Titkok és hazugságok 6.
Egy emlékem Magyar Bálint akkori oktatási miniszterhez kötődik. Irodájában, a bejárati ajtóval szemben lógott egy festmény, amely ükapját, a nemesi származású Szemere Bertalan miniszterelnököt ábrázolta. A kép alsó sarkába egy fotó volt betűzve, rajta Bálint édesanyja sárga csillaggal a kabátján. A két képpel a miniszter nyilván a kettős identitását fejezte ki, szinte tüntetőleg.
Szemere Bertalan (Kozina Sándor festménye, MNM TKcs)
Irán és Kanada
A kilencvenes évek második fele és az új évezred első évtizede több fordulatot hozott az életembe. Egyetemi pályafutásom háromszor is megszakadt: először két részletben az Oktatási Minisztériumban dolgoztam, majd kineveztek hazánk szíriai nagykövetének. Magánéletemben is változás állt be: másodszor is megnősültem, feleségül vettem Valit, aki világra hozta harmadik gyermekemet, Bálintot.
Az Oktatási Minisztériumban töltött öt év során két zsidó vonatkozású emléket tudok visszaidézni.
1997-ben hivatalos úton Iránba látogattam. Miután letudtam a kötelező programot, vendéglátóim egynapos kirándulással kedveskedtek nekem a szépséges főteréről és sok más látnivalójáról nevezetes Iszfahánba. A repülőtéren egy angolul kitűnően beszélő fiatalember fogadott, s mindent megmutatott, ami belefért egy napba. Elvitt a zsidó negyedbe is, ahol kifejtette, hogy Iránban békésen gyakorolhatják vallásukat a Mózes-hitűek. Csöndben bólogattam. Utunk vége felé udvariasan megkérdezte, mit szólnék egy csésze kávéhoz vagy teához. Boldogan, feleltem. Karon fogott, és átkísért a szemközti kávézóba, ahol – micsoda véletlen! – jupiterlámpákkal és mikrofonokkal fölszerelkezett tévés stáb várt rám.
A riporter hellyel kínált, és már záporoztak is a kérdései. Hogy érzem magam Iránban? Mi az, ami nem tetszik? Voltam-e már Amerikában? Mi a véleményem Izraelről? És így tovább. Igyekeztem diplomatikusan válaszolgatni, de az interjú végére alaposan megizzadtam. A Teheránba tartó repülőgépen azon morfondíroztam, mi lett volna, ha a szíves meghívást visszautasítom, mondván, hogy köszönöm, nem vagyok szomjas. Vajon szolgálatkész kísérőm erőnek erejével tuszkol be a kávéházba?
Másik emlékem Magyar Bálint akkori oktatási miniszterhez kötődik. Irodájában, a bejárati ajtóval szemben lógott egy festmény, amely ükapját, a nemesi származású Szemere Bertalan miniszterelnököt ábrázolta. A kép alsó sarkába egy fotó volt betűzve, rajta Bálint édesanyja sárga csillaggal a kabátján. A két képpel a miniszter nyilván a kettős identitását fejezte ki, szinte tüntetőleg. Ezen felbuzdulva készített vele interjút egy izraeli újságíró. A párbeszéd szövege eljutott egy kanadai zsidó szervezethez, amely erre föl felkérte Bálintot, legyen a holokauszt-emlékestjük díszelőadója. Igen ám, de ő az utolsó pillanatban hivatali elfoglaltságára hivatkozva lemondta a részvételt, így rám várt a feladat, hogy másnap tartsam meg helyette az előadást. Csakhogy akadt egy bökkenő: a miniszter link munkatársai nem küldték ki nekem az ünnepi beszédet. Most mitévő legyek, szűköltem kétségbeesetten. Nem lévén holokausztkutató, hogy jövök én ahhoz, hogy erről a témáról értekezzem túlélők jelenlétében? Úristen, mekkora botrány lesz ebből!
Ekkor mentő ötletem támadt. Előző nap a repülőtérről a szálloda felé hajtva a magyar kultúrattasé mintha említette volna, hogy nemrégiben doktorált egy amerikai egyetemen. Történelemből. Előkapartam a névjegykártyáját: Deák László, PhD. Hajnalban nem bírtam tovább, rácsörgettem.
