Tisztelet az ortodoxia hőseinek

Az alábbi cikket a Somré Hadasz közösség egyik, névtelenséget kérő tagja küldte lapunknak.

Miközben az ortodox hitközség a fennmaradásáért vívja hosszan tartó, elkeseredett harcát a nála nagyobb és erősebb hatalommal, sok elkeseredett, a helyzetet kilátástalannak látó testvérünk nem lát már esélyt, hogy megmentsük azt, ami számunkra annyira értékes.

Mindeközben azonban a pozitív példákat is észrevehetnénk ugyanennek a küzdelemnek a kapcsán, melyből erőt meríthetnénk. Hadd illusztráljam ezt egy történettel.

Amikor véget ért a Soá, hazatért egy addig vallásos ember, és letette a tfilinjét, mondván, hogy ő azt soha többé nem akarja felvenni. Hogy miért? Mert látott a lágerben valakit, akinek sikerült becsempésznie egy tfilint, és azt „bérbeadta” a többieknek. Minden reggel sorban álltak nála. Megvolt az ára, hogy hány falat kenyeret kell érte „fizetni”. Ez a nyerészkedés mások vallásos érzelmein annyira felbosszantotta emberünket, hogy úgy érezte, hogy jogosan hagyja ott a zsidóságot és a Tórát.

Amikor azonban meghallotta ezt a történetet egy rabbi, egészen mást vett észre benne: gyönyörű, hogy ilyen sok önfeláldozó zsidó volt, akik még a táborban, az életveszélyben is mennyi mindent megtettek, hogy a Tóra parancsait megtarthassák!

Ez a történet már csak azért is különösen figyelemreméltó, mert arra világít rá, hogy az ember az érzelmei miatt könnyen elveszíti arányérzékét: az egyetlen helytelenül viselkedő szereplőt észreveszi, miközben az őt körülvevő, kiemelkedően példamutató szereplőről megfeledkezik.

Ezért fontos, hogy odafigyeljünk és megemlítsük, hirdessük azoknak a hittestvéreinknek az érdemeit, akik ezekben a nehéz időkben olyan sok mindent hajlandóak megtenni azért, hogy megmaradhasson a számunkra olyan értékes ortodox közösség.

Aki tud, pénzzel segít. Támogatja a közösség ügyes-bajos dolgait, mindennapi szükségleteit, kiadásait (melyet a jelenlegi vezetés természetesen nem tesz meg). Aki tud, saját szabadidejéből segíti a közösségi teendőket. A hitközség dolgozói közül többen nem kapnak fizetést, de ez nem szegi kedvüket – tovább munkálkodnak.

Számos imádkozó tudja, hogy a minjenünk – a szándékos, kívülről jövő ellehetetlenítés miatt – veszélyben van, és ezért sokan jönnek, hogy velünk tartsanak. Sokszor még többen is vagyunk, mint korábban.

Nem zavarja őket a hideg (nem sokkal több, mint 10 °C), pedig biztos sokkal kényelmesebb lenne egy valódi zsinagógában imádkozniuk (hiszen az új „vezetés” az egykori Hanna étterem romjaiba kényszerített minket). Nemcsak lélekemelőbb élmény lenne számukra, hanem kényelmesebb is, hiszen a hely is igencsak szűkös.

Ezeket az önfeláldozó imádkozókat viszont csak az érdekli, hogy a zsinagógánk megmaradjon.

Az önkéntesek saját idejüket, energiájukat és gyakran a nehéz munkával megtakarított pénzüket, valóban komoly összegeket sem sajnálnak arra, hogy működtessék és fenntartsák a zsinagógai életet és a vallást.

Lelkesedésük, optimista és konstruktív hozzáállásuk nem kopik meg az idő múlásával, ahogyan a próféta mondja: „akik az Örökkévalóban bizakodnak, új erőt merítenek.” (Jesájá 40:31)

A legtöbb ember nem látja, hogy mennyi időt és energiát szánnak az önkéntesek erre a szent szolgálatra. A kívülállók azt sem tudják, hogy mennyi adminisztrációval jár a hitközségi élet fenntartása (hiszen számos feladatot eddig fizetett alkalmazottak végeztek el). Az egyszerű „felhasználó” csak azt veszi észre, ha valami nem működik jól, és a sikerek ritkán látványosak.

És nem utolsósorban: miközben sajnos saját hittestvéreink sanyargatnak minket, és bánásmódjukban a hittestvéri összetartás minimumát is nehéz felfedezni, a megalázottak mégsem kiabálnak.

Sokan nagy dolgokra képesek: arra, hogy mindezzel együtt megbocsássanak, amennyire csak lehet, ne őrizzenek annyi gyűlöletet a szívükben, és ne csak rosszat mondjanak elnyomóikról.

A szekuláris értékrend emberének ez furcsa lehet. Hiszen a nagyvilágban azt halljuk, hogy „állj ki a jogaidért, védd meg magad, és szólalj fel nyilvánosan”. De a zsidóság és a Tóra egy kicsit mást tanít. Igaz, hogy nem kell mindent lenyelni. De ugyanakkor: a legerősebb az, aki az ösztönein képes uralkodni. A Misna azt mondja:

„Ki az erős? Aki uralkodik az ösztönein. Ahogyan írva van: ’jobb a hosszantűrő a hősnél, és a lelkén uralkodó a várost hódítónál’.” (Pirké Ávot 4:1, Példabeszédek 16:32 alapján)

Sokszor nem is a hősies kiállás, hanem az Örökkévaló Tórájához és szellemiségéhez való hűség az, ami igazán nagyra értékelendő.

Ezeknek az embereknek a történetéből és cselekedeteiből kellene erőt merítenünk és észrevennünk a körülöttünk élő hétköznapi hősöket. Ha mégsem tudunk róluk, az azért van, mert – sajnos vagy hál’ Istennek – szerények, és nem büszkélkednek a már több éve folyó mindennapi küzdelmeikkel.

Biztos vagyok abban, hogy az Örökkévaló irányít mindent és végeredményben igazságot tesz. Aki helyesen cselekszik, azt jutalmazni fogja, és az, aki a – tórai vagy világi – törvény ellen vét, végül el fogja nyerni méltó büntetését.

De most még nem ennek van itt az ideje. Most az Örökkévaló folyamatosan próbára tesz minket (is), hogy vajon hogyan tudunk reagálni ezekre a megpróbáltatásokra. Vajon képesek vagyunk-e megtalálni a Tóra útmutatásának megfelelő viselkedést? Vajon képesek vagyunk-e oly módon vigyázni arra, ami számunkra értékes, hogy közben nem ragad el minket a gyűlölet, és nem válunk hasonlóvá más népekhez, akik hasonló szituációban csak harcot, hatalmat és ellenséget látnak. Ehelyett mi a nehézségek közepette is azt nézzük, hogy hogyan tudjuk cselekedeteinkkel a lehető legjobban szolgálni a Teremtőt.