Temetetlen holtak, betemetett múlt

Írta: Kalcsics Ildikó - Rovat: Politika, Történelem

Mikor derül fény a teljes igazságra, és mikor kapják meg a méltó végtisztességet a nyugati határ mentén 74 évvel ezelőtt meggyilkolt magyar zsidó munkaszolgálatosok? Szombathelyen május 9-én és 10-én konferenciát rendeztek a hírhedt rohonci mészárlás további, összehangolt feltárása érdekében osztrák és magyar kutatók, Kőszegen pedig a helyi áldozatok méltó nyughelyének kialakítására törekszenek a városvezetők. A közeli kistelepüléseken még szintén sokan lehetnek jelöletlen tömegsírokban. Részletek a kétnapos rendezvényen elhangzott előadások tartalmából.

Az egykori rohonci keresztpajta, az 1945 március 25-i mészárlás színhelye (fotó: nyugat.hu)

1920 előtt a mai Burgenland területének keleti része Magyarországhoz tartozott, és lakosságában is keveredett az osztrák, a magyar, a hódoltság idején a török elől északra menekült horvát, valamint a zsidó népesség. Az első világháborút követő döntés nyomán számos település találta magát a határ túloldalán, köztük a jelentős zsidó közösségi központtá fejlődött Rohonc is, azonban néhány falunak – a soproni példán felbátorodva – sikerült népszavazás útján visszakerülnie magyar fennhatóság alá. Azóta az államhatár nem változott, így a második világháború során is ugyanott húzódott, ahol ma: Kőszegtől délre Bozsok és Rohonc (Rechnitz), Bucsu és Csajta (Schachendorf), Narda és Csém (Schandorf), valamint Felsőcsatár és Pinkaóvár (Burg) között. Ez volt a német hadsereg utolsó védvonalának, a Drávától egészen Pozsonyig futó Südostwallnak („délkeleti fal”) egy szakasza, amelyen túl már nem zajlott sáncépítés, hanem csak erőltetett menetben történő visszavonulás – s ahol a végképp legyengült, beteg, menetképtelen munkaszolgálatosokat kegyetlenül kivégezték és tömegsírba hányták.

A „délkeleti fal” Kőszeg és Burg közötti szakasza: pirossal látható az államhatár, rózsaszínnel a szögesdrótból készült akadályok, kékkel a magyar területen kiépített előállások, vékony fekete vonallal a lövészárkok és tankcsapdák, vastag feketével pedig a beton lőállások (grafika: Andreas Lehner prezentációja, Refugius Egyesület)

 

Az akkori sáncmunkások között volt a rohonci kutatások előmozdításáért már a háború vége óta küzdő Vadász Gábor sebészprofesszor édesapja, Géza, és annak ikertestvére, Árpád. De Szombathelyen is vannak olyan másod- és harmadgenerációs leszármazottak, akiknek szülei vagy nagyszülei a környéki munkatáborok valamelyikében élték – vagy nem élték – túl az embertelen bánásmódot. Akiknek sikerült, mert eljutottak Mauthausenig, Günskirchenig, vagy a visszavonulás során meg tudtak szökni, az úgynevezett Degob-jegyzőkönyvekben rögzített visszaemlékezéseikben mind hasonlóképpen számolnak be a Kőszegen vagy környékén töltött munkaszolgálatról, a Rohonc irányába történő kiürítésről és az ott lezajlott eseményekről.

Vadász Géza és ikertestvére, Árpád, akik Rohoncon vesztették életüket 1945. március 24-ének éjjelén (fotó: dr. Vadász Gábor prezentációja)

Gerhard Baumgartner történész, az Osztrák Ellenállás Dokumentációs Archívumának (DÖW) vezetője, Szita Szabolcs professzor, Frisch György történész és mások is hangsúlyozták előadásaikban az eddigi – mind osztrák, mind magyar oldalon elért – eredmények összefésülésének, a források újraellenőrzésének, hitelesítésének, körük kibővítésének fontosságát. Így a kutatók a továbbiakban egységes és párhuzamosságoktól mentes rendszerben tudnak majd együttműködni. A Rohoncon kivégzett áldozatok maradványainak ugyanis – a túlélők, a háború utáni népbírósági perek és a helyiekkel a ʼ90-es évek elején készített interjúk egybehangzó tanúsága ellenére – mind a mai napig csupán a töredékét találták meg.

A rohonci keresztpajta és környéke ma – illusztráció Nikolaus Franz előadásához

Nikolaus Franz, az osztrák Szövetségi Műemlékvédelmi Hivatal (Bundesdenkmalamt) Történeti és Régészeti Munkaközösségének régésze szerint a népbírósági perek anyagából kiderül, hogy a sírokat az előrenyomuló Vörös Hadsereg megtalálta, egy részüket felnyitotta, majd visszatemette. A vádlottak ezek elhelyezkedéséről vázlatrajzot is készítettek. Később, amikor a gyilkosság tényének és felelőseinek megállapításán túl – többek között Vadász Gábor és édesanyja folyamatos kérelmei nyomán – az áldozatok végtisztességének megadása is előtérbe került, új lendületet vett a keresés. Ahogy azonban más előadók, például Eleonore Lappin-Eppel, az Osztrák Tudományos Akadémia, valamint Kriza Borbála, a washingtoni holokauszt-emlékmúzeum (USHMM) kutatója is utalt rá, mindezt még a ʼ70-es, sőt a ʼ90-es években is akadályozta a félelem és hallgatás, amely a háború utáni eljárás koronatanúinak meggyilkolása, valamint a náci ideológia továbbélése miatt telepedett a városra.

