Trieszt: egy világváros helybenvándorlásai

Joggal mondhatjuk Fried Ilona Egy város keresi önmagát című kötetéről szólva, hogy általa a tartalom megtalálta a hozzá illő formát. A Trieszt, 1860-1954 alcímű munka ugyanis mintha egyszerre akarna helytörténet, bédekker és irodalomtörténet lenni.

És ez így van rendjén. Elvégre hogyan másként lehetne monográfiát írni egy olyan városról, amelynek történelme Ausztriáéval, Olaszországéval, Magyarországéval és Jugoszláviával is a legszorosabban összefügg, tágabb értelemben pedig Izraeltől az Egyesült Államokig befolyásolta távolabbi vidékek históriáját is – mindemellett jeles lakói között aligha találhatni olyat, akinek a felmenői között ne legalább három-négy nemzet képviseltetné magát. És akkor még Joyce-t nem is említettük.

Az olasz csizma felső karimájának legkeletibb peremén elhelyezkedő város történetét egyszerre alakították osztrákok, olaszok, szlovének, zsidók, görögök, szerbek, magyarok, és még mindenki, akinek dolga akadhatott egy olyan városban, amely egykor az európai kontinens ötödik legnagyobb kikötője volt, és világviszonylatban a hetedik legjelentősebb hajóiparral büszkélkedhetett. Ideális pozíció ez ahhoz, hogy egy városból igazi multikulturális olvasztótégely váljék – mindemellett biztosíték arra, hogy a status quo megbomlásakor a hatalmi játszma összes szereplője a magáénak akarja tudni a várost.

Ezért Trieszt története afféle helybenvándorlás: „Trieszt az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után Olaszország része lett, az irredenták elérték céljukat, azonban a város lényegesen veszített korábbi pozíciójából, annyival is inkább, mivel a korábbi birodalmi határ, a régiók határa etnikai konfliktusokkal terhelt keleti határvidékké vált, 1918–1929 között a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, illetve 1929-től 1941-ig a Jugoszláv Királyság, a II. világháborúban pedig ellenséges terület határa lett. A fasiszta Olaszország politikája a szláv lakosságot rendkívül hátrányosan kezelte. 1943-ban Közép- és Észak-Olaszország náci megszállása idején Trieszt mint az Adriatisches Küstenland, azaz Adriai Tengermellék, közvetlenül a Németország fennhatósága alá rendelt terület része lett. A II. világháború után Triesztet Olaszország és Jugoszlávia egyaránt magához kívánta csatolni. A város 1954-ig a Brit és Amerikai Szövetséges Csapatok ellenőrzése alá, az A zóna megszállási övezethez tartozott, a tőle keletre lévő területek a B zónában a jugoszláv hadsereg fennhatósága alatt álltak. Trieszt hovatartozásának hosszú, válságos története 1954-ben ideiglenesen rendeződött a Londoni Memorandummal: ekkor került Trieszt és kikötője, valamint az A zónából néhány környező település Olaszországhoz, a B zóna környező települései pedig Jugoszláviához.”

Lám, az eseményeknek csupán az impériumváltásokra szorítkozó leírása is kitesz egy izmos bekezdést – és akkor még nem is beszéltünk a történelmi tények mögötti személyes sorsokról, valamint arról, hogy ez a kivételes helyzet hogyan épült be trieszti irodalomba.

Fried Ilona monográfiája Trieszt történetének mindeme vetületeire kitér. A történelmi áttekintést követően a szerző az emblematikus helyek bemutatásával folytatja. Csak első látásra tűnik úgy, hogy ez a megközelítés magában hordozza az önismétlés veszélyét. Fried könyvében ugyanis a helytörténet és a kötet közepét elfoglaló, a hagyományos útikönyvekhez a legközelebb álló fejezet kiegészítik egymást. A százhúszegynéhány oldalas nyitány felrajzolja a historikus hátteret, a könyv második nagy egysége pedig megtölti ezt a történelmet történetekkel, és elkezdi mozgatni benne a hús-vér szereplőket. Az emblematikus helyek és a hozzájuk kötődő történelmi alakok sorsából kibontakoznak a város sorsfordító pillanatai, tragédiái, és az ezekhez vezető kulturális-történelmi folyamatok, kezdve a Wilhelm Oberdank néven született Guglielmo Oberdantól – aki merényletet kísérelt meg Ferenc József császár ellen, majd kivégezték, és „mártíriuma az olasz irredentizmus eredetmítoszává vált” (133.) – a helyi szlovénség kultúrájának és nyelvének ellehetetlenítését célzó intézkedésekig, amelyekkel az Olaszországhoz csatolást követően sújtották őket, egészen annak a tragikus tévedésnek a bemutatásáig, hogy a város zsidó közszereplői közül eleinte sokan támogatták – az olasz kultúrához tartozás jegyében – Mussolini fasiszta mozgalmát.

