Tíz zsidó?

Gerő András történész vitacikkben bírálja a Mazsihisz 1 %-os kampányát. Felajánlottuk a válasz lehetőségét a Mazsihisznek.

2015. április 13-án Budapesten, a Dohány utcai Zsinagóga előtt a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége elnökének, Heisler Andrásnak kezdeményezésére szabadtéri kiállítás nyílt. A kiállítás címe: Tetteik minősítsenek! A MAZSIHISZ tíz zsidó személyiség arcmásával kívánja ország-világ tudtára adni: az adott személyek mind zsidók és mind híresek voltak. A tudósítás szerint szobrokról van szó – valójában installációkat látunk, ahol szerepel az illető neve, születési és halálozási évszáma, továbbá a foglalkozása. Még röviden sem tudunk meg semmit az illetők életéről. Ezzel szemben mindegyik portré alatt ott szerepel az a felhívás, hogy személyi jövedelemadónknak azon egy százalékát, amelyet egyházi célra fordíthatunk, adjuk a MAZSIHISZ-nek.

Tehát egészen nyilvánvalóan pénzszerzési akcióról van szó. Éppen ezért a szabadtéri kiállítás zárási időpontja május 20. – az a határnap, amikor a személyi jövedelemadó bevallást el kell juttatni az adóhatósághoz.

Mellesleg vélhetően május 20-ig lezajlik a MAZSIHISZ elnökválasztása is, így tehát ez az esemény nemcsak a pénzszerzésről, hanem az elnöki kampányról is szól.

Mindez helyénvaló, indokolható. Mindegyik egyház szeretne minél több pénzt, adományt kapni, és általában az elnökök is elnökök akarnak maradni.

Az már kérdéses, hogy ha pénzt akarnak, illetve kampányolnak, akkor miért ilyen igénytelen és intellektuálisan is szegényes installációkkal kívánják az adakozókedvűek figyelmét felkelteni, illetve a meglévő elnök iránti szimpátiát kiváltani.

De valójában nem a prezentáció igénytelensége a legnagyobb probléma. Sokkal inkább az, ami mögötte van.

A MAZSIHISZ vallási szervezet. Alapvetően a neológ hitközségeket tömöríti.

A zsidó vallás számára alapelv a második parancsolat. Eszerint: „Ne legyenek neked más isteneid rajtam kívül! Ne készíts magadnak szobrot, semmiféle képet, ami az égben fent, a földön lent és a vízben, a föld alatt van! Ne borulj le előttük, és ne szolgáld őket, mert Én, az Örökkévaló, buzgó Isten vagyok. Megbüntetem az atyák vétkét fiaikon, harmad- és negyedíziglen, az Engem gyűlölőkön. Ám szeretetet gyakorlok ezred íziglen, akik Engem szeretnek és megőrzik parancsolataimat.” Ez egy olyan fontos parancsolat a zsidó vallásban, hogy a zsinagógákban semmifajta képi ábrázolás nem található; sem festmény, sem fotó, sem szobor nem lelhető fel. Természetesen voltak és vannak zsidó származású festők, fotográfusok, de ha egy hitközség a vallási parancsolatokat komolyan veszi, akkor képi ábrázolásokkal nem él.

Most a neológ magyar zsidóság szervezete úgy gondolja, hogy pénzszerzési okokból mellőzi ezt a vallási parancsot.

Egy másik vallási probléma az, hogy a MAZSIHISZ által itt felmutatott tíz személy közül legalább három – nem kényszer vagy életmentő szándék hatására – kikeresztelkedett. Én úgy tudom, hogy a zsidó vallás különféle ágazatai eltérően viszonyulnak a kikeresztelkedéshez. Az ortodoxok – a vallásváltástól függetlenül –, aki zsidónak született, azt zsidónak tartják. Ha kikeresztelkedett, akkor legfeljebb szociálisan kirekesztik, de továbbra is a zsidósághoz tartozónak gondolják; aki egyszer a választott nép tagja, az örökre az marad, akkor is, ha mást gondol. Az Észak-Amerikában honos úgynevezett konzervatív és a reformzsidó – azaz Magyarországon neológnak hívott – irányzat komolyan veszi a kikeresztelkedést, és úgy gondolja, hogy aki kikeresztelkedett, az többet nem tekinthető zsidónak.

Érdekes, hogy a kikeresztelkedés megítélése milyen Izraelben, amelyik önmagát olyan zsidó államnak definiálja, ahol az állam és az egyház egyébként nincs szétválasztva. Miután a zsidó vallás a kitérés tekintetében nem egységes, ezért az állam dönt a vitás esetekben. Ilyen volt Dániel testvér nagy vihart kavart története is. Dániel lengyel holokauszt túlélő volt, áttért a katolicizmusra, és belépett egy szerzetesrendbe. Ő Izrael egyik alapvető törvényére, az úgynevezett visszatérés törvényére hivatkozva izraeli állampolgárságért folyamodott. A törvény automatikusan izraeli állampolgárságot biztosít minden zsidónak. A hatóságok elutasították kérelmét, és a bíróság is visszautasította a Dániel által perrel megtámadott hatósági döntést. Azon az alapon ítéltek így, hogyha egy zsidó más vallást vesz fel, ezzel nemcsak a hitéből tér ki, hanem a zsidó nemzet közösségéből is kilép.[1]

Úgy tűnik tehát, hogy a kitérés mind a neológia, mind Izrael állam esetében felülírja azt a halachikus törvényt miszerint, aki zsidó vallású anyától születik, az bármely körülmények között zsidó marad.