– Laci, miniszter úr nem ér rá, nekem kell megtartanom az előadását – hadartam –, de pont annyit értek a témához, mint tyúk az ábécéhez… Tudnál írni egy beszédet?
Néma csönd. Könyörgőre fogtam:
– Nézd, benned van minden bizodalmam. Megértem, ha nem vállalod, de…
– Meglesz.
– Örök hála! Azért előtte átnézném a szöveget – mondtam kissé bizalmatlanul. – Ide tudnál jönni ötre?
Pontban öt órakor megjelent a szállodai szobámban. Kezembe nyomta a fogalmazványt. A tíz oldal maga volt a tökély: történelmi hűség, mélység, együttérzés – minden, ami kell. Mindez hibátlan angolsággal.
Este hétkor a szép számú hallgatóság előtt bejelentettem, hogy vis maior, miniszter úr nem tudott eljönni, de megkért, hogy a nevében olvassam fel a beszédét. Kellő emelkedettséggel recitáltam a szöveget, melynek végén a közönség tapsviharban tört ki.
Az ünnepség végén odalépett hozzám egy idős úr, s megkérdezte, küldhetne-e nekem egy tiszteletpéldányt a nemrég megjelent könyvéből.
– A bori munkatáborban szerzett élményeimet vetettem papírra. Magyarul.
– Megtisztelne vele – feleltem.
Hazaérkezve már az asztalomon várt Andai Ferenc Mint tanu szólni – Bori történet című érdekfeszítő könyve. Alig bírtam letenni. Közben eszembe jutott a nálam jó húsz évvel idősebb Gyuri barátom, aki szintén megjárta Bort, és amikor a szörnyű élményeiről próbáltam faggatni, a maga szarkasztikus stílusában ezzel intézte el: – Ugyan már! Olyan volt az egész, mint egy cserkésztábor…
Szíria
Fél évvel a kiküldetésem előtt szorgosan készültem nagyköveti munkámra. Annyi szabadidőm azért akadt, hogy elfogadjak egy előadói meghívást Tel Avivba. A konferencián összefutottam régi kollégámmal, Jeannel, aki fiatalon alijázott Angliából. Az egyik szünetben békésen kávézgatva tereferéltünk.
– Mit csinálsz mostanában? – kérdezte.
– Hamarosan nagykövet leszek.
– Hol?
Mit válaszoljak erre? Bevalljam, hogy Izrael egyik fő ellenségénél, Szíriában? Miért is ne?
– Damaszkuszban.
Jean nagyot nézett.
– Ugye csak viccelsz?
– Eszemben sincs – feleltem.
Ezek után közömbös témákra terelődött a szó, de a meghitt hangulatnak vége szakadt, s kisvártatva visszamentünk a konferenciaterembe. Jeannel azóta sem találkoztam, és levelet se váltottunk egymással.
Fél lábbal már-már Szíriában éreztem magam, amikor fölhívott egy kolléga a külügy Protokoll Főosztályáról. Közölte, hogy bejelentkezett nála egy brit újságíró azzal, hogy a magyarországi angolnyelvoktatásról szeretne cikket írni.
– Tudom, hogy máson jár már az eszed – mondta a kolléga –, mégis rád gondoltam. Hajlandó lennél interjút adni neki?
– Természetesen – vágtam rá.
Másnap megjelent nálam egy jóvágású középkorú úr, bemutatkozott, átnyújtotta a névjegykártyáját. Egy-két udvarias mondat után beindította a magnóját, majd csupa olyan kérdést tett föl, amilyenekre számítottam. Az interjú végén, leállította a masináját, s bizalmas hangon megszólalt:
– Ne vegye tolakodásnak, nagykövet úr, de volna egy magántermészetű kérdésem. A nevemből ítélve bizonyára nem lepődik meg azon, hogy zsidó vagyok… Szabad kérdeznem: Ön is az?
– Igen, az vagyok – feleltem.
Megköszönte az interjút, és kedvesen mosolyogva távozott.
