Újrakeretezés: a zsidók kiirtása, mint az elnyomás elleni küzdelem

A Hamasz október 7-i tömeggyilkos akciója után világszerte azonnal elszabadultak az antiszemita indulatok.

Az iszlám világról, ahol ennek semmiféle gátja nincs, most ne is beszéljünk – ott, ezen okból kifolyólag, gyakorlatilag nem élnek zsidók. A nyugati világ állapota azért aggasztóbb, mert ennek szellemisége lenne a garancia arra, hogy az emberiség képes a saját történelméből tanulni és saját hibáit másodszor nem elkövetni. A „Soha többé!” jelszava Európa- és Amerika-szerte elsősorban arra vonatkozott, hogy a nyugati világ tanult történetének talán legsúlyosabb tragédiájából, a Holokausztból és képes olyan biztosítékokat beépíteni saját működésébe, amelyek a jövendő tragédiákat meg tudják akadályozni.

Három amerikai egyetemi elnök minapi magatartása a kongresszusi meghallgatáson éppen ezt a hitünket kérdőjelezi meg a legbrutálisabb módon. A növekvő antiszemitizmus ügyében a kongresszus elé invitált három elnök úgy nyilatkozott, hogy a felhívás a zsidók kiirtására hivatalból nem feltétlenül elítélendő – mindez, úgymond, a kontextustól függ. Vagyis: szerintük létezik olyan kontextus, amikor a zsidók kiirtása vállalható cél.

Márpedig ha amerikai elit egyetemeken, a világ közgondolkodását formáló mértékadó intézményekben a felhívás zsidók kiirtására „a kontextustól függően” megengedhető, akkor bízvást elmondhatjuk, hogy ebben a közegben a Holokauszt erkölcsi tanulságaira épülő normarendszer alapjainak felszedése folyik. Egyetemi elnökök ugyanis csak akkor nyilatkoznak így, ha széleskörű konszenzus védi őket.

Az amerikai (és nyugat-európai) progresszív egyetemi-akadémiai világban néhány évtizede új ideológiai alapvetés zajlik, mely szerint a kortárs társadalmi konfliktusok helyes értelmezési kerete a színesbőrű emberek/népek küzdelme a fehér elnyomók ellen, amelyet folyamatosan, szüntelen éberséggel (wokeness) kell vívni. Ebben a keretben fejlődhetett ki az a felfogás, amely szerint a zsidók ellen elkövetett bűncselekmények valójában nem bűnök, mert a valódi bűnöket éppen hogy a zsidók követik el. Ebben a szellemben fogantak az október 7 utáni napokban megjelent „progresszív” hangnemű nyilatkozatok, amelyek több mint 1200 izraeli barbár legyilkolásáért egyedül az „izraeli megszállást” tették felelőssé és azt hazudták, hogy az izraeliek, úgymond, évtizedek óta úgy viselkednek a palesztinokkal, min ahogy most velük bántak.

Más szavakkal: a legyilkolt zsidókat egyáltalán nem kell sajnálni, megérdemlik, amit kaptak.

*

A fenti, új világértelmezés következtében a zsidók egyre kevésbé várhatják, hogy a feketék, melegek, feministák, elnyomott népek szövetségeseik lesznek a kirekesztés elleni közös harcban. Aki az amerikai egyetemi progresszív mozgalmak menetelését figyelte az elmúlt húsz évben, az nagyon jól tudja, hogy a zsidókat ez idő alatt átsorolták a fehér elnyomók kategóriájába („White, settler, zionist, colonialists”), ahonnan csak a „cionisták” elleni aktív fellépéssel tudhatnak kitörni. (Lásd pl. a Jewish Voice for Peace nevű Izrael-ellenes szervezetet.) A „cionista” szó definícióját pedig mindenki ismeri, aki a szovjet korszakban szocializálódott: cionista minden zsidó, aki nem a mi nótánkat fújja.

Miután pedig a zsidók „fehérek”, lettek, elvesztették jogosultságukat az áldozati státuszra. Az új kategorizáció szerint fehérek nem lehetnek áldozatok – vagy ha mégis, az a fehérek belügye („white on white crime”), ami a nagy felszabadító küzdelem szemszögéből érdektelen. Áldozatok lehetnek éppen a nők, melegek – de legfőképpen a nem fehér népcsoportok. Közülük is mindenekelőtt a palesztinok. Ők az áldozatok királyai, az ő szenvedéseikre a nyugati média minden mértékben vevő.

A zsidók/izraeliek, mint „fehérek” („white, settler, zionist colonialists”) ebben az értelmezési keretben egyszerűen nem lehetnek áldozatok. Ilyen halmaz per definitionem nem létezik. Ennek létezését bizonygatni a woke ideológia szerint súlyos eretnekség. (Lásd az izraeli túszokat ábrázoló plakátokat dühödten tépkedő haladó aktivistákat.)