Bár a tömegsír betemetésére kivezényelt, majd szintén gödörbe lőtt 18 áldozat maradványait 1970-ben megtalálták és feltárták (őket Eleonore Lappin-Eppel tanulmánya szerint újratemették a grazi hitközség sírkertjében), az ásatások vezetője halálos fenyegetést kapott, továbbá nem sikerült megszereznie az osztrák belügy engedélyét, így a kutatás leállt. Azóta a helyzet a társadalmi átalakulásoknak, a generációváltásnak és a Refugius Egyesület emlékezetápoló munkájának köszönhetően változott. Ám a tömegsírt a mai napig sem sikerült fellelni, noha összesen 16 alkalommal próbálkoztak ezzel.

A keresztpajta környékének korabeli légi felvételei, valamint a háború utáni népbírósági per vádlottainak helyszínrajzai (képek: Nikolaus Franz prezentációja, BDA/AGA)

Ami a többi környékbeli település történetét illeti, csak Kőszegen tudnak biztosat az ottani munkatáborban meghaltak vagy megöltek temetési helyére vonatkozóan. Frisch György történész elmondta: a téglagyári és sörgyári telephelyekről a várostól keletre emelkedő Guba-hegyre szállították az áldozatokat, ahol 1947-ig jeltelen sírokban feküdtek. Akkor a hatóságok egy részüket exhumálták, Budapestre szállították, és a mintegy kétezer ember földi maradványait 750 koporsóba helyezve 2 x 3 sorban eltemették a Kozma utcai temetőben. A kutató szerint a korabeli politikai programba illesztett határidő is korlátozta a teljes exhumálást és újratemetést, azóta pedig a többi gödörsír elkeserítő, elhanyagolt állapotban van. Tizenöt évvel ezelőtt – ezt már Básthy Béla, Kőszeg alpolgármestere ismertette – a kőszegi Árpád-házi Szent Margit gimnázium két tanára vállalta fel, hogy ezen a méltatlan helyzeten változtat, így végül 2008-ban megtörtént az igazságügyi feltárás, csakhogy (jórészt a terület tulajdonviszonyai miatt) a végső rendezés még mindig várat magára. Az alpolgármester a kétnapos rendezvényen átfogó tervet mutatott be a város zsidó emlékeinek ápolására vonatkozóan, beleértve a Guba-hegyi tömegsír emlékparkká alakítását. Később, a vagonkiállítás megnyitóján ugyanő a múlt közös megismerésétől való félelem ellen szólalt fel.

A konferencián Szita Szabolcs, Vadász Gábor és mások is a résztvevők elé tárták a holttesteket rejtő elmocsarasodott bombatölcsérek szívszorító látványát (fotó: dr. Vadász Gábor prezentációjából)

Bozsokról szintén Frisch György mutatott be háború utáni dokumentumokat és légi felvételt, amelyekből kiderült: az akkori vezetés tudott a falvak területén létrehozott munkaszolgálatos-tömegsírokról, sőt gondoskodni kívántak eltemetésükről. 1948. december 1-jén a járási főjegyző levelet írt az alispánnak az „utak mentén, földeken eltemetett háborús halottak szabályszerű eltemetése” ügyében. 1949. október 28-án az alispán írt a honvédelmi miniszternek „Bozsok község hősi temetőjének karbantartása” tárgyában. Mindkét levél utal a helyszínekre, az ott elhantoltak számára, a második pedig Bucsu községet is megemlíti, ahol munkaszolgálatosok vannak eltemetve jelöletlenül. Azonban a rendezés végül nem történt meg (egy kisebb, ötven fő maradványait rejtő sír exhumálásától eltekintve – ezeket a holttesteket az 1956-os rendőrségi jegyzőkönyv szerint a szombathelyi temető hősi parcellájában temették el, de különösebb jelölés nélkül).

A bozsoki tömegsír helyszíne ma (A szerző felvétele)

Csajtával (Schachendorf) kapcsolatban egy kérdező vetette fel, hogy az osztrák belügyminisztérium háború utáni dokumentuma szerint 2-300 holttestet tartalmazó tömegsír található a faluban, amelyet az akkori határozat értelmében 1949. március 15-éig fel kellett volna számolni. A konferencián részt vevő osztrák és magyar kutatók azonban nem tudtak ezzel kapcsolatos munkálatokról. Így ez a kérdés is megválaszolásra vár.

A konferencia szervezőinek, támogatóinak és az áldozatok leszármazottainak célja – ahogy Márkus Sándor szombathelyi hitközségi elnök fogalmazott – nem felelőskeresés, hanem a végtisztesség megadásának előmozdítása volt. Puskás Tivadar polgármester szavaival „a történelem igazságainak, tetteinek feltárása”, Majtényi László, a Vas Megyei Közgyűlés elnöke szerint pedig nemcsak az emlékezés, hanem még inkább a múlt sötétségének megszüntetése. Hogy ne menjünk el újra a véresre vert ember mellett – utalt a Biblia egyik legismertebb példázatára a megyés püspök, Székely János.

[popup][/popup]