Tüntetések és törésvonalak

Az alábbi cikk megírására az izraeli társadalmat megosztó szembenállás fellángolása késztetett, amihez hasonlót a szolidaritásra oly sokat adó országban eddig nem lehetett tapasztalni.

 

Több elemző – meglátásom szerint jogosan – azon a véleményen vannak (itt és itt), hogy a radikális jobboldali kormány által elindított törvénykezést kísérő kampány egészen klasszikus elitellenes populista demagógia. A kártékony és a népszuverenitás útjában álló elit szerepét most a legfelsőbb bíróságra és általában a jogász társadalomra osztották, akiket – úgymond – „senki nem választott meg”, és mégis van képük a nép által választott törvényhozás munkáját akadályozni, az általa megszavazott törvényeket elkaszálni.

A rosszhiszemű demagógiát nem nehéz cáfolni: a magasan képzett szakmai eliteket sehol sem a nép választja, a szakmai elitek autonóm, önfenntartó s önreprodukáló testületek. A bírákat éppúgy nem a nép választja, mint ahogy a pilótákat, a sebészeket, az operaénekeseket és a katonatiszteket sem. A szakmai elitek a maguk területén jogosultak beleszólni a nép által választott politikusok dolgába. Az alkotmánybíróság (Izrael esetben a legfelsőbb bíróság) demokráciákban bejáratott intézmény, amelynek feladata, hogy az alkotmány (vagy a sarkalatos törvények) szelleme fölött őrködjék, és figyelmeztesse a nép választott képviselőit, hogy a szabadság intézményeinek aláásására nincsen felhatalmazásuk. A független bíróság a demokrácia sine qua non-ja, azt politikai alapon támadni a demokrácia aláásását jelenti.

Kétségtelen azonban, hogy Izraelben ez a kontroll túlságosan is jól működik: a demokráciákban egyedülálló módon a legfelsőbb bíróság Aharon Barak főbíró idején aktivista módon kezdett viselkedni: nem elégedett meg azzal, hogy független ítéletet mond az eléje terjesztett ügyekben, hanem ezen túl magához is vont ügyeket, és ezáltal komoly befolyásra tett szert politikai téren. Ez nem feltétlenül szerencsés, mert ily módon az egyetlen, aki korlátozni tudja a bíróságot, az saját maga. A törvényhozás és a végrehajtás ez által ugyan nem vált lehetetlenné Izraelben, mert a bíróság önkorlátozó módon élt ezzel a hatalmával, de a parlamenti és végrehajtó hatalom törekvése mégis érthető, hogy a bíróság hatalmát törvényes garanciákkal tegye kiszámíthatóvá.

Ez a jelenlegi ellenzéknek is törekvése volt legutóbbi rövid kormányzati hatalma idején, így akár támogathatná is a mostani kormány ebbéli törekvéseit. Azonban jól tudható, hogy a mostani kormány „együgyű” hangadói – radikális vallásos cionisták, harédiek, és a keleti zsidók vallásos pártja – nem a jogrendszer kiegyensúlyozására törekszenek, hanem arra, hogy a saját agendájuk útjában álló jogi akadályokat eltávolítsák.

*

A meglévő feszültségek azért értek el az izraeli társadalomban eddig példátlanul magas szintet, mert politikai, vallási-ideológiai, szociális, és etnikai törésvonalak egyaránt mélyítették a szakadékot.

 

Politikai törésvonalak

Egyrészt szemben áll egymással bal- és jobboldal – illetve ma már inkább mérsékelt és radikális jobboldal. Utóbbi – főleg a Vallásos Cionista Párt és a Zsidó Erő – abból a helyes felismerésből indulnak ki, hogy a reménytelenül ellenséges palesztinokkal (és az őket feltétel nélkül pártolókkal) semmiféle megegyezésben nem lehetséges. Ebből aztán levonják azt a téves következtetést, hogy a palesztin kérdést úgy kell kezelni, ahogy ezt maguk a palesztinok teszik, nyers erővel és ellenséges propagandával. Ez azonban nagyon nem így van – először is azért, mert ezt a gátlástalanságat a zsidó morál nem engedi meg. Másodszor azért, mert sehová sem vezet: a palesztinok mögött ott áll a fél világ, akik a zsidókkal fennálló rendezetlen számláikat a palesztinok közbeiktatásával próbálják rendezni. Ilyen körülmények között minden palesztinellenes erőszak egy médiavereség Izrael számára. Elég az ENSZ fórumain mániákusan napirenden tartott palesztin kérdésre utalni.

