Utolsó mohikán – Elhunyt a ‘zsidó arab’ író, Albert Memmi

Albert Memmi tuniszi születésű francia zsidó entellektüel 99 éves korában hunyt el Párizsban múlt pénteken. A frankofón értelmiségiek huszadik század közepi nagy nemzedékének talán utolsó tagja volt, műveihez Camus és Sartre írtak előszót.

Memmi zsidó családba született Tuniszban, 1920-ban – idézi fel a Forward. Pályáját baloldali szocialistaként kezdte, amikor Franciaországból támogatta a tuniszi függetlenségi mozgalmat. „Hogyan tagadhatnám meg én, aki olyan lelkesen üdvözöltem más népek szabadságért vívott harcát, támogatásomat a tunéziaiaktól, akik között születésemtől fogva nevelkedtem?” – írta.

Memmi 1957-ben publikálta legismertebb könyvét Portrait du Colonisé précédé du Portrait du Colonisateur címmel, ami azután angolul is megjelent (The Colonizer and the Colonized). Megragadó elemzése ez annak a gyarmatosítási folyamatnak, amely az elnyomók és elnyomottak pszichológiáján mély nyomokat hagyott. Évekkel később Memmi kiábrándult a függetlenségi mozgalom által fölépített társadalomból, amely nem tűrte meg saját zsidóságát. Saját tévedését a gyarmatosítás-ellenes baloldali politika jellemzőjének találta.

A felvilágosodás diktálta európai politika hatására a francia értelmiségiek abban bíztak, hogy Tunézia függetlenedése után világi, liberális, plurális és a kisebbségek jogait védő állammá alakul. „A francia etikai értékek hangsúlyozásával… lettek a francia gyarmatosítás ellenfelei” – írta később Memmi, magát is azonosítva velük.

Baloldali politikai nézeteiktől elvakulva a tunéziai zsidó értelmiségiek nem vették észre,

hogy a függetlenségét elnyert ország egyáltalán nem volt liberális. A tunéziai forradalmárok konzervatív, nacionalista és iszlám állam kialakítására törekedtek, „amely alkotmányában az iszlámot államvallássá nyilvánította” – közvetlenül a függetlenség elnyerését követően. Tunézia ősi zsidó közössége elárulva érezte magát a konzervatív iszlám irányzat által, és „nem találta helyét abban a nemzetben, amibe beleszületett”.

Az új tunéziai kormányzat zsidóellenes törvényeket hozott, és nyilvánvalóvá vált, hogy a legtöbb zsidónak el kell hagynia az országot. A körülmények hatására Memmi politikai nézetei változtak, és élete végéig a ’nem mentegetőző’ cionizmus híve lett. Mivel az észak-afrikai zsidók nem találták helyüket a független Tunéziában, saját dekolonizációs mozgalomra volt szükségük; Memmi a cionizmust és Izrael Állam megalapítását ennek tekintette.

Érthető, hogy Memmi sehogyan sem illeszkedett a baloldalhoz. Míg a posztkoloniális vonal a cionizmust az európai kolonializmus közel-keleti megnyilvánulásának tartotta, Memmi éppen ellenkezőleg, a zsidóság dekolonizációs törekvésének. Izraelt nem a tunéziai függetlenedés ellenében támogatta, hanem hasonló elvek alapján. A cionizmust az antikolonializmussal azonosította, azon az alapon, hogy „az elnyomott (zsidó) nemzeti felszabadulásáért küzd, és nemzetet teremt magának”.

