Traumán innen és túl

Trianon helye a magyar társadalmi emlékezetben

Lapunk az alábbi körkérdést intézte a szellemi és közélet néhány szereplőjéhez:

“A 20. századi magyar veszteségek napjaink közéleti vitáinak tárgyát képezik, és meghatározó szerepet játszanak az emlékezetpolitikában, az identitáspolitikai küzdelmekben.

Sokat írtunk róla mi is: a vészkorszak emlékezete nem tudatosodott kellőképpen a magyar társadalomban, nem érzékelhető a társadalmi együttérzés.

Felmerül a kérdés: vajon Trianon a megfelelő helyen van-e a magyar emlékezetben: a jobboldalon, a baloldalon és a zsidó emlékezetben?

Ha nem, miért nem? Kell-e, s ha igen, milyen irányban kellene elmozdulnia a társadalmi emlékezetnek ezen a téren? Összefügg-e, s ha igen, Ön szerint hogyan függ össze Trianon és a vészkorszak emlékezete?”

A válaszadók: Böcskei Balázs, Gerő András, Heller Ágnes, Kovács Éva, Köves Slomó, Radnóti Sándor, Somogyi Zoltán, Szerbhorváth György, Szilágyi Ákos, Szőnyi Szilárd és Wekerle Szabolcs.

*  *  *

Most Kovács Éva válaszát közöljük.

Trianon társadalmi emlékezete amorf és (ezért) végletesen kiszolgáltatott a mai történelempolitikának. Amorf, mert keverednek benne táj- és térképzetek és magatartásbeli hasonlóságok, tehát elsődlegesen – bár egy konkrét történelmi eseményre vonatkozik – habituális. Trianon kollektív emlékezete emocionális: mindig magában hordja az elveszített otthonosság érzetét és azt, ahogy ezt ma átéljük. Trianon emlékezete narratív is: amikor megszólal, elbeszélése mindig etnocentrikus és gyakran nem mentes az antiszemitizmustól. Trianon kollektív emlékezete egy „örökös ellentéttel” terhes: etnocentrikus alapokon nem mesélhető el olyan változata, amely minden utódállamban érvényes lehetne. Arra a kérdésre tehát, hogy mi történt „velünk”, az Osztrák-Magyar Monarchia állampolgáraival 1920-ban, nincs közös történetünk. Végül, Trianon emlékezete kulturális (nem kommunikatív), ráadásul már a huszas években elnyerte máig használatos formáit és rítusait.

Trianon a személyes és családi emlékezetből lassan kikopik: távoli legendává válik. Ez az emlékezet úgy őrződött meg közel száz éven át, hogy a magyar állam a két világháború közötti időszakban minden intézményes lehetőséget kiaknázva erőltette rá polgáraira a saját gyász-verzióját, míg a szomszédos államok a magyar kisebbségek számára ezt a gyászt hasonló vehemenciával tiltották. 1945 után – néhány igen rövid időszaktól eltekintve – tabu volt az egykori elcsatolásokról beszélni. Amikor Magyarországon Trianon társadalmi emlékezete újra felbukkan a nyilvánosságban, ez még főként a kisebbségben élő magyarokkal való szolidaritást jelenti. A rendszerváltás után az MDF és a MIÉP programjában tűnik fel ismét, ahol már a két világháború közötti revizionista propagandából is merít. Állandó toposza lesz a szélsőjobbos, nacionalista szubkultúráknak és a 2000-es évektől beszivárog a főáramba. Az elmúlt másfél évtizedben számos könyv születik a témában. Ezek a Trianonról való történeti tudást árnyalják ugyan, azonban – talán épp a hosszú csend miatt – maguk is gyakran a két világháború közötti etnocentrikus hangon szólalnak meg. Ez az új történeti tudás – néhány üdítő kivételtől eltekintve – szokatlanul avítt. Talán ebből is fakad, hogy a 2000-es évek végére Trianont immár társadalmi vagy kulturális traumaként azonosítja a széles közönség – politikai pártállásra, kulturális beállítódásokra való tekintet nélkül. 2010 óta június 4-e nemzeti emléknap.

Veszélyes vízekre evez tehát, aki letér a fősodorról: én most mégis Trianon társadalmi emlékezetének árnyalására – a trauma-effektus varázstalanítására – teszek kísérletet. A terjedelmi korlátok miatt e hozzászólásban csupán a kortársak („szemtanúk”) 1920-1945 közötti tapasztalatával foglalkozom. A mai „trianonozás” nem a kortársak I. világháborús tapasztalatából táplálkozik, hiszen a világháború lezárulása és a békeszerződés csak a Magyar Királyság területén egyébként kisebbségben élő magyar népesség számára volt trauma. Szlovákok, románok, szerbek, horvátok stb. milliói örültek (ha nem is felhőtlenül és nem is hosszan), hogy a magyarok rovására végre elnyerték az önálló államiságot, hogy megszűnt az őket sújtó diszkrimináció, hogy mobilitásuk felgyorsult, politikai képviseletük lehetőségei megsokszorozódtak. Amit ma Trianon-érzésnek nevezhetünk, az elsősorban a „csonkaország” két világháború közötti magyar népességének kollektív emlékezete: s e csoporton belül mindegy, hogy jobb- vagy baloldali orientációjú, zsidó vagy nem zsidó emberekről beszélünk.[1] Sokkal fontosabb, hogy – a nemzetépítő politika hazai sajátosságaiból következően – elsősorban a középosztály érzésvilágáról van szó, amely a szervezett munkásságon keresztül valamennyire elérte az alsóbb társadalmi csoportokat is, de már akkor sem érintette meg feltétlenül a szegényebb, iskolázatlanabb rétegeket.

