Vágvölgyi B. András: Fauda, avagy a káoszokról

A Netflix Fauda c. izraeli sorozatát nézem. Mai és dögös. Ha akarjuk érteni a mai Közel-Kelet pőre és durva viszonyait, akkor kötelező olvasmány. Biztos lesz amerikai remake, ami majd rosszabb lesz, lásd mennyivel rosszabb a Homeland, mint alapmozija, a Hatufim.

A televíziós sorozatok virágkorát éljük abban a korban, mikor a televízió, ahogyan azt az elmúlt hetven évben megismertük, hosszú haldoklásának éppen az elején van, ami persze egyáltalán nem jelenti a mozgókép halálát, sőt. Közel-keleti televíziós szempontból szinte ironikus, hogy az elmúlt évek, a szíriai háború éppen az arab szappanoperát tette tönkre (lásd erről: Sayfo Omar Ádám: Another Casuality of War: Soap Operas. The New York Times, 2012. augusztus 16.), ahogy az arab Hollywood Kairó, úgy volt a televíziós sorozatgyártás központja Damaszkusz (volt). A sorozatok ugyebár a reptéri paperback-könyvek barátai, a litérature de la gare folyományai, melyek valóságvizsgálók, tényfeltárók tapasztalatain alapszanak jóesetben.

A Faudában (Káosz; arab)

egy Shin Bet egység kidonjait nézzük, kiderül, egy rég likvidáltnak hitt radikális vezető életbenléte; hogy Abu Ahmed (Taufiq Hammad), az öngyilkos merénylők (shahidok) ideológusa, stratégiai tervezője, taktikai pszichiátere, bábmestere életben van. Úgy volt, hogy Doron megölte.

Doron nyugdíjas kidon (likvidátor), negyvenes, feleség, két gyerek, borászati vállalkozásba kezdett; kezdődő boldogság – látszólag. Moreno, az osztag vezetője behívja, elmondja, Doron visszazupálna, vissza is zupál. Abu Ahmedet öccse, Bashir esküvőjén likvidálnák, de szőr kerül a karburátorba, Bashir hal meg, a süteményes cég különítményének álcázott egység kényszerűségből félmunkát végezve távozik; egy tel-avivi zenei klub gyufáját hátrahagyva bűnjelként, ahol Doron felesége (Gali) öccsének, aki a kommandó tagja, Boaz, a csaja dolgozik pultosként. Abu Ahmedék ellencsapásként Bashir özvegyen maradt feleségének öngyilkos merényletével felrobbantják a diszkót. Boazt az ezt követő szerencsétlen rajtaütésen elfogja Abu Ahmed brigádja, a Hamasz emberei, mint kokinkínai szervkereskedők nyitják fel az izraeli ügynököt,

testébe bombát építenek

a ká-keleti lepattant nyersbeton-dzsungelben alig is megtalálható rejtekhelyükön. A Párizsból visszatért palesztin orvosnő, a szép Shirin műti meg, aki Abu Ahmed jobbkézi emberének, a fiatal Walidnak az unokatestvére. Boaz elfogásának ügyében a hivatalosság csődöt mond. Doron és a társak többsége, persze Moreno nélkül, a saját kezükbe veszik az ügyet. Hogy meglegyen a cserealap, túszul ejtik Awadala sejket, Abu Ahmed spirituális felettes énjét, sőt, mikor ez nem tűnik elégnek, akkor Abu Ahmed kislányát, Abirt is elrabolják, már rogue copként, saját szakállukra, a hivatalos szervek rosszallásától övezve.

Mikor a fogolycsere helyszínén a sejket felrobbantják, miután ők a testbeépített bombával kivégzik Boazt, a kislány szeme megsérül. Abirt a Hadassah kórházban látják el. Abu Ahmed felesége, Nassrin futna oda, Gabi Ayub kapitány megrendelésére extra szemétkedés történik vele a határon, miközben a Hadassah kórházba megy. Alatta a völgyben az akció közben Ugandában hősi halált halt Yoni Netanyahu emlékére, az entebei akció (1976) résztvevőinek épített mosáv – mikor ott jártam, Sharon már négy éve kómában feküdt a kórházban: a mosávlakók úgy vicceltek, hogy Arik király azzal fenyegetőzik,

felébred a kómából és rendet vág.

Gabi Ayub kapitány egyedül él, elvált magányos ember, a PFSZ rendőrségének dolgozik, izraeli összekötő, nagyon szereti a Wiener Schnitzelt. Doron menet közben szerelmes lesz Shirinbe, Shirin azt hiszi Doronról, hogy a PFSZ rendőrségének tagja, Moreno parancsnok és az osztag egyetlen nőtagja, Nurit romantikusan involváltak, a sorozatban megvan az iszlám félelme a női ösztöntől, hormontól, ösztrogéntől, Poison-illatú arab nők és kőkemény izraeli fiúk találkoznak. Van belső feszültség, van élet, van halál, az egyéni akció miatt a Gideon Avital nevű hadügyminiszter (szerepében: Uri Gavriel), akinek szintén van eltitkolt emberijogi sara a világgal szemben, Baruch Goldsteint, a hebroni mészárost emlegeti. Jön Ammanból a kátári ember, pénzt hoz és szaringáz-bombát is, 911-nagyságrendű akció lebeg Abu Ahmad retináján rózsaszínben. A kátári embert elrabolják Gabi emberei, aztán egyezkednek. Többet nem szpojlerezek, megéri megnézni.