Általában: a radikális jobboldal pártjai – más-más okból – nem ragaszkodnak a modern demokrácia kifinomult, bonyolult és törékeny rendszeréhez. A vallásos cionisták messianisztikus ideológiájuk okán; a harédiek azon az alapon, hogy a Tóra felülírja a világi törvényeket; a Sasz párt pedig azon az alapon, hogy ezek a törvények csak az ő hagyományaikat nem tisztelő, őket háttérbe szorító askenázi elit érdekeit szolgálják.

Mi vezetett azonban oda, hogy ezek a pártok Izraelben meg tudtak erősödni? Az egyik fő ok kétségkívül a világ országainak (köztük a demokráciák nagy részének) álságossága, amelyek a nemzetközi fórumokon rituálisan elítélik Izraelt, s közvéleményük és médiájuk ugyanezt teszi a maga módján. Így a nyugati demokrácia, emberi jogok és humanista hitvallás teljesen összeszövődött a palesztin párti Izrael ellenességgel, azon az álságos alapon, hogy a palesztinok az izraeliek áldozatai. Erre viszont az izraeli jobboldali radikálisok kiöntik a gyereket a fürdővízzel: az álságos magatartással együtt a demokráciát és az emberjogi hitvallást is elutasítják.

Mindez egyébként így volt már húsz éve is, de a demográfia és a politikai dinamikája mostanra vezetett oda, hogy ezek a pártok immár megkerülhetetlen erőt képviselnek a parlamenti választásokon. A Likud, Netanjahu pártja pedig jobb híján velük szövetkezik. Ezt a cinikus magatartást azonban a Likudtól balra álló pártok élesen elutasítják.

Vallási-ideológiai törésvonal

A szekuláris középjobb ellenzékkel szemben olyan koalíció áll, amelynek pártjai, a Likudot kivéve, vallási alapon állnak és vallás elsődlegességét tételezik politikai kérdésekben. A vallást közvetlenül kívánják érvényesíteni a politikában, ami a vallási fundamentalizmus receptje. Utóbbi pedig a káosz biztos receptje, hiszen az Isten nevében fellépő politikusok nem ismernek fékeket. (Lásd az iszlám országok válságát az elmúlt 30 évben.)

A kormánykoalíció vallásos pártjai kivonják magukat a valóság megismerésének fárasztó, sokszor hálátlan, kevés bizonyossággal kecsegtető és gyakran kiábrándító eredménnyel járó munkája alól. Ehelyett egy könnyebben átlátható, kevesebb dimenzióból álló, otthonosabb és nagy érzelmi intenzitású alternatív világba menekülnek. A valóságból való kilépésnek kulcseleme a vallás – pontosabban a vallás közvetlen érvényesítése a politikában.

A vallási motiváció hatalmas erő, ámde konstruktívan is hasznosítható – amint ezt az amerikai alapító atyák példája mutatja, akik a vallást és politikát gondosan különválasztották egymástól. Esetünkben azonban nem ez a helyzet.

