Trianon kontra Holokauszt?

„A feldolgozás folyamatban…”

Az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség (IKSZ) a Holokauszt-emlékévben programsorozatot rendez, melynek része volt a 2014. június 17-én a Józsefvárosi Galériában „A feldolgozás folyamatban…” című kerekasztal-beszélgetés. Ennek során ismert történészek vitatták meg a két trauma: Trianon és a Holokauszt kérdését.

A moderátor, Lukácsi Katalin szerint a program célja: „Harag és részrehajlás nélkül vizsgáljuk meg történelmünk erényeit és gyarlóságait, hogy az előbbiekből erőt merítve az utóbbiakból pedig tanulva hozzájáruljunk egy békés és boldog Magyarország építéséhez a 21. században.”

A beszélgetésen négyen vettek részt: Haraszti György, az MTA doktora, a HDKE Kuratóriumának vezetője; Romsics Ignác, az MTA doktora, az Esterházy Károly Főiskola tanszékvezetője; Ungváry Krisztián, az 1956-os Intézet tudományos munkatársa és Zeidler Miklós, az ELTE-BTK egyetemi adjunktusa.

Négy eltérő vérmérsékletű kutató próbált választ keresni arra, hogy lett volna-e Trianonnak bárminemű alternatívája, fel volt-e készülve a politikai elit a birodalom széthullásra, vagy egy illúzió tartotta őket fogva és ettől vált súlyossá a sokk. Kronologikusan vizsgálták 1848 óta a magyar–zsidó, illetve a nemzetiségekkel kapcsolatos viszonyt, az antiszemitizmus forrásvidékeit, országonként és koronként eltérő dinamikáját, azt, hogy hogyan nyilvánult ez meg a dualizmus, az első világháború és a forradalmak folyamán, milyen emléket hagyott maga után Trianon: és volt-e köze a holokauszthoz.

Hogy a vágyott cél, a kiengesztelődés a társadalomban megvalósítható-e – nos, ez ügyben nem lettünk okosabbak, de érdekfeszítő vita tanúi lehettünk: a két nemzeti tragédiánkhoz vezető út interpretációs lehetőségei, értelmezési tartományai kitágultak.

 

Volt-e Trianonnak alternatívája?

Zeidler szerint már 1848/49-ben többen vizionálták a negatív utópiát, hogy Nagy-Magyarországnak vége lesz. A dualizmus stabil államalakulata marginalizálta a nemzetiségi mozgásokat, és az asszimiláció optimistább forgatókönyvet prognosztizált, ám Tisza István nemzetiségekkel folytatott tárgyalásai a kormány, mint hatalom pozíciójából nem hoztak megállapodást. A végső dezintegrációra rásegítettek az antant hatalmak, és az őszirózsás forradalom ajánlata megkésett.

Ungváry állítja, hogy lett volna más opció, csak hiányzott hozzá egy nagy formátumú politikus: a határok nem voltak beprogramozva, és nem kizárható a politikai előtt felelőssége.

Haraszti úgy vélte, ha nincs a világosi fegyverletétel, akkor a Monarchia már 70 évvel korábban felbomlott volna, mert 1848/49 polgárháborúként is interpretálható, melyben keveredett a társadalmi és a nemzetiségi kérdés.

Romsics kiemelte, hogy egyedül a zsidó felekezeti csoport értett egyet a szabadságharccal. Rátért a zsidóság dualizmus korában betöltött szerepére, kiemelte, hogy az 1910-es népszámlálásnál a zsidóságnak volt köszönhető, hogy a nemzetiségi statisztikát 50 % fölé lehetett kozmetikázni a magyarok javára. Emellett fontos, hogy a multietnikus monarchia gazdasági és kulturális modernizációjában a fő szerepet is ők játszották. Egyszerre voltak a modernizáció és a magyar nacionalizmus zászlóvivői.

Trianont folyamatként értékelte: az államfejlődés tendenciája az elmúlt két évszázadban a homogénebb államok felé mutatott. Válságszituációban minden multietnikus birodalom felbomlik és homoetnikus országokra esik szét: a Habsburg birodalom felbomlása előre látható volt, csak az volt a kérdés, hogy ez milyen történeti helyzetben következik be. A Trianonhoz vezető út (talán) elkerülhető lett volna, ha Jászi Oszkár 1918-as nemzetiségekre vonatkozó nagyvonalú ajánlatait Tisza István 1912-ben megtette volna…

 

Zsidóság és magyarság közös története és „a zsidó bolsevizmus toposza”

Haraszti úgy vélte, pozitívabb volt az együttélés, mint ma vázolják, hiszen az 1944-ben történtek sok mindent eltorzítanak. Az 1910-es népszámlálás mutatja, hogy a zsidóság biztosította a magyar szupremáciát, és noha Trianon után változott a helyzet, a zsidók magyar érzelműek maradtak és az utódállamokban (melyek Trianon haszonélvezői voltak) ezért fordultak ellenük. Szerinte (se) lehet Trianonból levezetni a holokausztot.

Ungváry vitatta az együttélés vázolt harmóniáját, holland, belga és német példákat hozott, és rámutatott, hogy a németeknél (1933-ig) kevesebb atrocitás érte a zsidókat, mint Magyarországon, ahol a magyar-zsidó „egymás mellett élés” feszültté vált, és a (ritka) vegyes házasságokról is kiderült, hogy nem vegyesek.  A modernizáció, melyben hazánkban az éllovasok a zsidók és a németek voltak, káros jelenségeket is produkált. A németek nem különültek el (illetve nem tápláltak vallási előítélet velük szemben), míg a zsidók igen, így az antiszemitizmus dinamikája igen erős volt.

