„Vajon a sok halott és szenvedés nem része a Hamasz stratégiájának?”

Herta Müller nyílt levele – 2. rész

Az egyik legnagyobb kortárs német író, a Nobel-díjas Herta Müller nyílt levélben fordult a nyugati közvéleményhez – arról az őrületről, amely a nyugati társadalom egy részét magával ragadta, mióta a Hamasz megtámadta Izraelt. Az írás második részét közöljük az alábbiakban.

A fiatalok csak a Tiktokon néznek klipeket? Eközben a követő, influencer, aktivista kifejezések már nem tűnnek olyan ártalmatlannak számomra. Ezek az elegáns internetes szavak komolyak. Mindannyian léteztek már az internet előtti korban. Visszafordítom őket az akkori időbe. És hirtelen merevvé válnak, mint a fémlemez, és túlságosan átlátszóvá. Mert az interneten kívüli követőket, befolyást, aktivistákat jelentenek. Mintha egy fasiszta vagy kommunista diktatúra gyakorlóteréről vették volna át őket. Hajlékonyságuk amúgy is illúzió. Mert tudom, hogy a szavak azt teszik, amit mondanak. Elősegítik az opportunizmust és az engedelmességet a kollektívában, és megkímélik az embereket attól, hogy felelősséget vállaljanak azért, amit a csoport tesz.

Nem lennék meglepve, ha a tüntetők egy része olyan diák lenne, akik néhány hónappal ezelőtt a “Nők, Élet, Szabadság” szlogennel tiltakoztak az iráni elnyomás ellen. Megdöbbentőnek tartom, amikor ma ugyanezek a tüntetők szolidaritást vállalnak a Hamasszal. Számomra úgy tűnik, hogy már nem értik e tartalmak közötti mélységes ellentmondást. És csodálkozom, hogy miért nem érdekli őket, hogy a Hamasz még a legkisebb tüntetést sem engedi meg a nők jogaiért. És hogy október 7-én a bántalmazott nőket hadizsákmányként mutogatták.

A Washingtoni Egyetem campusán a tüntetők szórakozásból “Népbíróságot” játszanak. Az egyetem képviselőit tréfából bíróság elé állítják. Aztán jönnek az ítéletek, és mindenki kórusban ordít: „akasztófára” vagy “guillotine”. Tapsolnak és nevetnek, és elkeresztelik táborhelyüket “Mártírok terének”. Happeningek formájában tiszta lelkiismerettel ünneplik saját kollektív ostobaságukat. Felmerül a kérdés: mit tanítanak ma az egyetemeken?

Nekem úgy tűnik, hogy október 7 óta az antiszemitizmus úgy terjed, mintha csak valaki csettintett volna egyet, és a Hamasz lenne az influencer, a diákok pedig a követők. Az influencerek és követőik médiavilágában csak a videók gyors kattintásai számítanak. A szempillák rezdülése, az élénk érzelmek dobbanása. Ugyanaz a trükk működik itt, mint a reklámban.

Új fordulatot vesz-e a tömegek fogékonysága, ami a huszadik század katasztrófájának fő oka volt? A bonyolult tartalom, árnyalatok, kontextusok és ellentmondások, kompromisszumok idegenek a média világában.

Ez nyilvánul meg az internetes aktivisták ostoba felhívásában is az Oberhauseni Rövidfilm Fesztivál ellen. Ez a világ legrégebbi rövidfilmfesztiválja, és idén ünnepli hetvenedik évfordulóját. Sok nagy filmkészítő kezdte itt karrierjét korai munkákkal. Miloš Forman, Roman Polański, Martin Scorsese, Szabó István és Agnès Varda. Két héttel a Hamaszt ünneplő berlini utcai karnevál után a fesztivál igazgatója, Lars Henrik Gass azt írta: “2022 márciusában félmillió ember vonult az utcára, hogy tiltakozzon Oroszország ukrajnai inváziója ellen. Ez fontos volt. Kérem, most küldjünk most ugyanilyen határozott jelzést. Mutassuk meg a világnak, hogy Neukölllnben a Hamasz barátai és zsidógyűlölői kisebbségben vannak! Gyertek mindannyian! Kérlek!”

