Vágvölgyi B. András: arcvonal keleten

Október 9-én, vasárnap este a Trafóban: PanoDráma: “Szóról szóra” – Verbatim színházi előadás és kerekasztal-beszélgetés Vágvölgyi B. András: arcvonal keleten című könyve kapcsán, mely a 2008-2009-es romagyilkosságokat és a kapcsolódó pert dolgozza fel.

Részlet a könyvből:

(a főszereplő személyi szimbolikája) Minden narratív műben alapkérdés, ki a főszereplő, „kivel megyünk”. Engem érdekel Kiss Árpád. Milyen ember ő? Olyan, mint a magyar társadalom zöme, akik a kirívó butaságot okossággal kompenzálják? Körmönfont elméletek, megbízhatónak tudott háttérinformációk, sokcsavaros logikai spirálok mátrixán szörföző elme, aki szerint ufó-veszély is van, csak az még nem annyira aktuális? Vagy merkantil alkat, megfontolt üzletember, beárazta a büntetést is, megbízást teljesített? Vagy a meg nem értett művész lázadt a világ ellen, és ezt a formát találta ki végtelen progresszivitásában? Hanyas volt Kiss Árpád gimiben oroszból? Megőrizte a társalgási szintet?

Az első pillanatban úgy éreztem, hogy benne nemcsak titok lappang, de életútja szimbólum is.

Az ember, aki jól indult, s lám, mi lett belőle.

Pont, mint a magyar rendszerváltás története.

1989 nyarán, mikor először voltam Tel-Avivban, a Dizengoffon üldögéltünk páran, a Habima színház épületét méregettük a távolban, magyarul beszélgettünk, egy házibuli címére vártunk, mikor is a szökőkút körüli padon mellettünk ülő idősebb férfi, alkarján az auschwitzi tetovált számsorral, jó palócos hanghordozással megkérdezte, mi most a helyzet Magyarországon. Szlovákiainak mondta magát, hetven körül lehetett akkor. Én lelkesen magyaráztam, a Nagy Imre újratemetés után voltunk épp, hogy hú, nagy dolgok vannak történülőben, Nyugat lesz és demokrácia, szabadság, elzavarjuk a kommunistákat. „Értem” – mondta a férfi jó palócos hanghordozással, „tehát visszajönnek a nyilasok”. Dühös lettem és megszomorodtam, nyeglének, bántónak, igaztalannak gondoltam a leegyszerűsítést. Igaz, nem láthattam 2006 és 2010 utánra, nem láthattam előre a rossz hagyományok guanórétegeit halmozó szociálpszichológiai struktúrák és a gengszter-feudalizmus elegyét.

Kiss Árpád tehetséges dzsesszdobos volt, „azt hittem ő viszi majd közülünk a legtöbbre”, mondta róla gimnazistakori volt zenésztársa, Hajdu Szabolcs filmrendező, de ezt már meséltem. Aztán ki tudja mi, szegénység vagy lehetőséghiány, lustaság vagy csak távolról integető szerencse, a fojtogató mocsárgáz és a lefelé húzó iszap, túltengő agresszív személyiségjegyek, „sötét erő”, „gonosz cimborák társasága”, nagy lapos reménytelenség és a kiugrás vágya, egyszóval mi lehetett az örvény, ami magával ragadta?

Mert sajnos rosszul mondtam a palócos beszédű Soá-túlélőnek több, mint negyedszázada: nem lett itt nyugat, kompolunk megint keletre, és ezt sok, nagyon sok Kiss Árpád-szerű életút szegélyezi. Aki a XX. század végi, XXI. század eleji Magyarország történetére kíváncsi, helyesen teszi, ha foglalkozik Kiss Árpád történetével is.

Az elmúlt öt évben és ebben a könyvben én is ezt próbáltam tenni.

Ám ez a történet csak részben Kiss Árpád és társai története. Ez a történet a közöny története, a bigottéria története, a már észre sem vett erkölcsi gyávaság története is.

És sokkal szomorúbban története ez annak az ötvenöt embernek, akit veszélyeztettek vagy megsebesítettek a támadásokban, akiknek megölték családtagját, szerettét, barátját; és a azoknak a magyar állampolgároknak, akik halálos áldozatai lettek a gyűlöletnek.

Nagy Tiborné Illés Éva (1968 – 2008)

Nagy József (1965 – 2008)

Csorba Róbert (1981 – 2009)

Ifj. Csorba Róbert (2004 – 2009)

Kóka Jenő (1955 – 2009)

Balogh Mária (1964 – 2009)