Trauma vagy kultúra

Írta: Végel László - Rovat: Politika

A Szombat az alábbi kérdéssel fordult magyar közírókhoz, kutatókhoz, véleményformálókhoz: A migráció – áldás vagy átok?

A migráció világjelenséggé nőtte ki magát és egyben a legerősebben megosztó kérdéssé vált a mai Európában. A bevándorlók segítését egyesek az emberjogi elkötelezettség, a humanista értékrend próbakövének tekintik, mások viszont  – mint a magyar kormány – a vészharangot kongatják, mondván, hogy a túlnyomórészt iszlám kultúrájú migránsok milliói nem tisztelik, hanem aláássák az évszázadok alatt kialakult európai együttélési normákat és értékrendet.

Ön miként vélekedik a migrációról? Áldás vagy átok? Lehet-e a fenti dimenziók mentén értelmezni a jelenséget? És ha nem, hogyan értelmezzük, milyen alapelvek szerint viszonyuljunk hozzá?

Van-e mindennek külön jelentősége zsidó közösségek számára?

*

Végel László, író:

1.

A szerb-horvát háború kezdetén 1991-ben, majd végül 1995-ben a Vihar nevű hadművelet idején szembesültem a bevándorlás okozta konfliktusokkal – mégpedig különös formában. Bevándorló területen élek, van némi tapasztalatom ezekről a konfliktusokról, de ezúttal mégis meglepődtem. A horvát Krajinából a Vajdaságba tömegesen érkeztek a hegyvidékeken élő Jovan Cvijić szerb etnológus szerint dinári kultúrkörhöz tartozó szerb menekültek, akiket mindenekelőtt a hős-kultusz, a modernizáció-ellenesség, a szokottnál erősebb nemzeti érzés jellemez. Ezt hozták a Vajdaságba, ahol konfliktusba kerültek a – vajdasági szerbekkel. Az egyazon nemzetiségű, egyazon vallásfelekezetű polgárok közötti konfliktus előidézője az eltérő kulturális identitás volt, amelyeket a hatalom a nemzeti egység nevében a szőnyeg alá söprött. Több mint két évtized után intenzitásuk lényegesen csökkent, ám a közbeszédben továbbra is felbukkannak. Tanúja voltam a véres etnikai és vallási identitáskonfliktusoknak, amelyeknek az egyik vezéreszméje az iszlám fundamentalizmus elleni harc volt. A volt Jugoszlávia térsége hatalmas menekülttáborra emlékeztetett, erről írtam az Exterritórium (2000) című dokumentum-regényemben.

Ezek után én vagyok az utolsó, aki alábecsüli a jelenlegi tömeges bevándorlás okozta konfliktusok veszélyét. Európa – főleg a felvilágosodás után – olyan értékeket teremtett, amelyet jogunk és kötelességünk megvédeni, nem azért, mert gyűlöljük az iszlámot, hanem azért, mert becsüljük a szabadságot. Félő azonban, hogy az iszlám ellen, nem a demokrácia és a szabadság eszközeivel lépünk fel, hanem a rejtőzködő, puha iszlám, vagyis autokratikus módszerekkel próbálunk védekezni. 

Egyszóval: tisztában vagyok a veszéllyel, de azzal is, hogy milyen téveszmék ébredeznek az ellene való védekezésben, hiszen jól emlékszem arra, hogy a boszniai háború idején az iszlám veszély hangoztatása általános idegenellenességé fajult. Jól emlékezem arra, hogy 1989-ben a koszovói konfliktusok előestéjén, nem csak a muzulmán albánokat nevezték bevándorlóknak, hanem a vajdasági magyarokat is, a szónokok szerint ők 1956-ban telepedtek le a Vajdaságban. Nem volt ez abszurd tréfa, hiszen sokan hitelt adtak neki. Ma már viccesen hangzik, de arra figyelmeztet, hogy fontolóra kell venni, miszerint az iszlámellenesség könnyen idegenellenességgé, kisebbségellenességé, a másság iránti gyűlöletté fajul. Egyrészt tehát az identitások konfliktusa – főleg az iszlám – valóban baljós jövőt ígér, másrészt viszont a válaszként megfogalmazott gyűlöletbeszéd ugyanolyan súlyos következménnyel járhat, mint az iszlám veszély lebecsülése. Egyrészt belső hidegháborút készít elő a másság, a nemzeti kisebbségek és általában az idegenek ellen, a gyűlöletbeszéd irracionális félelemkeltéssel jár, a hatványozott félelem pedig csökkenti a polgárok immunitását az iszlámmal szemben. Sokan máris úgy tekintenek az iszlámra, mint a fatális gonoszra, s elkeseredetten ismételgetik, hogy hosszú távon megfékezhetetlen. Ez a gyűlöletbeszéd nem várt következménye. A propaganda tehát bumerángként csap vissza.

 

2.

Nehéz felfogni, hogy az európai nemzetállamok miért nem találtak jóval a menekültáradat előtt racionális megoldásokat, hiszen 2015 előtt is észlelhető volt a jelenség, az iszlámmal kapcsolatos fenntartások nem az utóbbi évtizedben születtek. Miért kongatták meg a politikusok a vészharangot, egymást vádolva, az utolsó pillanatban, hiszen már több évtizede igen élesen vetődik fel a kérdés, tehát volt idő gondosan felkészülni, higgadtan mérlegelni, megfelelő mederbe terelni. Keserűen gondolok arra, hogy az európai nemzetállamok (az EU végső soron a vétójoggal rendelkező nemzetállamok szövetsége, nem pedig egy szupranacionális testület) széthúzása, viszálya hányszor sodorta bajba Európát. Sajnos, erre csak egy magyarázatot találok: az elmúlt években a menekültkérdés mögött sokkal komolyabb, vagyis Európa jövőjéről folyó vita bújik meg.