Mindezek a megfontolások számomra kevésbé lényegesek, hiszen az én kritikai megközelítésem nem a vallási világképen alapul. Azt mindenesetre furcsának tartom, hogy ezeken a nagyon szenzitív vallási szabályokon a MAZSIHISZ mint vallási szervezet minden további nélkül túltette magát, ami kívülről nézve erős kérdőjelet tesz vallási hitelessége mögé. De ez alapvetően legyen az ő problémájuk – a vallási szabályok értelmezését játsszák le egymás között.

Számomra intellektuálisan és etikailag a megkerülhetetlen kérdés: megteheti-e egy zsidó vallási szervezet, hogy haszonszerzési okokból zsidónak állítson be olyanokat, akik érett fejjel, szabad meggyőződésük alapján önmagukat nyilvánvalóan és nyíltan nem tartották zsidónak.

Ebben a szegényes installációhalmazban ott szerepel Szerb Antal, aki gyermekként apjával együtt keresztelkedett ki – keresztapja Prohászka Ottokár volt –, s végig keresztény szellemben nevelkedett. 1942-ben írta: „A zsidóság tragédiája az, hogy nem dicsekedhet a legnagyobbal, amit adott, Jézussal és a kereszténységgel.”[2] Élete végéig nem változtatta meg katolikus hitét, noha mindvégig tisztában volt azzal, hogy mit jelent az akkori világban az ő zsidó származása.

A zsidó büszkeség panteonjában helyet kap báró tolcsvai Korányi Frigyes orvosprofesszor is, aki még az 1848-49-es szabadságharc idején vette fel a keresztséget, s egész életpályája, társadalmi kapcsolatrendszere arról szólt, hogy elszakadt a zsidó vallástól. A család szellemét mi sem bizonyítja jobban, minthogy egyik fia annak a Horthy-korszaknak lett többszörös minisztere, amely nemhogy miniszterré nem tett, de még egyetemi tanárrá sem nevezett ki magát zsidónak valló embert.

A MAZSIHISZ „kiállításán” Radnóti Miklós is szerepel, aki már az 1930-as évek eleje óta vonzódott a katolicizmushoz, s 1943-ban feleségével, Gyarmati Fannival együtt betért a katolicizmusba. Szeretném felidézni Radnóti egy 1942-ben írt identitásszövegét, pontosabban szólva a szöveg egy részletét. Ez pontosan arra a problémára vonatkoztatva született, amit most a MAZSIHISZ teljesen figyelmen kívül hagy. A szöveg Komlós Aladárnak szól, aki éppen ekkoriban fejezte be a maga magyar zsidó irodalomtörténetét, s ebben származási alapon állapítja meg, hogy ki a zsidó.

Radnóti egy évvel kikeresztelkedése előtt, a zsidótörvények következményeinek megszenvedőjeként ezt írja: „Zsidóságomat soha nem tagadtam meg, »zsidó felekezetű« vagyok ma is (majd később megmagyarázom miért), de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő őszi bánatot baromságnak tartom és nem »szellemiségem« és »lelkiségem« és »költőségem« meghatározójának. Még szociálisan is csupán botcsinálta közösségnek ismerem a zsidóságot. Ilyenek a tapasztalataim. Lehet, hogy nincs így, én így érzem, és nem tudnák hazugságban élni. A zsidóságom »életproblémám«, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma… Különben magyar költő vagyok… Így érzem ezt ma is, 1942-ben is, három hónapi munkaszolgálat és tizennégy napi büntetőtábor után is… Nem érzem zsidónak magam. Mégis miért vagyok zsidó vallású?… Hát nehéz megmagyaráznom, s nehezítésül még hozzátehetem, hogy ha a valláshoz egyáltalán még közöm van, akkor a katolicizmushoz van közöm… Aztán egyre rosszabb lett zsidónak lenni, itt-ott előnyöm is lehetett volna a »vallásváltoztatásból«, s ez megcsúfította… Szóval maradtam vallásra is zsidó… Néha nézegetem a zsidó lapokat… féltehetségek és gyönge tehetségek menekülnek egy kis meleg közösségbe, mert a szabad írói versenyt nem bírták volna zsidótörvény és 1942 nélkül sem… Mert ott is szolgálni kell, sőt kiszolgálni…”[3]

Radnóti Miklósnak ez a zaklatottnak tűnő, de nagyon őszinte és éppen ezért hiteles szövege arról szól, hogy számára a zsidóság kényszerprobléma, és szabad identitásválasztása nyomán katolicizmushoz vonzódó magyar költőnek tartja magát. Ezt az identitást formalizálta 1943. május 2-án, amikor kikeresztelkedett.