Vallási-etnikai törésvonal

Az etnikai és vallási alapon szerveződő Sasz párt sérelmi politikája némileg emlékeztet a Black Lives Matter mozgalom woke ideológiájára, amelyet nyugodtan fordíthatunk „éberségnek” – az ötvenes évek politikai hisztériájának szellemében. Egy relatíve hátrányos helyzetben lévő etnikai csoport hátrányos helyzetét egyedül az elitek kifinomult elnyomásával magyarázza – az elitek minden ellenkező törekvése dacára. Mindkét esetben szociális és etnikai komponensek erősítik egymást. Míg azonban az amerikai woke mozgalom ezt egy szélsőbaloldali, marxista beütésű ideológia alapján teszi, a Sasz párt ugyanezt jobboldali konzervatív, vallási alapon műveli. Az agresszív, követelőző sérelmi politika azonban meglehetősen hasonló. Az etnikai, szociális és ideológiai komponensek egymásra halmozása azonban fontos identitáserősítő tényező.

A vallásos cionista és a harédi partok a zsidóságon belül nem használnak etnikai szempontokat – noha utóbbiak túlnyomórészt az askenáz zsidóság vallási hagyományaira építenek.

 

Pragmatizmus és sérelmi politika

Ebbe a koalícióba látszólag kevéssé illeszkedik a vallási víziókra nem fogékony, ízig-vérig reálpolitikus Benjamin Netanjahu és az ő nacionalista szekuláris Likud pártja. Netanjahu egyebek közt éppen azzal szerzett történelmi érdemeket hazája szolgálatában, hogy a legkövetkezetesebben leszámolt minden tévképzettel, illúzióval – mindenekelőtt a baloldal által dédelgetett és a nemzetközi közvélemény által máig hivatalból fenntartott „békefolyamattal”. Ezek helyett hozta tető alá, amerikai segítséggel, a négy arab országgal békét teremtő Ábrahám egyezményeket. Komoly érdemei vannak Izrael radikális piacgazdasággá való átalakításában „startup nemzetté” való átformálásában is. Utóbbihoz a baloldali egalitárius illúziókkal való leszámoláshoz volt szükség.

A bíróságok túlhatalmának megnyirbálása és visszaállítása a nyugati demokráciákénak megfelelő szintre úgyszintén reálpolitikai lépés lenne – ha nem vallási/sérelmi politikát folytató radikálisokkal karöltve próbálná keresztülverni ezeket. A Ben Gvir féle szélsőségeseket ugyanis nem érdekli a hatalmi ágak egyensúlya és a független bíróságokban csak vízióik akadályát látják.

Netanjahu természetes szövetségesei ezért a középjobb pártok lennének. Ezekkel korábban kormányzott is koalícióban – és éppen itt a probléma. Robusztus egyénisége ugyanis, ha kell, machiavellista módszerekkel tör a célja felé, amiből korábbi partnerei nem kérnek többet. Így mostanra már csak azok akarnak vele koalícióra lépni, akiket ezek a módszerek nem zavarnak.

Robusztus egyénisége kisebb-nagyobb törvényi előírásokon is áthajt, amiért több eljárás van ellene folyamatban. Ezek – európai szemmel nézve – nem olyan súlyú ügyek, amiért véget kéne vetni egy ilyen pályafutásnak, ám a függetlenségét és szakmai ethoszát őrző igazságszolgáltatás nem ismer pardont, amit Netanjahu úgy él meg, hogy szolgálataiért méltatlan zaklatás a jutalom. Ez ellen minden eszközzel harcol. Ilyen körülmények között viszont lehetetlen eldönteni, hogy az általa végrehajtott jogi reformok valóban józan, pragmatikus lépések, vagy az igazságszolgáltatás ellen vívott háborújának állomásai.

Következmények

Ez a bizonytalanság azonban nem engedhető meg egy demokráciában, még kevésbé olyan helyzetben, amiben Izrael van.

Netanjahu ellenzéke a független igazságszolgáltatás felszámolását vizionálja – és nem lehetünk biztosak, hogy alaptalanul. Ez egyben a demokrácia felszámolása is enne, így annak a demokratikus Izraelnek a megszűnése, amit eddig a Netanjahutól balra álló – javarészt askenázi – zsidóság magától értetődőnek tartott. Ami Theodor Herzltől kezdve a zsidó állam természetes létformája volt.