Néhány napra rá különös levelet kaptam a British Council addis-abebai irodájából. Egy ismerős brit kolléga gratulált a damaszkuszi kinevezésemhez, amiről a Nagy-Britanniában megjelenő The Jewish Chronicle-ból értesült. A néhány sorból álló cikket is mellékelte ezzel a sokatmondó címmel: „Jewish Ambassador to Damascus”, azaz „Zsidó nagykövet Damaszkuszban”. Nyelvoktatásról alig esett benne szó.
Szívemhez kaptam. Vén róka létemre besétáltam egy agent provocateur csapdájába.
Fuccs a diplomáciai pályafutásomnak, eláshatom magam. Ezek után ne is reméljem, hogy a szírek jóváhagyják a kinevezésemet. De talán jobb is. Utóvégre mit keres egy zsidó diplomata Damaszkuszban?
Sorsommal leszámolva jelentkeztem be az államtitkárhoz. Elmeséltem, hogyan sétáltam be a kelepcébe.
– Ugyan már, kit érdekel a te származásod? – mondta az államtitkár. – Hidd el, a szírek fütyülnek rá.
– Miért, szerinted nem olvassák a The Jewish Chronicle-t?
– Biztosan olvassák, de szerintem nem onnan tudták meg, hogy ki fia-borja a jövendő magyar nagykövet. Te nem Izrael, hanem a Magyar Köztársaság diplomatája leszel, úgyhogy nincs miért aggódnod. Nyugodtan készülj tovább a kiküldetésedre.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy megnyugodtam, de bíztam az államtitkár ítéletében. Folytattam a csomagolást. Lesz, ami lesz!
2005 őszén kerültem ki Damaszkuszba feleségemmel és fiammal együtt. Eleinte szorongtam, hátha görbe szemmel néznek majd rám, de mondhatom, a négy év során mindenütt roppant szívélyesen fogadtak. Zsidó származásomról persze hallgattam, mint a sír.
Feltűnt, hogy az egykor három vallásnak, a muszlimnak, kereszténynek és zsidónak otthont adó, mesés damaszkuszi óvárosban a zsidó negyed kihalt volt, mert a zsidó lakosok az újból és újból fellángoló háborúk miatt jobbnak látták kivándorolni, kivéve az egyetlen zsidó szőnyegboltost, aki a jelek szerint háborítatlanul dolgozott tovább. Bár a zsidó tulajdonú házakat nem kobozták el, többségük üresen állt. Ott-tartózkodásunk idején azonban egyik-másik kezdett életjeleket mutatni: képgalériáknak, régiségboltoknak, éttermeknek adtak otthont. – Tudja, nagykövet úr – jegyezte meg szomorkásan szír sofőröm, Khaled –, valaha én itt együtt fociztam a zsidó gyerekekkel. Ma már nem volna, kivel.
A kint töltött négy év során, amennyire csak lehetett, kerültem az arab-izraeli konfliktus emlegetését, mint ahogy szír ismerőseim is. Mindössze egyszer fakadt ki előttem egy gazdag szír üzletember:
– Rengeteg kárt okoz nekem ez a gyűlölködés. Én szívesen boltolnék zsidó partnerekkel, sőt elsőként pattannék repülőre, hogy leüljek velük tárgyalni Tel Avivban. Ők is, mi is kalmárnép vagyunk, az anyatejjel szívjuk magunkba az üzleti érzéket.
Mindazonáltal Szíria rendíthetetlenül Izrael-ellenes politikát folytatott. Az egyetlen angol nyelvű lap, a Syria Times egyik oldalát hétről-hétre a zsidó állam elleni gyűlöletkampány töltötte ki. És ahogy lenni szokott, ez az antiszemita érzületeket is felkorbácsolta. Jellemző, hogy amikor 2006-ban kitört a ki-tudja-hányadik libanoni-izraeli háború, a damaszkuszi óváros járdáit izraeli zászlókkal borították be, hogy a járókelők rátaposhassanak. És persze rá is tapostak. Nem úgy, mint szlovák nagykövetkollégám, aki séta közben minden egyes zászlót tüntetőleg átugrott. Én a magam részéről inkább óvatosan megkerültem őket.
