Történetekkel a posztvalóság ellen

Körkérdést intéztünk a Hamasz Izrael ellen indított háborújáról és annak világvisszhangjáról írókhoz, kutatókhoz, véleményformálókhoz. Az alábbiakban Haklik Norbert író, informatikai menedzser válaszol.

Milyen minőségi változásokat hoz a Közel-Keleten a Hamasz Izrael ellen indított háborúja?

Lerombolta azt a kényelmes illúziót, miszerint lehetséges olyan status quo, ami arra épül, hogy időről időre van némi késelgetés meg rakétázgatás, amire aztán jön az ellencsapás, de nagyobb córesz „úgysem lesz”. Október 7-e óta tudjuk: úgyis lesz – a Hamasz nyíltan meg is mondta, addig folytatják a hasonló akciókat, amíg Izrael létezik –, hacsak nem történnek meg a kellő lépések annak érdekében, hogy ne ismétlődhessék meg hasonló. Azt illetően, hogy a válasz katonai része sikeres lesz, nincsenek kétségeim. A Hamasz megsemmisítése elérhető cél. A nagy kérdés inkább az: hogyan lehet megakadályozni, hogy ne termelődjék újra más formában. Összetett probléma, ami összetett politikai megoldást követel. Két-állami megoldás ezután biztosan nem lesz jó darabig, abba belemenni október 7-e után – még ha a palesztin fél nagyhirtelen fogadókésznek is mutatkozna rá, játsszunk el a gondolattal – öngyilkos hiba volna, mert azt az üzenetet küldené, hogy ilyen eszközökkel lehetséges eredményeket elérni. Viszont a náci Németország romjain is lehetett működőképes országot létrehozni viszonylag gyorsan a világháború után, olyan népességgel, amelynek közel akkora hányada támogatta a hitlerizmust, mint amekkora most Gázában a Hamaszt – csakhogy kellett hozzá a szövetséges hatalmak megszállása, a Marshall-terv, és az is, hogy a hitlerizmus ideológiája összesen tizenkét évig volt mainstream, a Hamaszé pedig már a Hamasz előtt is az volt a palesztinok körében, amióta csak létezik az újkori Izrael. És ezzel be is fejezem a politikai lehetőségek latolgatását, válaszolnak erre a körkérdésre sokan, akik százszorta jobban értenek ehhez, mint én.

A menedzsmenthez és a technológiához viszont van némi közöm, és október 7-e a menedzsment bukásáról is szól. A gázai határ menti települések, kibucok lakói által a kerítés túloldalán hónapok óta észlelt aktivitásról szóló híreknek a jelek szerint nem sikerült semmilyen érdemi vizsgálódást vagy megelőző lépéseket kiváltaniuk. Le kell rövidíteni a döntéshozási láncokat, akár úgy, hogy politikai akarattal és konszenzussal hozzák létre a politikusok bevonása nélkül is gyors reagálást lehetővé tevő vezetési rendszert, amely a döntéseket az eseményekhez közel képes gyorsan meghozni, és a megfelelő erőforrások is a rendelkezésére állnak.

A centralizált, hadsereg vs. hadsereg típusú konfliktusokra tervezett vezetéstechnika már Irakban idejétmúltnak bizonyult (újabban már a civil vállalati világban is az). Gyors reagálású, decentralizált hálózatok ellen csakis gyors reagálású, decentralizált hálózatokkal lehet felvenni a versenyt. Van már ennek jókora irodalma (lásd például Stanley McChrystal tábornok munkáit), nem kellett volna újra feltalálni a spanyolviaszt. Ami pedig a technológiát illeti: a nanotechnológia, az egyre kisebb és egyre hatékonyabb chipek, valamint az inercia alapú lokalizációs rendszerek számtalan könnyen kiaknázható lehetőséget rejtenek magukban. Képzeljük el, hogy a gázai vagy ciszjordán ablakpárkányon ülve hallgatózik a méhecske méretű és küllemű drón, közben napenergiával tölti az akkumulátorát, mielőtt bármiféle lehallgatható adatközlést, vagy GPS-re hagyatkozó navigációt mellőzve visszarepülne a bázisra, feltölteni a felvett anyagot, amit aztán mesterséges intelligencia vet össze rögtön a teljes biztonsági adatbázissal.

