Új asszimilációs mintázatok

A német zsidók később, a századforduló körül kitaláltak egy utópiát, a „német-zsidó új kulturális szintézist”, amelyben ott szokás volt hinni. 1933, vagy inkább 1938 után ugyan nem volt már német zsidó, aki ilyesmivel kábította volna magát, de az innen másolt magyar-zsidó utópista szintézisben 1944-ig a neológ zsidó csoportok zömmel valahogy mégis hittek. Sőt, azokat 1945 után is újraélesztették.

Az újabbkori magyarországi zsidóság köztörténetét már a 18. század legvégétől, de a 19. századtól-közepétől kezdve meghatározó módon az asszimilációs vita határozza meg. Hagyományosan itt a konfrontációban korábban a vállaltan, meghatározó módon nem asszimilálódni akarók voltak meghatározóak. A nyilvánosságban a zaj most inkább a másik oldalról jön. Az ELTE BTK 1999-es felvétele szerint a zsidóként számba vettek egyötöde a zsidó azonossággal szemben elutasító, de valószínűleg nem ebből a csoportból kerülnek ki a nyilvánosan azon háborgók, hogy a viszonylag nem-, vagy másként asszimiláltak azonosságaikat a magyar közvéleményben rájuk erőltetik. Közben azonban az inkább asszimilált oldalakon felépültek e vita szakosodott közírói. Ugyanakkor, persze, változik az asszimiláció és a diaszpóra fogalma is.

ALAPSZERKEZETEK

A magyar zsidóság, úgy látszik, még mindig sok ponton alapvetően különbözik az európai-amerikai diaszpórától. Ezek közül a három legfontosabb: nem a zsinagógatagságokra szerveződik alapvetően, vannak iskolái, ám a zsidónak számítható fiatalok többsége nem vesz részt semmiféle rendszeres vallásos képzésben és az aktuális magyar Holocaust emlékezetnek élő belpolitikai töltése is van. Azokban az országokban, ahol, mint nálunk is, különböző formákban a többségi memória része a világháború szélsőjobboldali emlékezete [Baltikum, Ukrajna, Horvátország] általában csak igen kis létszámú zsidó közösségek maradtak meg. Magyarország az egyedüli kivétel, ahol valamiféle nyilvánosságban a kétfajta emlékezés egymás mellett létezik és időnként össze is csap. Ez a feszültség a magukat zsidóknak vallók számára a formális közösségekhez tartozástól függetlenül is jelent identitást és programot. Ugyanakkor nálunk teljesen hiányzik egyelőre az a politikai iszlám, amely Európában egyre inkább kikerülhetetlen környezeti elemévé válik a zsidó közösségek elemi fizikai biztonságának.

 

A BELSŐ DIASZPÓRA SZERVEZŐDÉS

A Holocaust elpusztította, vagy összeszabdalta azokat a hálókat, amelyek a zsidó közösségeket a 20. század elején még egybetartották. Az 1945 után megmaradt és nem továbbvándorolt magyar zsidóság nem tömbként, nem szociális dobostortaként, hanem szigetvilágként, vagy labirintusként stabilizálódott. Olyanként, amelyben még ma is több a lyuk, mint folyamatosság. Minden ezt a bonyolult képletet szolgálta[ja]. De a szigetszerűségekről nem illik beszélni. Az érintettek el akarják legalább magukkal hitetni, hogy az eredetileg kétféle modernista és ortodox ágon szervezett közösségek legalább néhány eleme valahogy megmaradt, sőt tovább is fejleszthető. Persze, az aktív korcsoportokban 50% körüli vegyes házasságokat közelítve ehhez, nem hagyományos megoldások is szükségesek.

 

ASSZIMILÁCIÓS HULLÁMOK

Nálunk az első nagy hullám a 19. században a jogi és politikai emancipációt részleges kulturális felolvadásként, nagyobb bajok nélkül, liberális folyamatkent képzelte el. Ez a kulturális közeledés már a kor zsinagógaépítészetében is jelentkezett.