Ebben a gyász- és revánskultúrában szublimálódott az első világháború félmillió magyar hősi halottjának, nyolcszázezer hadifoglyának és másfél millió hadi sebesültjének a borzalma – s vele mindaz a társadalmi trauma, mely az addig elképzelhetetlen kiterjedésű erőszak, az éhezés és a spanyolnátha pusztításának megtapasztalásából származott és szinte egyetlen családot sem került el. Mára az első világháború csaknem kiesett az aktív emlékezeti kultúránkból, azonban fontos tudni, hogy akkor, amikor a Trianon metafora megszületett, még szorosan összefüggött a kettő. Az az anómiás állapot (az első világháború hatalmas veszteségei együtt jártak a társadalom szerkezeti átalakulásával, különösen a középosztályok esetében), amelybe az első világháború egész társadalmakat sodort, kezelhetetlen volt mind társadalomlélektani, mind szociálpolitikai értelemben. Visszatekintve nincs abban semmi különös, hogy a minden család életét tragikusan érintő Nagy Háború veszteségei fölött ült tor végül a Trianon metafora, s ezzel a nemzeti gyász és a revánsvágy kiéléséhez vezetett.

Másodszor, míg a „csonkaországban” olajozottan működött a revizionista propaganda gépezete, addig az elcsatolt területeken maradt magyar közösségek azzal a gyökeresen új helyzettel kellett megbírkózzanak, hogy az a magyar etnicista politika, melyet 1914-ig magától értetődőnek vettek, immár román, szerb, horvát vagy éppen szlovák színekben fordul ellenük és hasonló praktikákkal próbálja kordában tartani a magyar nyelvhasználat és politikai artikuláció lehetőségeit, mint ahogy azt korábban a Magyar Királyság tette a kisebbségeivel. És ehhez nekik az a szelep sem állt rendelkezésükre, hogy csalódottságukat – mint az „anyaországiak” – a reváns vágyában nyíltan kifejezhessék. Épp ellenkezőleg: most az új nemzetállamok vettek rajtuk revansot. Ahogy a „csonkaország” az első világháborúnak és a birodalom összeomlásának a személyes tragédiáját és gyászát, úgy az új nemzetállamok a revizionizmus gondolatát zárták ki a közbeszédből.

Harmadszor, Trianon metaforájától elválaszthatatlan az antiszemitizmus és a magyar soá is. A visszacsatolásokkal egyidejűleg a régi-új területeken is érvénybe léptek az ún. zsidótörvények, amelyek a kisebbségi magyar közösségeket máshogy érintették, mint az anyaországiakat. A két évtizednyi kisebbségi magyar politika elválaszthatatlan alkotóelemévé vált, különösen a nagyobb városokban, a magyar zsidóság. Ráadásul az anyaországot 1920 óta egységben tartó antiszemitizmus (amely a háború elvesztésében és magában a trianoni békeszerződésben is bűnbaknak tette meg a hazai zsidóságot) az elcsatolt területek magyarságában csak kevésbé vert gyökeret. Ezt az antiszemitizmust a kisebbségben élő magyaroknak 1938 után újra kellett tanulniuk (bár, mi tagadás, gyorsan belejöttek).

A társadalmi emlékezetben mindmáig nem kristályosodott ki az az összefüggés, hogy a revánsvágy beteljesülése kíméletlenül együtt járt a zsidóüldözésekkel, majd a deportálásokkal és a vidéki zsidóság pusztulásával. A bűnbakképzési vízió, amely 1919-ban indult, 1944-45-ben, a magyar zsidóság csaknem teljes elpusztításával teljesedett be. Így a kisebbségi sorban élő magyarság felelőssége, ha lehet, még nagyobb, mint az anyaországié: olyan zsidó közösségeket hagyott egy szemvillanás alatt jogaitól, vagyonától, majd életétől megfosztatni, melyek testvérei voltak a magyar kisebbségi sorsban.

Ha a magyar soában való felelősség kérdése a társadalmi emlékezet részévé válna (mind Magyarországon, mind a kisebbségi magyar közösségekben), akkor talán Trianon is más színben látszana. És fordítva: ha Trianonnal, annak társadalmi előzményeivel és politikai következményeivel tisztába kerülnénk, azzal a magyar soát is talán pontosabban megértenénk.

[1] Ki ne emlékezne Komlós Aladár megrendült soraira 1921-ből? „S aki még most is kételkedik benne, annak kísérletileg is bebizonyítjuk, hogy dupla bőrünk van: üsd előttünk a magyart és fáj… Üsd a zsidót, és még jobban fáj. Mi duplán tudunk fájni.” (Koral Álmos /=Komlós Aladár/: Zsidók a válaszúton Eperjes, 1921.)