Mit szólsz az Európában és Amerikában is zajló palesztin-szimpatizáns tüntetésekhez? Hogyan értelmezhetőek ezek, lehet-e látni, milyen közegből érkeznek a résztvevők, és milyen tényezők állnak a háttérben?

Európában nyilván sokan úgy vélték, az izraeli ellencsapás feljogosítja őket arra, hogy leporolják a klasszikus antiszemitizmust. Minél borzalmasabbnak állítjuk be az izraeli hadműveletek következményeit, annál megbocsáthatóbb, amit őseink tettek vagy megengedtek néhány generációval ezelőtt, ez volna a logika. Az amerikai helyzet összetettebb. Egyrészt ott van a woke divatja: olyan emberek érzik erkölcsi kötelességüknek, hogy esélyegyenlőségi kérdésekben aktivizálják magukat, és odaálljanak valami – szerintük – forradalmi ügy mellé, akik sem a jelenkori valóságot, sem a történelmet nem ismerik eléggé ahhoz, hogy érvényes álláspontot alakíthassanak ki. Így lesz Amerikában a zsidóságból privileged group, ami ugyebár Európából nézve legalábbis abszurd. Van ebben rasszizmus is vastagon, de nem európai értelemben: eszerint a zsidók fehérebbek, mint a palesztinok, következésképp a palesztinok a jók, és a zsidók rosszak. Kíváncsi vagyok, mit szólnának ezek az emberek ahhoz, ha bemutatnék nekik egy etióp zsidót. Biztos azt mondanák az illetőre, hogy ő nem etióp zsidó, hanem izraeli propaganda. Mindenesetre az a tragikus és abszurd helyzet állt elő, hogy azok, akik ötvenegynéhány évvel ezelőtt hippinek álltak volna, most nagyon is hasonló motivációkból fakadóan válnak Hamasz-támogatóvá – az emberség, a szeretet és a béke nevében.

Mit kezdhet a nyugati világ – ahol a szólás- és véleményszabadság alapérték – ezekkel a szimpátiatüntetésekkel, amelyeken megjelenik a nyílt Izrael-ellenesség, olykor a leplezetlen antiszemitizmus, és időnként nyíltan éltetik a Hamaszt, amelyet ezek az országok hivatalosan terrorszervezeteként tartanak számon?

Arra van némi rálátásom, hogy a világcégek hogyan állnak a helyzethez. Sokuk úgy próbál állást foglalni, hogy ne foglaljon állást. Az én munkáltatóm a kivételek egyike – talán nem csak amiatt, mert sok kollégánk van Izraelben is. Nem próbálják korlátozni, mit kommunikálnak a munkavállalók a közösségi csatornákon a konfliktussal kapcsolatban, amennyiben jelzik, hogy nem a cég álláspontját, hanem a sajátjukat képviselik (mint ahogyan ezt a szöveget is csakis a magam, Haklik Norbert nevében írom, tehát ez pipálva). Viszont eközben van egy céges jótékonysági program, amelynek keretében a vállalat megduplázza azt az összeget, amellyel alkalmazottai akkreditált szervezetek számára adakoznak, és ezek között számtalan olyan szerepel, amelyek révén közvetlenül támogathatjuk Izrael harcát a terror ellen – védelmi és egészségügyi eszközök vásárlással, az elesettek családjai, a veteránszervezetek és a kórházak és mentőszolgálatok segítésével például.

Hosszabb távon merre mozdulhat el Európa és Amerika az efféle tüntetések hatására?

Újra kell gondolni, mi fér bele a szólásszabadságba, és mi nem. Az, hogy „amíg csak beszélnek erőszakról, mehet, ha majd csinálnak is valamit, közbelépünk”, nem eredményes, Európában ez kilenc évtizede létező tapasztalat. A jogi szabályozáson túl azonban még fontosabb hatással lenni a közgondolkodásra. A posztvalóság korában, ahol pillanatok alatt hozhat létre bárki bármilyen, hitelesnek tűnő tartalmat, az emberi történetek ereje felértékelődhet. Adjuk tovább a rokonainktól, barátainktól, kollégáinktól hallott személyes történeteket, abban a reményben, hogy másokkal együtt érezni még mindig erősebb élmény, mint valamiféle erkölcsi felsőbbrendűség vágyától hajtva félreértelmezni a valóságot.