Gyanúm szerint a MAZSIHISZ által teremtett tíz fős galériában van egy negyedik személy is, aki kikeresztelkedett, s ő Petschauer Attila kardvívó olimpiai bajnok. Esetét azért nem említem, mert egyrészt nem tudom pontosan a lehetséges kikeresztelkedés körülményeit, és egy olyan emberről van szó, aki – szemben a fent említettekkel – nem tette nyilvánvalóvá a zsidósághoz való viszonyát.

Intellektuálisan és erkölcsileg tarthatatlannak gondolom, hogy egy zsidó vallási szervezet pénzszerzési akciójába reklámarcként bevon olyanokat, akik nem tartották magukat vallási értelemben zsidónak. Megítélésem szerint ez egy védhetetlen álláspont, hiszen teljesen figyelmen kívül hagyja a nyilvánvalóan tudható egyéni és szabad identitásválasztást.

A MAZSIHISZ által felmutatott tíz személy viszont származását tekintve kivétel nélkül zsidó. Ez, és csak ez köti össze őket – függetlenül attól, hogy mi volt az identitásuk. Úgy tűnik tehát, hogy a MAZSIHISZ intellektuális világképében a zsidó származás mindent felülíró tartalommal rendelkezik. Ami logikus, hiszen ha a tényszerűen tudható egyéni identitásválasztást figyelmen kívül hagyjuk, akkor csak a származás marad közösségképző erőként. Ott vagyunk, hogy ami a MAZSIHISZ-nak fontos, azt az egyén születésekor adottságként kapja, s az, amiről az egyén tehet, mert ő választotta, az nem fontos a MAZSIHISZ-nak. (Zárójelben megjegyzem: a származási logika mindenhatósága lett a végzete Szerb Antalnak és Radnótinak is.)

Ha ezt a logikát követjük, akkor nagyon furcsa következtetésekre juthatunk. Tartsuk meg a logikát, s nézzük meg hogy ebből milyen értékítéletek adódnak.

A tanácsköztársaság népbiztosainak körülbelül 60 százaléka volt zsidó származású,[4] a magyarországi sztálinista rendszer teljes négytagú vezérkara (Rákosi, Gerő, Farkas, Révai) ugyancsak zsidó származású volt. Ha a származás a döntő, akkor ezekben az esetekben „zsidóuralomról” s nem kommunista uralomról lehetne beszélni. Nemcsak lehetne, de lehet is – egy zsidóellenes narratívának ezek kedvenc toposzai. Pedig nem ártana figyelembe venni, amit 1919. június 21-én a Tanácsok Országos Gyűlésén Kun Béla mondott. Pontosan arra reagált, hogy néhány résztvevő a zsidóuralomra utaló antiszemita bekiabálással élt. Azt mondta: „Zsidó volt az apám, ellenben én nem maradtam zsidó, mert szocialista lettem, kommunista lettem…”[5] Ugyanezt a mondatot elmondhatta volna a magyar sztálinizmus vezérkara is.

Úgy látom, hogy még egy ilyen kisszerű kiállítás esetében is súlyos igénytelenség, tudatlanság, intellektuális átgondolatlanság tapasztalható. Ennek alapján fogalmam sincs arról, hogy ilyen szerény és tartalmát tekintve tarthatatlan szellemi poggyásszal a MAZSIHISZ miként kíván közpénzből úgymond Együttélés Házát létrehozni; mifajta intellektuális legitimáció nevében óhajtja a magyar emlékezetpolitikát befolyásolni. A MAZSIHISZ elnöke gyakran és önismétlő módon beszél az oktatás fontosságáról és az emlékezetpolitika jelentőségéről, torzításmentességéről, tisztességességéről. Kívánalmai jogosak, de ideje lenne, hogy ezeket először önmagukra vonatkoztassák.

[1] Shlomo Avinéri: Herzl. Theodor Herzl és a Zsidó állam alapítása. Corvina, Budapest, 2015. 145. p. Avinéri az eset egészét ismerteti.

[2] Szerb Antal: Naplójegyzetek (1914-1943). Magvető, Budapest, 2001. 275. p.

[3] Radnóti Miklós: Napló. Magvető, Budapest, 1989. 209-211. pp.

[4] Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Politikai eszmetörténet. Osiris, Budapest, 2001. 103. p.

[5] A Tanácsok Országos Gyűlésének naplója. 1919. június 14 – 1919. június 23. Atheneum, Budapest, 1919. 205.p.

*

A Vélemény rovatban közölt írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. 

Gadó János e cikkre írott reflexióját lásd itt: Az elfojtott identitás.

Frölich Róbert: Válasz Gerő Andrásnak