Ők a számukra a demokrácia végét jelentő jogi átalakítás ellen minden eszközzel küzdenek, akár olyanokkal is, amik az ország létét veszélyeztetik. A bíróságok függetlenségének csorbítása destrukció, amire ők a maguk részéről egy másfajta destrukcióval, a tartalékos szolgálat megtagadásával válaszolnak. Ez roppant veszélyes játék, hiszen az ország védelmi képességének gyengítésével nem elsősorban politikai ellenfeleiket veszélyeztetik, hanem az ártatlan civil lakosságot. Mintha azt mondanák: pusztuljon az ország, ha nem lehet olyan, amilyennek mi akarjuk.

Ugyanakkor a bíróságok függetlenségét veszélyeztető jogi „reformok” hosszabb távon úgyszintén az ország biztonságát ássák alá. Az elitellenes populista demagógia ugyanis a meritokratikus elitet egy urambátyám habitusú korrupt elittel váltja fel, ha tudja. Magyarország a legjobb példa, ahol a vezető pozíciókban jellemzően nem a legrátermettebbek, hanem a legjobb kapcsolatokkal rendelkezők ülnek. Lásd a magyar miniszterelnök vejét, gázszerelőjét, stb. Az ilyen berendezkedés kétségkívül az izraeli start up nemzet végét jelentené.

Izraelben a harciasan független bíróság védi a tudomány, kultúra, gazdaság függetlenségét a politikai beavatkozástól. Ez biztosítja kreativitás zavartalan kibontakozását, amiből a hadsereg is messzemenően profitál. Ez biztosítja Izrael hatalmas tudományos, technikai és katonai fölényét ellenségeivel szemben, amelyek korrupt diktatúrákban fuldokló rezsimek, ahol a kreativitásnak nemigen van esélye a kibontakozásra.

*

A gazdaság függetlenségéből, a szabad versenyből azonban a szekuláris (vagy mérsékelten vallásos) askenázi zsidók húzták a legnagyobb hasznot: hagyományaiknál fogva kétségkívül ők a tanulás koronázatlan királyai. (A harédi zsidók is ide tartoznak persze, de amit ők tanulnak, az a szabadpiacon nem konvertibilis.) A tudomány, a kultúra, a gazdaság, a hadsereg kulcspozícióiban az askenáziak arányszáma országos arányuknál minden bizonnyal magasabb. Ezt, mint szó volt róla, a keleti zsidóság egy része sérelemként éli meg és fondorlatos elnyomásnak tulajdonítja. A Sasz politikusai ebből profitálnak.

Így a Netanjahu-ellenes, középjobb politikai táboron belül meghatározó súllyal jelen vannak az askenázi zsidók, akiknek politikai nézetei inkább univerzalisták (miközben természetesen izraeli patrióták), a társadalom felsőbb osztályaiban foglalnak helyet, gyakran befolyásos pozíciókban. Ők azok, akik ma a hadseregben/hírszerzésben, gazdaságban, tudományban, kultúrában, médiában számarányuk felett vannak jelen. E kulcspozíciók azonban azt is jelentik, hogy többet tesznek le az asztalra: nagyrészt ők teljesítik azt a – magas képzettséghez kötött – évente esedékes tartalékos szolgálatot, ami nélkül a hadsereg nem tudna működni.

Ez a csoport tehát politikai, etnikai, vallási, szociális, és társadalmi helyzetét tekintve is elég jól körülírható. Nagyon alkalmas arra, hogy a vallásos, konzervatív, etnicista, sérelmi politikát folytató kormánytöbbség megvetően a „baloldal” jelzővel bélyegezze meg őket. (Miközben persze számtalan keleti zsidó van a mérsékletek között és számtalan askenáz – pl. maga Netanjahu – a kormányoldalon. Itt csupán tendenciákról van szó.)

A szembenálló két politikai tábor közé tehát sokszoros megosztottság von széles árkot. Szinte más világban élnek. Sokan megalkuvást nem ismerőek mind a két oldalon. A kompromisszumra hajlandóak feladata lesz, hogy az árkokat valahogyan megpróbálják áthidalni.