Temetetlen holtak, betemetett múlt

Mikor derül fény a teljes igazságra, és mikor kapják meg a méltó végtisztességet a nyugati határ mentén 74 évvel ezelőtt meggyilkolt magyar zsidó munkaszolgálatosok? Szombathelyen május 9-én és 10-én konferenciát rendeztek a hírhedt rohonci mészárlás további, összehangolt feltárása érdekében osztrák és magyar kutatók, Kőszegen pedig a helyi áldozatok méltó nyughelyének kialakítására törekszenek a városvezetők. A közeli kistelepüléseken még szintén sokan lehetnek jelöletlen tömegsírokban. Részletek a kétnapos rendezvényen elhangzott előadások tartalmából.

1920 előtt a mai Burgenland területének keleti része Magyarországhoz tartozott, és lakosságában is keveredett az osztrák, a magyar, a hódoltság idején a török elől északra menekült horvát, valamint a zsidó népesség. Az első világháborút követő döntés nyomán számos település találta magát a határ túloldalán, köztük a jelentős zsidó közösségi központtá fejlődött Rohonc is, azonban néhány falunak – a soproni példán felbátorodva – sikerült népszavazás útján visszakerülnie magyar fennhatóság alá. Azóta az államhatár nem változott, így a második világháború során is ugyanott húzódott, ahol ma: Kőszegtől délre Bozsok és Rohonc (Rechnitz), Bucsu és Csajta (Schachendorf), Narda és Csém (Schandorf), valamint Felsőcsatár és Pinkaóvár (Burg) között. Ez volt a német hadsereg utolsó védvonalának, a Drávától egészen Pozsonyig futó Südostwallnak („délkeleti fal”) egy szakasza, amelyen túl már nem zajlott sáncépítés, hanem csak erőltetett menetben történő visszavonulás – s ahol a végképp legyengült, beteg, menetképtelen munkaszolgálatosokat kegyetlenül kivégezték és tömegsírba hányták.

 

Az akkori sáncmunkások között volt a rohonci kutatások előmozdításáért már a háború vége óta küzdő Vadász Gábor sebészprofesszor édesapja, Géza, és annak ikertestvére, Árpád. De Szombathelyen is vannak olyan másod- és harmadgenerációs leszármazottak, akiknek szülei vagy nagyszülei a környéki munkatáborok valamelyikében élték – vagy nem élték – túl az embertelen bánásmódot. Akiknek sikerült, mert eljutottak Mauthausenig, Günskirchenig, vagy a visszavonulás során meg tudtak szökni, az úgynevezett Degob-jegyzőkönyvekben rögzített visszaemlékezéseikben mind hasonlóképpen számolnak be a Kőszegen vagy környékén töltött munkaszolgálatról, a Rohonc irányába történő kiürítésről és az ott lezajlott eseményekről.

Gerhard Baumgartner történész, az Osztrák Ellenállás Dokumentációs Archívumának (DÖW) vezetője, Szita Szabolcs professzor, Frisch György történész és mások is hangsúlyozták előadásaikban az eddigi – mind osztrák, mind magyar oldalon elért – eredmények összefésülésének, a források újraellenőrzésének, hitelesítésének, körük kibővítésének fontosságát. Így a kutatók a továbbiakban egységes és párhuzamosságoktól mentes rendszerben tudnak majd együttműködni. A Rohoncon kivégzett áldozatok maradványainak ugyanis – a túlélők, a háború utáni népbírósági perek és a helyiekkel a ʼ90-es évek elején készített interjúk egybehangzó tanúsága ellenére – mind a mai napig csupán a töredékét találták meg.

Nikolaus Franz, az osztrák Szövetségi Műemlékvédelmi Hivatal (Bundesdenkmalamt) Történeti és Régészeti Munkaközösségének régésze szerint a népbírósági perek anyagából kiderül, hogy a sírokat az előrenyomuló Vörös Hadsereg megtalálta, egy részüket felnyitotta, majd visszatemette. A vádlottak ezek elhelyezkedéséről vázlatrajzot is készítettek. Később, amikor a gyilkosság tényének és felelőseinek megállapításán túl – többek között Vadász Gábor és édesanyja folyamatos kérelmei nyomán – az áldozatok végtisztességének megadása is előtérbe került, új lendületet vett a keresés. Ahogy azonban más előadók, például Eleonore Lappin-Eppel, az Osztrák Tudományos Akadémia, valamint Kriza Borbála, a washingtoni holokauszt-emlékmúzeum (USHMM) kutatója is utalt rá, mindezt még a ʼ70-es, sőt a ʼ90-es években is akadályozta a félelem és hallgatás, amely a háború utáni eljárás koronatanúinak meggyilkolása, valamint a náci ideológia továbbélése miatt telepedett a városra.

