt éppen „rossz”. Sajnos a mai Magyarországon ebben élünk. Ha a T. Szerkesztőség kérdése esetleg arra irányult, hogy ezen miképp lehetne segíteni, akkor a válaszom pesszimista: valószínűleg sokáig még sehogy. De legalább érdemes tudni, hogy miről beszélünk, amikor azt mondjuk, hogy valami baj van.

A szerző szociológus