Egy ízben egy szír ismerősünk azzal kedveskedett, hogy ötéves Bálint fiam szakasztott úgy néz ki, mint egy arab gyerek. Mosolyogva fogadtam a bókot, miközben arra gondoltam: végtére is a két rassz majdhogynem egykutya.
Párbeszédek
Négy éves nagyköveti pályafutásom végeztével visszamentem az egyetemre tanítani, 2013-ban nyugdíjba vonultam, de még pár éven keresztül vezettem néhány kurzust.
Kellő felhördülést keltett a bölcsészkaron, amikor néhány zsidó vagy annak vélt kolléga irodaajtajára antiszemita röplapokat ragasztottak ismeretlen provokátorok. Sokakkal együtt, „érintettként” magam is elítéltem az aljas és sunyi cselekedetet. Az egyhangú szolidaritás láttán eszembe jutott, hogy világéletemben milyen szerencsés környezetben dolgoztam. Egyik liberális fészekből repültem a másikba, soha semmilyen hátrányt nem szenvedtem a származásom miatt.
Persze akadtak olyan kollégák, akiknek gondolkodásmódja távol állt az enyémtől. Sose felejtem el: egyszer a menzán asztalszomszédom volt egy kiváló nyelvész.
– Szerintem csak az a magyar – mondta –, akinek belesajdul a szíve Trianon hallatán.
– Nézd, én is igazságtalannak érzem az országcsonkítást – jegyeztem meg –, de ettől még békésen alszom.
– A másik, ami szörnyen idegesít, hogy egyesek ki nem ejtenék a szájukon azt a szót, hogy „haza”, ehelyett mindig „Magyarország”-ra hivatkoznak. Például nem azt mondják, hogy „hazánk lakossága”, hanem hogy „Magyarország lakossága”.
– Most, hogy mondod, én se szívesen használom a „haza” szót. Túl patetikus.
– Nekem viszont megmelegszik tőle a szívem.
Eltűnődtem. Hová soroljam magamat? Magyarországon születtem, magyar az anyanyelvem, bejártam a fél világot, de soha eszembe nem jutott, hogy emigráljak, holott lett volna rá lehetőségem. József Attilát éppen úgy a magaménak érzem, mint kedvenc írómat, az erdélyi Karácsony Benőt is, aki szegény Auschwitzban végezte. Külföldi konferenciákon is mindig egyértelművé tettem, hogy magyar vagyok. Miért is ne, ha már egyszer a vak véletlen pont ide pottyantott?
Olykor megkérdem magamtól, hogy büszke vagyok-e a magyarságomra. Mi tagadás, csöppet sem. Mindamellett nem vitatom, hogy a magyarok között számos kiváló ember élt és él. De miért kéne büszkének lennem rájuk?
– Csak nem azt akarod mondani, hogy nem vagy büszke a Nobel-díjasainkra? – pörkölhetne oda a nyelvészkolléga. – Mondj még egy olyan országot, amelyik annyi Nobel-díjast volt képes kinevelni, mint hazánk!
– Jaj, ne gyere már ezzel! Tudod jól, hogy néhány kivételtől eltekintve a messzi távolban nyerték el a díjat. És nem jószántukból vándoroltak ki, hanem mert elüldözték őket. Mert zsidók voltak. De továbbmegyek: senkire se vagyok büszke. Se magyarra, se zsidóra, se magyar zsidóra. Szerintem csak egyvalakire lehet büszke az ember: önmagára. Ha ugyan van, mire. Ugyanakkor nem is szégyellem a magyarságomat, noha bőven volna rajta mit szégyellni.
– A következő életedben hol szeretnél születni? Nevezz meg egy országot! – erőszakoskodott.
– Tökmindegy. Azazhogy mégsem. Csakis olyan országot válaszanék, amelyikben liberális demokrácia uralkodik.
– Izrael közéjük tartozik?
– Egyelőre igen.
– És Magyarország?
– Sajnos nem.
– Kínos kérdés következik – fenyegetőzött. – Kinek szurkolsz a magyar-izraeli focimeccsen?
– Egyiknek sem. A spanyol válogatott a kedvencem. De más sportágakban a magyarokért szorítok.
– Még szép!… Egyébként tudod, mi vagy te? Egy hazátlan kozmopolita.
– Vállalom.
Folytatása következik