Bár a tömegsír betemetésére kivezényelt, majd szintén gödörbe lőtt 18 áldozat maradványait 1970-ben megtalálták és feltárták (őket Eleonore Lappin-Eppel tanulmánya szerint újratemették a grazi hitközség sírkertjében), az ásatások vezetője halálos fenyegetést kapott, továbbá nem sikerült megszereznie az osztrák belügy engedélyét, így a kutatás leállt. Azóta a helyzet a társadalmi átalakulásoknak, a generációváltásnak és a Refugius Egyesület emlékezetápoló munkájának köszönhetően változott. Ám a tömegsírt a mai napig sem sikerült fellelni, noha összesen 16 alkalommal próbálkoztak ezzel.

Ami a többi környékbeli település történetét illeti, csak Kőszegen tudnak biztosat az ottani munkatáborban meghaltak vagy megöltek temetési helyére vonatkozóan. Frisch György történész elmondta: a téglagyári és sörgyári telephelyekről a várostól keletre emelkedő Guba-hegyre szállították az áldozatokat, ahol 1947-ig jeltelen sírokban feküdtek. Akkor a hatóságok egy részüket exhumálták, Budapestre szállították, és a mintegy kétezer ember földi maradványait 750 koporsóba helyezve 2 x 3 sorban eltemették a Kozma utcai temetőben. A kutató szerint a korabeli politikai programba illesztett határidő is korlátozta a teljes exhumálást és újratemetést, azóta pedig a többi gödörsír elkeserítő, elhanyagolt állapotban van. Tizenöt évvel ezelőtt – ezt már Básthy Béla, Kőszeg alpolgármestere ismertette – a kőszegi Árpád-házi Szent Margit gimnázium két tanára vállalta fel, hogy ezen a méltatlan helyzeten változtat, így végül 2008-ban megtörtént az igazságügyi feltárás, csakhogy (jórészt a terület tulajdonviszonyai miatt) a végső rendezés még mindig várat magára. Az alpolgármester a kétnapos rendezvényen átfogó tervet mutatott be a város zsidó emlékeinek ápolására vonatkozóan, beleértve a Guba-hegyi tömegsír emlékparkká alakítását. Később, a vagonkiállítás megnyitóján ugyanő a múlt közös megismerésétől való félelem ellen szólalt fel.

Bozsokról szintén Frisch György mutatott be háború utáni dokumentumokat és légi felvételt, amelyekből kiderült: az akkori vezetés tudott a falvak területén létrehozott munkaszolgálatos-tömegsírokról, sőt gondoskodni kívántak eltemetésükről. 1948. december 1-jén a járási főjegyző levelet írt az alispánnak az „utak mentén, földeken eltemetett háborús halottak szabályszerű eltemetése” ügyében. 1949. október 28-án az alispán írt a honvédelmi miniszternek „Bozsok község hősi temetőjének karbantartása” tárgyában. Mindkét levél utal a helyszínekre, az ott elhantoltak számára, a második pedig Bucsu községet is megemlíti, ahol munkaszolgálatosok vannak eltemetve jelöletlenül. Azonban a rendezés végül nem történt meg (egy kisebb, ötven fő maradványait rejtő sír exhumálásától eltekintve – ezeket a holttesteket az 1956-os rendőrségi jegyzőkönyv szerint a szombathelyi temető hősi parcellájában temették el, de különösebb jelölés nélkül).

Csajtával (Schachendorf) kapcsolatban egy kérdező vetette fel, hogy az osztrák belügyminisztérium háború utáni dokumentuma szerint 2-300 holttestet tartalmazó tömegsír található a faluban, amelyet az akkori határozat értelmében 1949. március 15-éig fel kellett volna számolni. A konferencián részt vevő osztrák és magyar kutatók azonban nem tudtak ezzel kapcsolatos munkálatokról. Így ez a kérdés is megválaszolásra vár.

A konferencia szervezőinek, támogatóinak és az áldozatok leszármazottainak célja – ahogy Márkus Sándor szombathelyi hitközségi elnök fogalmazott – nem felelőskeresés, hanem a végtisztesség megadásának előmozdítása volt. Puskás Tivadar polgármester szavaival „a történelem igazságainak, tetteinek feltárása”, Majtényi László, a Vas Megyei Közgyűlés elnöke szerint pedig nemcsak az emlékezés, hanem még inkább a múlt sötétségének megszüntetése. Hogy ne menjünk el újra a véresre vert ember mellett – utalt a Biblia egyik legismertebb példázatára a megyés püspök, Székely János.