A magyar zsidó közösségek ekkori első aranykora vége felé [amikor már megvolt a pénz és a vidéki városokban a státus is] épült a ma használt, vagy látható zsinagógák többsége. A fél-laikus mai közösségek identitásának részei ezek a mór stílusú zsinagógák, amelyek először avantgárd, majd a század végén már inkább konzervatívnak számítottak stílusjegyeikben. De akárhogy is volt eredetileg, közük nem volt a közép-európai zsidóság hagyományaihoz [hiszen itt lényegében nem voltak meghatározó szefárd csoportok]. Az eredetileg német-elzászi eredetű divatot egyébként mindenütt a Monarchiában zsinagóga-nagyvállalkozók közvetítették [Jacob Gartner, Leopold Baumhorn sorozatai], persze voltak példák a tisztábban német – neo – gót mintákra és igen ritkán magyaros stíluselemeket használó épületekre is. [A leghíresebb ezek közül az idén tavasszal befejezetten helyreállított szabadkai zsinagóga, de kevésbé ismertek is léteznek, mint a marcali vagy a kunszentmártoni.] A belsőépítészeti szerkezeteknek igazi teológiai magja nem volt, bár a kor neves rabbijai megkísérelnek úgy tenni, mintha ilyesmi létezne. A korabeli zsinagógaépítészet un. bimavitájában [vagyis abban, hogy mennyire hasonlítson az új zsinagógák belső szerkezete a keresztény templomok oltár-, vagy szentkép-központúságára] megfogalmaznak véleményeket, amelyek mai szemmel inkább csak asszimilációs felfogásaikban, vagy inkább fokozataikban különböztek [lásd erről bővebben Klein Rudolf dolgozatait, vagy például az egykori NDK-ban Helmut Eschwege 1980-as összefoglalóját.]

Intellektuális szempontból közösségek mindeközben a porosz német-zsidó Haszkalát másolták. A német zsidók később, a századforduló körül kitaláltak egy utópiát, a „német-zsidó új kulturális szintézist”, amelyben ott szokás volt hinni. 1933, vagy inkább 1938 után ugyan nem volt már német zsidó, aki ilyesmivel kábította volna magát, de az innen másolt magyar-zsidó utópista szintézisben 1944-ig a neológ zsidó csoportok zömmel valahogy mégis hittek. Sőt, azokat 1945 után is újraélesztették. Végül is a Budapesten és környékén akkor kitartó százezer embernek kellett valamilyen saját ideológia.

A második asszimilációs hullám 1947-48-tól a 60-as évekig a teljes lemerülés, a szélesebb nyilvánosságból való kivonulás időszaka. A hitközségek léteztek, üléseztek állami felügyelet alatt, amikor kellett [Kovács András erről is ír a Múlt és Jövő-ben] de a szélesebb kört ez nem érdekelte. Nemcsak a Shoa traumája, hanem a párhuzamosan 1945-48 között megfogalmazott magyar többségi emlékek is megrémítették az életben maradottakat, hogy talán felük azután emigrált, másik felük maradt, de önvédelemből, vagy önfeladásból „némasági fogadalmat” tett, emlékeiről sokszor még új családjuk előtt hallgatott. A helyzet csak a 1980-90-es években, egy generációval később kezdett változni.

 

A VEGYESHÁZASSÁGOK

A vegyesházasságok hagyományosan fékjei az asszimilációnak. A félelem a vegyesházasságtól, mint az asszimiláció meghatározó, a megmaradt közösségeket megbontó erejétől ezekben az évtizedekben hol felerősödött, hol elhalkult. Azután lényegében inkább megszűnt. A valóságban a közösségek bomlása közben úgy látszik [félúton, negyedúton?] megállt. Lehet, hogy azt erősebb környezeti nyomás továbbgurítaná, de a leépülési folyamatok egyelőre mintha lelassultak, sőt megálltak volna.

A negyvenes évek végétől újtípusú kapcsolathálókkal, sőt családi kötődésekkel kellett helyreállítani, már amennyire lehetett, a társadalmi szövetet. Igen magas volt az újraházasodók aránya. Ezek között – legalább is Budapesten – nem zsidó párt csak nagyon kevesen választottak [saját családi hálózatunkban vizsgálódva egyetlen egyet se találtam]. Máshol is, ha valamennyire létezett „új vegyes háló”, inkább szorosabban a munkásmozgalomhoz, vagy a baloldalhoz kötődő pároknál fordulhatott inkább elő.