Romsics szerint is relatív, hogy mennyire volt az együttélés harmonikus. A 19. század egyrészt sikertörténet, másrészt frusztráció forrása volt más társadalmi csoportok számára, akik saját sikertelenségüket a zsidók térfoglalásának tulajdonították.

A politikai retorikát illetően is jellemző, hogy már a reformkor három nagyja is eltérően vélekedett a zsidókról: Eötvös József szerint a zsidóság emancipációja végrehajtandó, Kossuth ezt azzal árnyalta, hogy „ha a zsidók magyarosodnak”, míg Széchenyi jól ismert hasonlata a tintával az antiszemitizmus ismert toposzává vált.

Zeidler hozzátette, hogy a 19. század végén az együttélés jogi kereteit is szabályozták, a zsidók a kereskedelem, ipar és pénzügy szférájába akadálytalanul beléphettek, egyetemre járhattak és a zsidó felekezet a bevett vallások közé került: nemcsak jogi, hanem vallási tekintetben is egyenlővé váltak tehát. A két világháború között visszafejlődést látunk: a zsidókat visszaszorították egyenlő jogi helyzetükből és másodrangú állampolgároknak nyilvánították.

Ungváry utalt rá, hogy már 1917-ben is hallatszottak a parlamentben numerus clausust sürgető hangok. Romsics ezt kiegészítette azzal, hogy ilyen már a 19. század végén is volt (Istóczy Győzőre gondolt), továbbá egyetértett azzal, hogy már az I. világháború alatti antiszemitizmus sem elhanyagolható jelenség, és a forradalmak előtt már kiéleződött a keresztény-zsidó konfliktus: de ezen túl a magyar specifikumokat kell hozzátenni, mint pl. a numerus clausust. A deportálások sorában utolsó, 1944-es magyar deportálás is egyedülálló.

Ungváry körvonalazta, hogy 1920 után a Tanácsköztársaság emléke és a „zsidó bolsevizmus” toposza határozta meg a légkört, bár Tanácsköztársaság nélkül is meghatározó lett volna a magyar antiszemitizmus.

Haraszti felhívta a figyelmet, hogy az antiszemitizmus nem volt magyar „jelenség”, inkább a 19. század második felének német-osztrák „importterméke”, és az 1893-95 közötti egyházpolitikai küzdelmektől számítható a modern antiszemitizmus. Utóbbi ugyanis nemcsak demokratikus vívmányokat eredményezett (az egyházpolitikai törvény tette lehetővé a zsidó vallás recepcióját és a vegyes házasságokat), hanem a Katolikus Néppárt megalakulását hozta, mely a legintenzívebb antiszemita politikát folytatta: főleg szlovák területen hódított, ahol a zsidóellenesség magyarellenességgel fonódott össze. De a modern antiszemitizmus oka az a tendencia is, hogy a két világháború között a liberalizmus világszerte válságba jutott, és csak Bethlen István konszenzusos politikája próbálta visszaállítani a háború előtti viszonyokat.

 

Adott-e Trianon impulzust a holokauszthoz?

Zeidler Miklós azt, hogy a 19. században megvalósult polgári jogegyenlőség keretei kezdtek visszafejlődni 1920 után, azzal magyarázta, hogy a kor „gondolkodói” megvizsgálták az 1918-19 forradalmait, és annak felelőseit, s így a felerősödött antiszemita hagyomány összekapcsolódott az országvesztés traumájával. A kormánypolitika 1919-21-ben átvette az antiszemita közhangulatot, ezt Bethlen István tompítani igyekezett, ám a válság hatására újra felerősödött, hogy 1938-ra először csúcsra jusson, míg végül 1944-ben követte a német mintát. Ám magát a holokausztot és kerettörténetét országonként – nemzetközi kontextusba helyezve – érdemes tanulmányozni.

Romsics szerint Trianon nem javította a magyar-zsidó együttélést, bár kérdés, hogy mennyiben járult hozzá a holokauszthoz. Az antiszemitizmus toposzának volt szociológiai háttere, ám egy Nagy-Magyarország formáció jobban tudta volna kezelni a problémáit.

Ungváry árnyalta a képet azzal, hogy az 1944-es zsidóellenes törvények már nem a német mintát követtek, hanem sajátos nemzeti colour-je volt a magyar törvényhozásnak. A holokauszt során az 1. tömeggyilkosság Kamenyec-Podolszkij volt, ezt német történészek is erősítik. Feltűnő továbbá, hogy a francia zsidók kétharmada megmenekült, míg nálunk minimális német katonai erő végrehajthatta a világ leggyorsabb deportálását…

 

A történészek felelőssége

Haraszti Deák Ferenc – az 1867-es sajtótörvény kapcsán elhangzott –mondatra hivatkozott: „nem szabad hazudni.”

Romsics szerint a történész feladata tényszerűen kideríteni, hogy mi volt a magyar állam felelőssége a deportálásban, ám nem a kutatók formálják a közvéleményt. Komolyabban kellene venni az állampolgárokat (két végletet említett a médiából), ám tragédia, hogy a keresztény magyarok 50%-a nem tud azonosulni a holokauszt áldozataival.

Zeidler úgy látja, hogy kevés a hivatásos történész, a közoktatás és család szerepe formáló erő lehet, ám nemzeti identitást úgy is lehet teremteni, hogy nem állítunk problematikus embereknek szobrot.

Ungváry a történész civil kurázsira célzott: mi a helyzet a történész szakterületébe vágó emlékezetpolitikával? A válasz egyértelmű: nem szabad hallgatásba burkolóznia.