Tüskeháti bánat

A Költészet Tavasza című rendezvénysorozatra voltunk hivatalosak, s rendhagyó irodalomórát tartottunk Zilahon.

Versmondó versenyen hallgattuk a diákokat, román költőkkel közösen olvastunk fel, s verseinket együtt publikálták magyar és román nyelven is, végül pedig Szilágycsehben olvashattunk néhányan verseinkből. Gyönyörű sor, megtiszteltetés volt részt venni benne, s én most mégsem erről beszélnék, hanem valami másról, valami, ami nyomaszt, ami mélyen beégett, keserűen.

Már végetért a szilágycsehi felolvasóest, a helyiek szívüket-lelküket kitéve vendégeltek minket, ittunk és ettünk: „Nézzed-lássad!” – mondták.

Az előtérben kis vitrinek, benne első és második világháborús emlékek, fölötte fotók, nyomtatványok. A szobácska többi falán fotók a régi Szilágycseh életéből, s én – miközben kedves vendéglátóimmal dohányoztam – kiszúrtam a tucat képből egyet. Néztem, néztem közelről. Néztem csendesen, majd felismerni véltem az utcát, de láttam egy épületet az utca végén, amit viszont már nem találtam, amikor a faluban sétáltam. Rákérdezek.

– Az a zsinagóga volt – mondja az egyik öreg.

– Még én dobtam be az ablakát… – mondja a másik, majd hozzáteszi –, de már a mi kölyökkorunkba is csak egy romhalmaz volt.

– Voltak zsidók a faluban? – kérdeztem.

– Voltak.

– A falu több mint fele zsidó volt.

– Fele – tette hozzá sietve valaki.

– De egy visszajött és boltot nyitott.

– Honnan jött vissza? – kérdeztem ismerve jól a választ.

– Elmentek. Visszajött.

– Értem – s már megbántam, hogy felhoztam a témát, mert egyre sötétebb és szomorúbb lett a hangulat.

– Volt három hentesüzlet, abból az egyik a zsidóé volt. Mindenki a zsidónál vásárolt. Ezt mondják – szólt az egyik öreg, tovább mélyítve az amúgy általam „elrontott” estét.

– Értem.

– Ezért mentek el.

– Auschwitz-Birkenauba?

Nincs válasz. Az öregek nagyot sóhajtanak. Az est véget ér, a zilahi szálláson sokáig olvasom a Vészkorszak a Szilágyságban című kötetben a visszaemlékezéseket. Valamit kezdenünk kell közös múltunkkal, Magyarországon és Erdélyben is, magyaroknak és zsidóknak is, és minden nemzetiségnek, mindenkinek igazából.

Elfogadni az elfogathatatlant? Megbocsájtani a megbocsájthatatlant? Élni és élni hagyni?

Nincs válasz.