Új barbarizmus, avagy távolban az új Közel-Kelet

Minden eddiginél közelebb hozta a közvetlen háború valóságát Irán dróntámadása Izrael ellen. Ugyanis a kockázat megvalósult, innen nem lehet már tovább lépni.

A háború logikája elől nem lehet kitérni: a zsidó állam (teljes joggal) meg fogja torolni nemzeti szuverenitása súlyos megsértését. Az iráni támadás – melyet előre jeleztek – a zsidó diaszpóra számos tagjában (bennünk) nem egy újabb közel-keleti katonai konfliktus képét mutatta, hanem a megsemmisítés/megsemmisülés auschwitzi képe mutatkozott fel. Az élelmiszert felhalmozó, óvóhelyen ülő, a beérkező rakétákra váró  zsidók tömegessége régi érzéseket elevenített fel. Ez az egész nagyon mélyre ment. Az új szintre emelt egzisztenciális bizonytalanság, az állandó készültség persze az instabil belpolitikának, bal-és jobboldal viszályának, a Netanjahu-kormány status quo-t borítani akaró törekvéseinek, a tüntetéseknek, a Hamasz terrorjának és az elhúzódó gázai háborúnak is a következménye. De más probléma is adódik: Izrael vezetése nem gondolta végig annak lehetőségét, hogy mi van akkor, hogy ha az ellenség (jelenleg egy állam, mely számtalan proxyján keresztül már régóta harcol Izrael ellen), tehát Irán, melynek tisztviselőit Izrael legitim célpontnak tekinti, maga is ugyanígy kezd viselkedni. A nagy technológiai fölénnyel végrehajtott izraeli célzott likvidálások, kiiktatások, ha úgy tetszik politikai gyilkosságok az (amúgy nem annyira gátlásos) ellenséget is hasonló lépésekre késztetik. A damaszkuszi iráni konzulátus elleni támadás (mely – akármilyen épületet is érintett – de diplomáciai relációja kétségtelen), valamint az a különleges (ön)jog, hogy Izrael felhatalmazva érzi magát arra, hogy a világon bárhol beavatkozzon katonailag/titkosszolgálatilag – egzisztenciális okokra hivatkozva – megdőlt tegnap éjszaka. Hiszen, ha az ellenség is erre hivatkozva támad, mert éppen meg tudja tenni, akkor rémes helyzet állhat elő, egyben egy új állapot, a Közel-Kelet új szörnyű valósága.

Új Közel-Kelet születik a szemünk előtt, ennek pozitív (hasznos), illetve nem pozitív (nem hasznos) elemei is vannak. Talán leghasznosabb eleme az, hogy Izraelnek vannak a térségben – ha nem is barátai – de arab társai, akik legalább is nem támogatják a zsidó állam elleni iráni állami erőszakot. Nem igazán hasznos az, hogy a katonai vezetés nem tudja végrehajtani gázai elképzeléseit, bel-és külpolitikai nyomások érik folyamatosan. Sem a tisztán katonai, sem a tisztán civil megoldás nem körvonalazódik Gázában. Külföldön nagyon rossz a helyzet: az akadémiai világban példátlan kirekesztést tapasztalnak izraeli kollégák, de zsidó írók, művészek is áldozatul esnek az egyre nagyobb szavazói nyomást is kifejtő Izrael-ellenes muszlim közösségeknek, illetve a nyugati akadémiai elit önfeladásának.

Ettől függetlenül a helyzet nehezen magyarázható. A mostani gázai támadásban nem csak a Netanjahu-kormányzatnak a palesztin autonómia elleni lépései és a Hamasz szándékosan hagyott megerősödése, valamint katonai-titkosszolgálati hibák figyelhetők meg, de egy lehetetlen helyzet is: a Gázai övezet beszorítottsága, reménytelensége nem hosszabbítható meg a végtelenségig. Ha pedig meghosszabbítják, mindenkit megnyomorít. Ami pedig Ciszjordániában folyik, az ismét nagyon reményvesztett, a palesztin államiság visszaszorítása-visszaszorulása párhuzamosan erősödik a palesztin terrorizmussal, valamint egyes izraeli telepesek növekvő agressziójával. Félő, hogy a térség így nem csak reménytelenségbe, de vérbe is fog fulladni. Ez az egész képlet, ami előállt, a szélsőséges nacionalistákon kívül senkinek nem lehet vonzó, az Izraelt megteremtő alapítóknak biztosan nem tetszene egy egymással acsarkodó, egymást gyilkolászó fundamentalista arab és zsidó tömeg politikai narratíva-formáló ereje.

Nyilván, amikor Izraelt támadják, nem szokásos az önkritika hangja. Sok barátnak, ismerősnek esetleg nem tetszik, ami itt olvasható (szívük joga). De ha a zsidó diaszpóra nemcsak a mindenkori aktuális izraeli kormányzat függeléke akar lenni, hanem önálló hanggal rendelkező entitás is, akkor önálló véleményünket nem szabad feladni. Bár a magyar zsidóság az izraeli politika számára nem nagyon számít (az utóbbi időkben pedig Izrael figyelmen kívül hagyja a magyar zsidók valós érdekeit) a helyi és amúgy inkább Izrael-barát zsidóság történelmi és kulturális hagyománya mindenkor arra kötelez bennünket, hogy szembenézzünk önmagunkkal, és ha kell, a zsidó állammal is.

Melyet elpusztítani nem fognak. Ígéret van rá.