A tévésorozatok általában nem az esztétika vagy a filozófia, de a szociológia, a tömegkultúra felől közelítendőek. A Fauda persze nem az izraeli valóság, ahogy a Szomszédok sem a Kádár-kor vége. Csak éppen van köze hozzá, és nem takargatja. Nem állítja, hogy lehet mindig jófejnek lenni, állítja viszont, hogy van bosszú, an eye for an eye and a tooth for a tooth. A büntetőjog is beszél speciális és generális prevencióról. A generális általános visszatartó ereje a lényeg, ha az öngyilkos merénylő családjának házát le kell rombolni a visszatartáshoz, az elsőre durván hangzik egy körúti kávézóban, de hol legyenek ótestamentumi viszonyok. Mindenesetre az Izraeli Hadseregnek van etikai főszakértője, akinek időről-időre kikérik a véleményét.

Lecte nájesz

Elnézést, hogy ilyen hosszban filmet ismertettem, de azt gondolom, nem árt izraeli reminiszcenciák gyűjtögetése közben arról is beszélni, hogy mi van ma. Az elmúlt közel három évtizedben többször írtam izraeli témájú dolgozatot, az egyiknek Lecte nájesz, „legfrisseb hír” volt a címe, így, jiddisül. Izraelben mindig van lecte nájesz, és nem csak a régi amerikai sajtóbölcsesség miatt, miszerint Jews are news, de a világtörténések ottani következményekkel járó megjelenése és erős hangulatú helyi hírek folyamatosan teszik Izraelt címoldalra, ami csak részben jó. Vannak, akik a munkahelyükre biciklivel közlekedő minisztereket szeretnek látni, mint mondjuk Dániában, vagy azt gondolják, a jó hír, ha nincs hír. Izraelben minden nap van hír, akár világhír is, mondta egyszer nekem néhai Dan Ofry, az Új Kelet főszerkesztője, kicsi, furcsa irodájában, mely messze nem szerkesztőségszerű volt, viszont hosszan beszélgettünk Jeruzsálem 1967-es felszabadításáról, melynek résztvevője volt.

A Kárpát-medencén kívüli egyetlen magyar nyelvű napilap amúgy is érdekes történet, egyszer áttanulmányoztam egy évfolyamát tüzetesen a Széchényi Könyvtárban mikrofilmen. Mindig, minden nap van hír, mindig történik valami, mindig van min szörnyülködni, hüledezni, álmélkodni, sírni, nevetni, örülni és felháborodni. Instant-kaland. Mikor például húsz éve felfedeztem a kapcsolatot a japán filmes újhullám, a japán szelsőbalos terror és a közel-keleti öngyilkos merényletek között, Tokióból visszatérve az egyik első dolgom volt Izraelbe utazni, film és televíziós archívumokban kutatni 1972 májusával kapcsolatban, mikor a Nihon Sekigun (Japán Vöröshadsereg) háromfős kommandója kamikaze-akciót próbált végrehajtani Lodon. 26 halott, többségükben puerto ricói keresztény zarándokok. Az egyik japánnak sikerült magát felrobbantania, a másikat lelőtték a biztonságiak, a túlélő Okamoto Kozo

kihallgatótisztje Rehavam Ze’evi

rendőrtábornok volt, aki az egy évvel későbbi háborúban hadosztály-, vagy hadtest-parancsnok volt, fáraóságát azzal is hirdette, hogy a parancsnoki épület bejáratának két oldalához két oroszlánt is kikötetett láncon. Rehavam Ze’evi később leszerelt, a Moledet nevű szélsőjobbosnak mondott pártot vezette, megszereztem a mobilszámát, hívtam, mikor Jeruzsálemben voltam, nem ért rá, abban maradtunk, majd később beszélünk, ha visszamegyek Izraelbe. Nem telt el egy év, mikor azt olvasom a lecte nájeszben, hogy Rehavam Ze’evi nyugdíjas rendőrtábornokot a jeruzsálemi Hilton szálló folyosóján palesztin merénylők megölték.

Tavaly voltam utoljára, velem lévő barátnőm először, mikor Jaffa felé a tengerparton megálltunk és visszanéztünk a látképre, mondtam neki, hogy innen, mikor először jártam Tel Avivban 1989-ben, még csak néhány magasház volt látható. Vívtak azóta vagy négy háborút és felépült egy kisebb Manhattan. És itt a lényeg.