A hatvanas években, vidéki szórványcsaládokban, különösen ott, ahol leánygyermek volt, kezdtek nyíltabban beszélni a ”vegyes házasságok” elkerülésének utjairól. De megoldások csak a nyolcvanas években kezdenek a pesti zsidó gimnáziumokkal, a lassan megjelenő Szohnut lehetőségekkel, az ösztöndíjakkal megjelenni. A 60-80-as években az érdekelteknek be kellett érniük családi, vagy személyes hálókból érkező ötletekkel, vagy a ritka hitközségi ismerkedési estekkel. A formális házasságközvetítés nagyon ritka lehetett. A negyvenes-ötvenes évek fordulóján született új generáció a bujtatott közösségekből nagymértékben kifele házasodott, de érdekes módon ez akkor sem vezetett a zsidó közösségek meggyengüléséhez, sőt felszámolódásához. Bár a vegyes családok aránya ebben a nemzedékben elérte az 50%-ot. A nagyobb létszámú külföldi diaszpórákban ilyenkor már a lélekharangot kongatják a közösségek felett. Itt ilyesmiről akkor szó sem volt.

Közben persze, a magyar közbeszédben hetven éve mindvégig konszenzuális szám a ”100 ezres” magyar zsidóság. A nemzetközi zsidó felekezeti statisztikák ugyanakkor csak ennek feléről tudnak. Mindazonáltal a rabbinikus szabályok szerint zsidónak nem nevezhető, egyre nagyobb létszámú csoportokat [tehát a nem zsidó anyáktól születetteket] semmiképpen sem neveznénk egyszerűen – Stark Tamás kifejezésével – a „zsidóság holdudvarának”. A klasszikus csoportok demográfiai kopásával és a kivándorlással felerősödik e „vegyes” családokból származó fiatalok szerepe a közösségépítésben. Lengyelországban, Ukrajnában, Oroszországban sok ponton már a többséget alkotják, nálunk még nem, de szerepük a kivándorlás nélkül is automatikusan nő, hiszen az 1999-ben mért 18-25 éves korosztály [ma már inkább családos fiatal felnőttek] fele vegyes családokban született. S ha erősödnek a közösségekben az önszervezési, sok tekintetben az eddigiekhez képest nem asszimilációs, sőt disszimilációs minták, akkor azokat is fiatalabb csoportok hordozzák.

 

KÜLSŐ DIASZPÓRA SZERVEZETEK

1989-91 után a posztkommunista világban a zsidó közösségek újraszerveződésénél meghatározó szerepet játszanak nemzetközi zsidó szervezetek. Rajtuk keresztül nemcsak a hagyományok ujjászervezése folyik, hanem az érintkezés is a világgal. A magyar helyzetre meghatározó módon jellemző, hogy a 1990-2000 években a többségi magyar rétegekben erősebb továbbtanulási, utazási, pénzszerzési nyomás volt, de erős kivándorlási törekvés nem jelentkezett. Így azután a helyi zsidó csoportok sem váltak a többiek szemében kivándorlási kapukká. Olyanokká, ahol a kijutás könnyebbnek ígérkezett. A magyar zsidó hálózatokból, más kelet-európai mintákhoz képest, Izraelbe kevesen mentek el, s onnan még kevésbé tértek haza ott felnőtt emberként. Elvben a közösségi lét peremén, de megjelentek az izraeli jesivákban végzettek. Lehet, hogy a fiatal zsidó élményvilága itt is erősen transznacionális [de nem feltétlenül kozmopolita] azonban az európai útlevéllel már nincsenek eltérő mozgási univerzumaik más, nem-zsidó kortársaikhoz képest. Nincsenek arról sem adatok, hogy a dating hálózatokat ma zsidók és nem zsidók másként használnák. De azt tudjuk, hogy ezek a kapcsolati formák mindenütt nagyon divatosak a diaszpórákban. A nemzetközi zsidó ismerkedési lehetőségek is itt mindenki számára adottak. A 90-es években még találkoztam a Lauder iskola környékén nem zsidó szülőkkel, akik úgy gondolták, hogy ott gyermekeik jobb későbbi karrierkapcsolathoz juthatnak. Ma ilyenek talán már nincsenek. Közben azonban a fiatalabb zsidó korcsoportok aktívan használják a nemzetközi diaszpórát. De hát diaszpórában létezni a nem zsidó kulturális minták szerint is egyre könnyebb a világban.