Aki ezt a definíciót szem előtt tartja, az megérti a Hamasz- pogrom pozitív fogadtatását és az áldozatokkal való szolidaritás teljes hiányát a szuperhaladó táborban. Az megérti több mint száz Gender Studies tanszék/intézet/stb. nyilatkozatát, amely a Hamasz által elkövetett mészárlás után egy héttel egyedül Izraelt tette felelőssé a konfliktusért. Vörös ököllel ellátott közleményükben a Hamasz nevét le sem írták, az általa elkövetett mészárlásról egyetlen szót sem ejtettek, viszont meleg szavakkal emlékeztek meg a palesztinok által gyásznapként számon tartott Nakba 75-ik évfordulójáról. Hasonló hangnemben nyilvánult meg a Harvard egyetem 31 diákszervezete.

Aki a fentieket szem előtt tartja, azon sem csodálkozik, hogy a nemzetközi nőjogi szervezetek sűrűn hallgattak, amikor nyilvánossá vált a Hamasz-pribékek által izraeli nők sérelmére elkövetett tömeges és brutális nemi erőszak.

Ez a gondolkodásmód húsz éve még talán marginális volt, mostanra azonban a fősodor része lett.

Ha a zsidók emlékeztetnek a Holokausztra, az ebben a közegben csak dühödt ingerültséget vált ki. Ők saját maguknak tartják fenn a jogot, hogy a Holokauszt frazeológiáját használják, és ezt Izrael (vagyis a zsidók) ellen fordítsák. (Ld. „palesztin Holokauszt”.)

A zsidók kiirtása ebben az értelmezési keretben az elnyomás elleni felszabadító küzdelemnek minősül. Nem a régi, náci módon, persze, hanem haladó frazeológiával, a „Palestine will be free, from the river to the sea” jelszó hangoztatásával. Ez, mint mostanra nyilvánvalóvá vált, Izrael állam eltörlésére hív fel, hétmillió zsidó lakosával együtt.

Erről kérdezte Elise Stefanik, republikánus kongresszusi képviselő a három egyetem elnökét a kongresszusi meghallgatáson: megengedhető-e szerintük az ilyen jelszavak hangoztatása, amely világosan a zsidók kiirtását jelenti? Amire az elnökök óvatosan válaszoltak, hiszen jól tudják: ha egyértelmű nemmel felelnek, az egyetemeiken hangadó „progresszív” militánsok azonnal nekik rontanak.

Ebben az egyetemi légkörben zsidónak lenni körülbelül olyan kellemes lehet, mint 1930-ban Németországban. Nincsen többé olyan erkölcsi gát, ami őket megvédené. A Holokauszt emlékezetét is ellenük fordították: megengedett a Hamasz gyilkos pribékeit a varsói gettó felkelőihez (!) hasonlítani.

Így sikerült az elmúlt húsz év progresszív menetelése során (ld. pl. a George Floyd őrületet) a Holokauszt kultúrája által lefektetett erkölcsi alapokat felszedni és visszajutni a 20. század elejének hitvallásához: aki az igaz ügy nevében cselekszik, annak mindent szabad.

Mivel ez a gondolkodásmód még csak a progresszív ideológiát fertőzte meg, az ettől eddig megkímélt politikai elit a kongresszusban döbbenten hallgatta az egyetemi elnökök válaszait és nem hitt a fülének. A politikusok – akiknek többségét még nem ragadta magával az újfajta őrület – legmélyebb felháborodásuknak adtak hangot és közülük többen most az elnökök leváltását követelik az egyetemi tanácsoktól. Az elnökök ezután helyesbítő nyilatkozatokat tettek – érzik, hogy ebben a pillanatban a politika részéről nagyobb rajtuk a nyomás.

*

A progresszívnek álcázott, valójában szélsőséges, demokráciaellenes woke egyetemi mozgalom első számú deklarált ellensége október 7-e óta a zsidóság (cionisták). A zsidók ellenséggé választása egyben világosan mutatja a fordulópontot, amikor egy mozgalom konstruktívból destruktívvá válik. Esetünkben tehát azt a pillanatot, amikor célja már nem a diszkrimináció felszámolása és a demokratikus rend kiszélesítése, hanem a demokratikus rend lebontása, egy ideologikus ámokfutás keretében.

Ez a woke alapú antiszemitizmus a szovjet, az iszlámista és a nyugati ideológiából egyaránt merít.
A baloldali felszabadító, antifasiszta frazeológia szembefordítása a zsidókkal, a zionism=racism jelszó a szovjet propagandisták terméke.
A dühödt, gyönyörteljes és önfeledt gyűlölet az iszlám világból jön, amelynek semmiféle lelkiismereti problémája nincs, domináns ideológiája, az iszlámizmus üdvözítőnek és minden szabályon felülállónak képzeli magát, csakúgy, mint a fasizmus és a kommunizmus.
A nyugati, haladó, értelmiségi elit pedig boldog, mert megtalálta a módját, hogy lerázza magáról a zsidók által rájuk kényszerített jármot, a Holokauszt emlékezetét, a szüntelen önvizsgálat és vezeklés e nehéz terhét. Most boldog, felszabadult és önfeledt gyönyörűséggel vághatják a zsidó arcába: ti, izraeliek/cionisták vagytok az igazi nácik, ti százszor annyi szenvedést okoztatok a palesztinoknak, mint amennyit most visszakaptatok!