Ez a felhívás ellenséges reakciókat váltott ki az interneten. Egy névtelen csoport azzal vádolta Gasst, hogy démonizálja a palesztin felszabadítással való szolidaritást. A csoport biztosította arról, hogy “ösztönözni fogja” a nemzetközi filmes közösséget: vizsgálja felül a fesztiválon való részvételét. Ez burkolt felhívás volt a bojkottra, amelyet sok filmkészítő követett és visszavonta részvételi szándékát. Lars Henrik Gass helyesen mondja, hogy jelenleg a politikai viták visszaesését tapasztaljuk. A politikai gondolkodás helyett a politika ezoterikus értelmezése uralkodik. E mögött az egyértelműség iránti vágy és a megfelelési kényszer áll. Immár a művészeti szcénában sem lehetséges különbséget tenni Izrael létezési joga melletti kiállás és a kormány kritizálása között.

Ezért még csak meg sem fontolják, hogy vajon a sok gázai halott és szenvedés miatti világméretű felháborodás nem lehet-e része a Hamasz stratégiájának – amely süket és vak saját népe szenvedésére. Mi másért lőne a Kerem Shalom határátkelőre, ahová a legtöbb segélyszállítmány érkezik? Vagy mi másért lőne egy ideiglenes kikötő építési területére, ahová hamarosan megérkeznek a segélyszállítmányok? Sinwar és Haniye úraktól egyetlen együttérzést kifejező szót sem hallottunk a gázai nép iránt. És a béke iránti vágy helyett csak a maximális követelések hallhatók, amelyeknek, ezt tudják, Izrael nem tud eleget tenni. A Hamasz az Izraellel vívott permanens háborúra játszik. Ez lenne a legjobb garancia a folyamatos létezésére. A Hamasz azt is reméli, hogy – bármi áron – el tudja szigetelni Izraelt nemzetközi szinten.

Thomas Mann “Doktor Faustus” című regényében elhangzik, hogy a nemzetiszocializmus “mindent, ami német, elviselhetetlenné tett a világ számára”. Az a benyomásom, hogy a Hamasz és támogatóinak stratégiája az, hogy mindent, ami izraeli és zsidó, elviselhetetlenné akarnak tenni a világ számára. A Hamasz fenn akarja tartani az antiszemitizmust, mint állandó globális hangulatot. Ezért akarja újraértelmezni a Soát is. Meg akarják kérdőjelezni a náci üldözést és a Palesztinába tartó mentőakciókat is. És végső soron Izrael létezéshez való jogát is. Ez a manipuláció odáig megy, hogy azt állítják: a német holokauszt-emlékezet csak egy kulturális fegyver, ami legitimálja Izrael nyugati-fehér „telepes projektjét”. A tettes-áldozat viszony ilyen történelmietlen és cinikus megfordításának az a célja, hogy elmossa a Soá és a gyarmatosítás közötti különbségeket. Mindezekkel az egymásra rakott konstrukciókkal Izraelt már nem tekintik az egyetlen demokráciának a Közel-Keleten, hanem gyarmatosító állam modelljének. És örök agresszornak, akivel szemben a vak gyűlölet indokolt. És még a megsemmisítés vágya is.

Yehuda Amichai zsidó költő azt mondja, hogy egy szerelmes vers héberül mindig háborúról szól. Gyakran ez egy vers a háborúról a háború közepén. A “Jeruzsálem 1973” című verse a jom kippuri háborúra emlékeztet:

“Szomorú emberek szeretteik emlékét
hordják hátizsákjukban
lőszerövük oldalzsebeiben, lelkük táskájában,
a szemük alatt nehéz álombuborékokban.”

Amikor Paul Celan 1969-ben Izraelbe látogatott, Amichai lefordította Celan verseit, és héberül olvasta fel őket. Itt találkozott a Soá két túlélője. Yehuda Amichai-t Ludwig Pfeuffernek hívták, amikor szülei elmenekültek Würzburgból.

Az izraeli látogatás felkavarta Celant. Találkozott a romániai Csernovicból származó iskolai barátaival, akik – meggyilkolt szüleivel ellentétben – Palesztinába tudtak menekülni. Paul Celan ezt írta Yehuda Amichainak látogatása után és röviddel a Szajnában bekövetkezett halála előtt: “Kedves Yehuda Amichai, hadd ismételjem meg azt a mondatot, amely spontán módon jutott el ajkamra beszélgetésünk során: Nem tudom elképzelni a világot Izrael nélkül; és nem is akarom elképzelni Izrael nélkül.”

Herta Muller — OPEN LETTER. (truthofthemiddleeast.com) Fordította: George Hirn. A Nobel-díjas író május 25-én Stockholmban, a “Zsidó kultúra Svédországban” október 7-i fórumán olvasta fel ezt a szöveget.

Az írás első része itt olvasható.