 

KÍSÉRLETEK ZSIDÓ NEMZETISÉGI SZERVEZET ALAKÍTÁSÁRA

A jelenlegi zsidó generációk egymás mellett élnek, sőt egyszerre élnek meg különbözően kikristályosodott [etnikai] identitásokat. De az aktuális magyar törvények szerinti önálló etnikum felépítésének nincs komoly támogatottsága. Jogilag biztosított elkülönülést csak elvétve kívánnak. De az egyébként vállalt csoportazonosságokról is még mindig inkább csak egy belső kör tudhat. Vannak, valószínűleg kisebb csoportok, akik a zsidóságnak így is szeretnek biztosítani valamilyen etnikai kisebbségi jogokat. Ehhez a magyar törvények szerint ma nem kellenek semmiféle „etnolistázások” de hirtelen kiderül, hogy sokan még harmadik nemzedékben a Shoa után sem zárják ki, hogy egyszer majd, valamikor később ilyen listákat később valakik [az állam?] előhúzhatnak. Úgy tűnik, az egész történet kiváló indikátor a rejtett rosszérzések láthatóvá tételére.

 

AZ IZRAELI KÖTŐDÉS

Az Izraelhez fűződő kapcsolatok a hétköznapokban a nyugati zsidóságéhoz képest, úgy tűnik, inkább formálisak. Az Izraelben elő magyar ajkúak között a ma még látható családok zömmel a 60-as években Romániából, egy másik fontos csoport az 1980-90-es években Kárpátaljáról vándorolt be. A magyarországi rokonsággal rendelkezők többsége 1950-ig érkezett ki [s ismét egy kisebb csoport ugyaninnen 1956 után]. Ezekből a miliőkből viszonylag kevés az élő családi-személyes kapcsolat. Az utolsó két évtized ehhez meg néhány ezer új alijázó járult. Egy részük már visszatért Magyarországra. Erős cionista mozgalom Magyarországon 1944 előtt sem volt, az utolsó években újraszervezve sem vált az igazán érzelemmel átfűtött tömegmozgalommá. Míg a kinti Diaszpórában elterjedtek a gyűjtések, az Izraelbe juttatott hagyatékok, az ilyen materiális kötődésről itt legfeljebb elvétve lehet szó [a pesti zsidó sajtóban ilyesmivel egyáltalán nem találkoztam]. Míg máshol a diaszpóra a donor, itt az irány fordított, még akkor is, ha az izraeli támogatás sokkal szerényebb, mint amilyennek azt a nem zsidók gondolják. Izrael itt ma leginkább a veszélyben lévő, a világ által ismét fenyegetett virtuális hazát jelenti, amelynek védelmére használtató eszközökről nem szokás itt zsidó körökben vitatkozni. A konfliktus időnkénti külső erőszakhullámaira a magyar közvélemény keveset reagál, Izrael legfeljebb egy kulturálisan szerethető turista ország, de nem több – a hitközségi helyiségekben kifüggesztett izraeli zászlók ellenére is. Az asszimilációt nem fékezi és nem gyorsítja. Nincs abban az értelemben vele azonosság, hogy az érintetteknek belülről fakadó véleménye lenne az izraeli politikáról, hogy azt hangosan elfogadni, vagy kritizálni kellene.

 

EGY ÚJDONSÁG – LUBAVICSIEK A MAGYAR MÉDIAPIACON

A második, az asszimilációt újrafogalmazó szempont a lubavicsiek [nálunk itt most Amerikából megjelenő neohaszid térítők] megjelenése és médiapolitikai jelenléte az utolsó években. A magyarországi ortodoxia a 19. század óta, amióta a hitközségek szétváltak, a magyar zsidóság egyik meghatározó áramlata maradt. Addig, s persze azóta is, a még itt élő kisebb csoportok a többségi politikában szervezetten nem vettek részt. A magyar-zsidó médiajelenlét lényegében kizárólag neológ, vagy modernista életutakat jelentett. Ezért különösen érdekes, hogy magukat ehhez a miliőhöz, s tulajdonképpen a nemzetközi ortodoxiához tartozók keményen és nem szerény mértékben „bevásároltak” a magyar [ellenzéki] zömmel liberális médiába. Persze, személyesen nem ismerem az illető vállalkozókat, a kipa, ha egyáltalán hordanak ilyet, lehet, hogy csak a tőke ideiglenes „fedőszíne” [ilyesmit az utolsó időkben Kelet-Európában sokfele látni]. De kérdés, hogy miképp hat ez az identitásokra. Hogyan kell értelmezni, hogy lubavicsi haszidok közben megkísérlik ráerőltetni például az itteni napi temetői gyakorlatra [a vegyes család vitában], nem az alapvető demográfiai mozgásra rímelő multikulti, hanem a bibliai hivatkozások mai gyakorlatban kifejezetten rasszista ”illatú” értelmezését. S közben az innen finanszírozott sajtó ”balliberális” marad?