Az elkövetkező évtizedekben Memmi egyre jobban kiábrándult a baloldali politikából, amely az egyetemességet és nemzetköziséget hangsúlyozva keveset törődött a kulturális különlegességgel és különbségekkel. Memmi szerint a zsidó nemzeti politika a zsidókat a nem-zsidókkal kell egyenlővé tegye, de a zsidóság egységét is meg kell őriznie, amennyiben „szükségszerűen egészséges, és elismerten nagy és többségi néppé alakítja”. A zsidók, akik síkraszálltak más népek, így a tunéziaiak szabadságáért, de alig törődtek saját nemzetük szabadságával, „bűnrészesek voltak saját megsemmisítésükben”. Ám miközben Memmi határozottan balról jobb felé tolódott nézeteiben, megőrizte éles kritikáját a jobboldali zsidók irányában, akik elfelejtették, hogy a kisebbségi jogok elnyomása a homogén kultúra nevében sohasem tett jót a zsidóknak a múltban, „elfelejtik, hogy a jobboldali kormányzat, amely a homogén nemzet, nép vagy faj mítoszát hirdeti, óhatatlanul kirekeszti a zsidót”.

Ez volt, ami őt egész életén keresztül a palesztin államiság hirdetőjévé tette. Ha a zsidók megérdemlik, hogy államuk legyen, akkor a tunéziaiak is, és természetesen a palesztinok is. A hatnapos háborút követően Memmi arra panaszkodott, „micsoda képtelenség és mennyire veszélyes, hogy az izraeli politikusok nem vették kellő figyelembe a palesztin helyzetet”.

Ezért azután Memmi manapság kihívást jelent a zsidók felé, a bal- és jobboldalon egyaránt.

A baloldali zsidók többnyire a diaszpórában élnek, és kritikát gyakorolnak a cionizmus egésze felé. Memmi arra emlékezteti őket, milyen súlyos következményekkel járt volna, ha a tunéziai zsidóknak nem lett volna hová menekülni, miután hazájuk függetlensége után kitört a zsidóüldözés. De arra is, hogy a nagyszámú szefárdi, magrebi és keleti zsidó népesség jelenléte okán Izrael aligha nevezhető szigorú értelemben vett európai kolonizációs projektnek.

Talán az a legfontosabb, hogy Memmi figyelmeztet: a galuti számkivetettség romantikus színben történő feltüntetése könnyű dolog, amikor viszonylagos kényelemben élsz az Egyesült Államokban, de valódi szenvedés és nyomorult körülmények között sokkal nehezebb. Amikor a zsidó olyan diaszpórabeli elbukott politikai áramlatokat romantizál, mint a bundizmus, Memmi arra emlékeztet, hogy a zsidó kultúrának az elnyomás, szenvedés és szép bukások mentén történő meghatározása visszatartó erő, és „egy élő és virágzó zsidó kultúra tagadása”.

Memmi azonban rámutat, hogy

az izraeli jobboldal törekvése a Nyugati-part annexiójára jelzi,

hogy amikor egy korábban elnyomott és marginalizálódott nép hatalomhoz jut, emlékeznie kell arra, hogy elnyomott volt, és nem szabad a kisebbségben élő közösségek ellen fordulnia. A tunéziai függetlenség apostolai éppen ezt tették, amikor a francia gyarmati sorsból megszabadulva a nemzet zsidó népessége ellen fordultak; sok modern cionista esik ugyanebbe a csapdába. Memmi tanulsága az, hogy a világot nem lehet egyszerűen hatalmas elnyomókra és gyönge elnyomottakra osztani, és a politikai erényt és gonoszságot ezen az alapon meghatározni. Élete elején a kolonializmust olyan rendszernek látta, amely „a kolonizálót és a kolonizáltat kibékíthetetlen függőségbe láncolta”, és amely az elnyomó és elnyomott közötti hatalmi dinamikát bonyolulttá tette. Abban a helyzetben, amikor az antiszemitizmus terjedőben van Amerikában és az egész világon, miközben az izraeli kormányzat egyre inkább elnyomja saját kisebbségi közösségeit, Memmi azt tanítja, hogy egyszerre elnyomónak és elnyomottnak lenni aktuálisabb most, mint eddig valaha is volt.

Joel Swanson Forward-ban megjelent cikke nyomán Bassa László

Kapcsolódó cikk:

A (zsidó) létezés Kelet és Nyugat között

Kapcsolódó lapszámaink:

Lehet-e egy zsidó arab? – Bagdad, Kairó, Algír, Tunisz – exodus előtt és után

Befejezett múlt – zsidók az arab országokban