A helyi zsidó közösségnek a fasizmus előretörése során tanúsított tragikus naivitása abból is eredeztethető talán, hogy ekkor már hétszáz éve voltak jelen a városban, anélkül, hogy meg kellett volna tapasztalniuk az Európa más részein időről időre következetesen fellobbanó antiszemitizmust. Trieszt azonban éppen befogadó természetét tekintve volt következetes: az 1775-ben Velence elhagyására kényszerített közösség például teljes egészében Triesztbe települt át. A város nem csak Goriziából és a Pápai Államból, de Közép-Európa teljes egészéből vonzotta a zsidóságot, amely 1800-ra ezer fővel képviseltette magát a huszonkétezres összlakosságú Triesztben, a katolikusok utáni legnépesebb vallási közösségként. 1783-ban már zsidó általános iskola működött a városban, 1785-ben pedig II. József a közösség által kinőtt gettót is megszüntette, biztosítva a szabad lakhelyválasztás jogát. Az 1848-49-es szabadságharc bukása után Magyarországról érkező bevándorlók is tovább gyarapították a közösséget – köztük a trieszti vállalkozói réteg olyan jeles képviselői, mint a Frigyessi, később Frigessi család, amely a biztosítási üzletágban került vezető szerepbe, vagy Pulitzer Géza, a kávé nagykereskedő, akit valószínűleg Anna Pulitzerhez, Scipio Slataper fiatalon öngyilkossá lett múzsájához, valamint az ismert amerikai díjat alapító családhoz is rokoni szálak kötöttek. És ha már múzsáknál és íróknál tartunk: a kötet utolsó harmadát kitöltő irodalmi áttekintésben egészen meglepő, mennyire szép számmal szerepelnek a híressé vált trieszti alkotók ősei között magyarországi zsidó felmenők – a legendás Italo Svevo apai nagyapja például az erdélyi Kiskapuson született –, a kiváló trieszti írónők pedig szinte kivétel nélkül a zsidó közösségből kerültek ki. Az irodalomtörténeti fejezet szemelvényei között olyan csemegékkel is találkozhatunk, mint amikor Elody Oblath Stuparich az apja bajai rokonainál töltött nyaralásokat idézi fel.

Ennek a hét évszázadon tartó termékeny jelenlétnek vetett véget a második világháború. A helyi közösségnek a javára vált, hogy Trieszt volt a palesztinai kivándorlás legfontosabb kikötője. Az Európa belsőbb vidékeiről érkezett családok elbeszéléseiből ugyanis világos képet kaphattak a helyi zsidóság tagjai arról, mivel jár a náci megszállás, és felismerték a menekülés szükséges voltát. 1938 és 1941 között a zsidóság nagy része elhagyta a várost, ezzel a közösség a háború végére kétezer főnyire apadt.

A kötet fénypontja a „papírvárost” bemutató, harmadik nagy fejezet, amelyben Fried Ilona a trieszti irodalomról szól, a német, olasz és szlovén nyelvű szerzők munkái mellett természetesen a városnak Joyce-ra gyakorolt hatására is bőségesen kitérve. Történetek és sorsok soknyelvű, színpompás kavalkádja ez, amely átélhetően érzékelteti, milyen élettörténetekből épült fel annak a városnak a históriája, amely Fried Ilona megállapítása szerint egyben „emlékezethely” is, tehát – Pierre Nora meghatározását idézve – „hely, mely identitásként, relációként és történelemként definiálható”. Elvégre Triesztben „a népek, kultúrák találkozásának minden feszültsége, konfliktusa ellenére is az együttműködésre épülő társadalomnak a város gazdagításában, az együttélésben, s egy kiemelkedő kultúra megteremtésének, a kulturális centrum létrehozásának és messzire ható irodalmának máig is sugárzó mítosza él tovább.” (38.)

 

Fried Ilona: Egy város keresi önmagát. Trieszt, 1860-1954. Garbo Kiadó, 2021.