Töredezett Izrael

A nép ujjong. A Moszad, a Sabak és a katonai elhárítás (Aman) a régi: Irán fővárosában, Teheránban sikerült megalázni az ellenséget, likvidálni a Hamasz másodszámú vezetőjét. Pár órával korábban a Hezbollah egyik főnökét Bejrútban. Teheránban ágyában halt meg a Gonosz és csak egy ember hunyt el mellette. Az erőszak és az erő-politika lázában élő közönség csak tapsol ennek a bravúrnak. Mégis, mi az, ami problémássá teszi ezt az egészet?

Az elrettentés politikája csak akkor működik, ha a másik fél gyengébb, és „én” vagyok az erősebb. Irán valóban gyengébb, de nem gyenge. Ráadásul egy olyan pillanatban történt a merénylet, amikor az új iráni elnök, Masoud Pezeshkian beiktatása zajlott. Aki – bár elmondta a kötelező szólamokat – alapvetően a legjobb választás volt a több közül. A megalázás magában foglalja a bosszú és visszavágás aktusát.

Netanjahu örülhet. Fél Izrael őt ünnepli, a gáon-t (zsenit), aki odalőtt. Askelon és Asdod sokat szenvedett népe, plusz a világ keményszívű és héja „cionistái” is (sokan fotelban ülve) az ő dicsőségét hirdetik. Aki megmentette a Haza és a saját – 2023. október 7-én kissé megfoszlott – becsületét. Aki visszalőtt, aki precíziós, aki odavágott. Akinek Ereje van, még a Capitoliumban is beszélt. És aki az erőszak és a háború felhasználásával is a saját politikai hatalmát akarja kimaxolni. Netanjahu egyébként óriási tévedést (vagy bűnt) követett el azzal, hogy Mahmud Abbasz meggyengítése érdekében hagyta megerősödni a gázai Hamaszt. A következményt láthatjuk.

Az nem számít, hogy ez az egész lövöldözésesdi és merényletesdi a dzsungel diadala a normális külpolitika helyett, a primitív adok-kapok, a folyamatos erő-és ökölpolitika a józan ész helyett. A Közel-Kelet (benne a zsidó állam) foglya ennek a gondolkodásnak és gyakorlatnak.

A baj még az, hogy Izrael nem számol sok mindennel: a birodalmi Irán felemelkedett, mindjárt atombombája lesz, a nyomás az országon csak félig-meddig működött. A perzsa államot vezető politikai és katonai elit fantaszta és irracionális. Azaz nem kiszámítható, ugyanakkor cselekszik. Egy ilyen helyzetben egy célzott likvidálás hadüzenettel ér fel, és veszélyezteti Izrael biztonságát, azokét, akiket az iráni és az Iránnal szövetséges erők (az „ellenállás tengelye”, ahogy arrafelé mondják) támadása érinthet. Azt a lakosságot, amelyet amúgy is megtépázott a többfrontos háború. A Libanonnal szomszédos területek kiürültek, égnek az erdők, a hightech ökoszisztémák egy része elköltözött, pang a turizmus, egyre többen akarnak Izraelen kívül élni. Komoly válságban az ország.

Ez még persze nem mindennek a vége, a Herder-i nemzethalál vízió még nem teljesedett be. De vannak nagyon borús jelek: a többfrontos és véres-befulladt gázai háború mellett van egy belső küzdelem is. A nyugatos, jórészt askenázi liberális-demokratikus társadalom harcol a vallásos-keleti-nacionalista másik társadalommal. Az utóbbiak állnak győzelemre demográfiailag is, de az előbbiek tüntetései, a másikkal való szembenállás is (az igazságuktól függetlenül) folyamatosan destabilizálja a társadalmat. Az izraeli kormány egyes miniszterei – köszönhetően Netanjahunak – a szélsőjobb uszító levegőjét fújják bele a társadalomba, ma már laktanyákat is megszállnak az embereik, ha nem tetszik valami. A feltétlen amerikai külpolitikai és hadi támogatás töredezik, ezt az izraeli politikát a demokraták hosszú távon nem fogják jutalmazni, de a republikánusok közül sem mindenki fogad el mindent Netanjahutól. Az utóbbi évtizedekben kifejlődött, valóságtól elszakadt messianisztikus jobboldali izraeli politikai tábor értékeit és politikáját (mely a Tórával és a fegyverekkel akar mindent eldönteni) a Nyugat úgy szemléli, mint Khamenei ajatollah Iránját. Persze a Nyugatot is le lehet írni, hogy dekadens és hanyatló, de nyugati támogatás nélkül Izrael nem tudja fenntartani magát ebben a térségben. Nem Amszterdam nyitott drogpolitikájára gondolok (bár Tel Aviv versenyben áll ezzel), hanem a nyugati technológiájára, az amerikai fegyverekre és know-howra és persze arra a szellemre, mely az individuum védelmét és igazságát jelenti a főleg kollektívumokban gondolkodó Közel-Keleten.

A jelenlegi helyzet veszélyes; csak nehogy felrobbanjon a puskaporos hordó. Azért Herzl nem ilyennek álmodta meg ezt az akkori kietlen, de sok reménnyel kecsegtető zsidó világot.