A megváltozott világhelyzetben Európa jövője nem a régi, tehát a nemzetállamok jövője sem maradhat a régi. Tény az, hogy a globális kapitalizmusban a válságba kerülő nemzetállamok szívesen menekülnének vissza a múltba, de ez lehetetlen, s ezért hisztérikusan a döntési válságba sodródó Európai Unió ellen fordulnak. A pártpolitika tehát az EU és a nemzetállamok közös válságát próbálja a menekültkérdéssel leplezni. A migránskérdés akkor veszti el fatális jellegét, ha megfelelő válasz születik a két párhuzamos, egymásnak feszülő, egymásban ellenséget látó válságra. Ha viszont a nemzetállamok és az EU nem képes felismerni a világhelyzet változásait, akkor mindketten vesztesek lesznek, s a migránskérdés végzetes európai trauma lesz.

Én is a sokszínű és a soknemzetű Európát, tudom elképzelni s úgy vélem, hogy az Európai Uniónak sokkal nagyobb gondot kell viselni a sokszínű nemzeti identitásról, ugyanakkor azonban óvakodnék attól a hiedelemtől, hogy a nemzetállam a nemzet egyedüli monopolistája, „tulajdonosa”. A nemzet több mint a nemzetállam! A hangsúlyt a nemzetre helyezném. A nemzetállamon túli nemzetért az EU ugyanúgy felelősséggel tartozik, mint a nemzetállam. Meddő konfliktusokkal jár a jelenlegi „munkamegosztás”, mely szerint a nemzet kizárólag a nemzetállam ügye, a többi pedig az EU-é.  Ez a tézis főleg az egyre gyorsabban fogyatkozó nemzeti kisebbségekkel tarkított Kelet-Közép-Európában érhető tetten, de a jelenlegi nagy belső európai el- és bevándorlások folytán egyre időszerűbb lesz az egész Európában. Ha e téren nem következik be szemléletváltás, akkor az egyik oldalon a Nyugat lesz a bevándorló kelet-európai polgárok nagy olvasztótégelye, asszimilációs kohója, amelyet az Európán kívüli bevándoroltak konfliktusos módon „tarkítanak”, a másik oldalon pedig büszkén vergődik a lélekszámban egyre gyorsabban fogyatkozó, nemzetállamilag felaprózódott, nárciszoid Kelet-Közép-Európa.

Nem vonom kétségbe a nemzetállamok létjogát, hiszen ez jelenleg nevetséges volna, ám mégis emlékeztetnék arra az európai örökségre, hogy a nemzeti identitás alapja a kultúra, ez képezi Európa lelkét, s egy nagy európai kulturális reneszánsz nélkül csakis diszperziós lelkületű Európában gondolkodhatunk, amely egyaránt végzetes lesz a nemzeti és az európai identitás számára. Jelenleg a nemzetállamokban és az EU-ban azonban a kultúra semmi, a politika minden, holott az európai identitás alapja éppen a kultúra.

A berlini fal ledöntése után az Európai Parlamentben is, de a legtöbb nemzetállamban is elárvultan dominálnak a versenytárs nélküli jobbközép pártok, az ő kezükben összpontosul a hatalom, tőlük függ a kultúra státusa is.  A baloldal mint versenytárs megbukott, vele együtt odaveszett az a baloldali kulturális modell is, amely „fentről” akarta a tömegekre oktrojálni a minőségi kultúrát. A győzelem a jobboldal ölébe hullott, azonban nem tudott mit kezdeni vele, győzelmi válságba került, mivel nem volt képes „lentről” kezdeményezni új kulturális mozgalmakat, ezért a kultúrát kiszolgáltatta a szabadpiacnak. Ez főleg a posztszocialista országok expressz-jobboldalán érzékelhető, ahol a baloldali modell bukása utáni vákuumban a kultúra a kleptokapitalista szabadpiac prédája lett. Ha pedig az állam „beleszól” a szabadpiacba, akkor egyszínűséget követel, az egyszínűség zászlaja alatt pedig nem lehet az európai sokszínűségért harcolni. Az államnemzeti (kulturális) egyszínűség valójában a lopakodó iszlám előszobája lesz. A sokszínű európai kultúrát, amelyet állítólag migránsoktól kell védelmezni, jelenleg nem a migránsok rombolják, mi árusítjuk ki. Csak egy egészen apró, de szimptomatikus és groteszk példával illusztrálnám ezt az állapotot: a posztszocialista államok kormánypárti kereskedelmi tévéi a hírekben a hazafiságra, a nemzeti önérzetre, a zárt nemzeti hagyományokra, Európa-ellenességre hivatkoznak, s az utána következő szórakoztató műsordömpingben diadalmasan terjesztik a globalista giccset, pontosan azt a szellemiséget, amelyet a hírműsorokban elítélnek.

Ilyen és ehhez hasonló kulturális pusztasággal várta és várja Európa az új népvándorlást, ami a továbbiakban is kisebb vagy nagyobb intenzitással vár ránk. A bevándorlás természetesen ellenőrizhető és szabályozható, de ez önmagában nem elegendő, kulturális reneszánsz nélkül a határellenőrzés nem menti meg a belső pusztaságot. A lelkiismeretünk e felismerés nélkül csakis rossz lehet, mert a pusztaságot nem a „migránsok”, hanem mi teremtettük meg. Az iszlám csak visszaél vele, kapóra jön neki.

Címkék:2019-01, migráció