Tájkép emlékezetpolitikai csaták közben
A vészkorszak emlékévének méltóságát fenyegeti a szellemében és küllemében egyaránt méltatlan Szabadság téri emlékmű terve, és az elhamarkodott ötletet kísérő kommunikáció is.
Választási kampányra hivatkozni a szobor ellenzőivel szemben szemforgatás, hisz maga a szobor is kampányeszköz, az időközben figyelem-elterelésként/ellensúlyként felbukkant Marx-szobor ügyével együtt. Lehetséges persze megkérdőjelezni a Marx-szobor szükségességét egy kommunista diktatúra által is traumatizált országban, de az időbeli egybeesés a német megszállás szobráról folyó vitával több, mint gyanús, pláne, hogy a feladattal megbízott kormánypolitikus a vészkorszak emlékévének nyitányán Marx antiszemitizmusát emlegeti.
A Szabadság téri szobor a magyar zsidósággal, az antifasisztákkal – ártatlan és elárult magyar állampolgárokkal – szemben elkövetett bűnöket relativizáló történelemképe az egész magyar nemzetet ártatlannak és a megszállás áldozatának tünteti fel. Ezzel szemben tudjuk: a korabeli magyar kormány és államigazgatás együttműködött a nácikkal, a társadalom nagy része pedig passzívan szemlélte a kirekesztést és sokan cinkossá lettek az üldözöttek javaiból részesedve. Az államszervezet nemhogy nem állt ellen, nemhogy nem lassította a gettósítás, a kifosztás és a deportálás folyamatát, hanem, mint történészek sora rögzíti: sehol nem ment ilyen gyorsan a folyamat. Már a Kamenyec Podolszk-i deportálásoknál is feltűnt a németeknek 1941-ben, milyen túlzó gyorsasággal és mennyiségben lökték át a határon a magyar hatóságok az állampolgársággal nem rendelkező zsidókat.
Nem menti a szobrot az ENSZ-ben a szobor hazai vitájával egyidejű magyar bocsánatkérés a vészkorszakért, sőt inkább azokat igazolja, akik a kormány kettős beszédét szokták emlegetni ilyen és ehhez hasonló ügyekben.
A német megszállás szobra történelempolitikai kampányeszköz, mely a kormánypártot pozicionálja. Ugyanazt a célt szolgálja, mint az alkotmány preambuluma, Nyírő, Wass és Szabó Dezső a tantervben, vagy éppen a magyar történelem újraértelmezését is célul tűző Veritas Intézet, melynek vezetője két minapi megszólalásával is botrányt okozott, miképpen a történelemhamisító rádióműsor a Magyar Rádióban.
Ha a kormány és a kormányzó párt vezetői hisznek a szobor üzenetében, ha hamis történelmi tudatot táplálnak az országba, ha megpróbálják relativizálni az egykori államvezetés felelősségét, azért rossz. Ha nem hisznek benne, csak eszközként szolgálják néhány tíz- vagy százezer szavazó megnyeréséért, azért.
A Horthy-korszak bizonyos eredményeiről, fázisairól lehet vitatkozni, de azon nem, felelős volt-e az 1944. március 19-e utáni eseményekért a magyar államvezetés és a magyar államigazgatás is. Felelős volt. Ezért hamis az alkotmány preambulumába foglalt, vonatkozó állítás is. Ennek szellemében nem lehet méltón emlékezni a vészkorszak 70. évfordulóján. Nem lehet az emlékezés, a múltfeldolgozás, a vészkorszakért való felelősségvállalás gyászmunkáját általában elvégezni, ha közben hárítják a konkrét felelősséget, mert az nem lesz egyéb, mint történelemhamisítás.
Neurotikus tudatban vív egymással csatát két, egymással össze nem egyeztethető tudattartam. Társadalmak, pártok, országvezetők is osztozhatnak e neurózisban – pláne, ha közben még aktuálpolitikai, szavazatmaximáló szempontokat is mérlegelnek. A nácizmussal és a kommunizmussal való együttműködés öröksége persze szégyenteli. Mai, modern, demokratikus tudatunkkal összeegyeztethetetlen. Mind a jobboldalnak, mind a baloldalnak van tennivalója múltunkkal. Mindenkinek elsősorban a saját szellemi elődeivel kellene számot vetnie. Minthogy most a jobboldal van hatalmon, az ő felelősségük a nagyobb. A felelősség-elhárítás, a szőnyeg alá söprés emberi reflexe, a pusztán érdek vezérelte gondolkodás közismert a lélektanban, ám nem erre vezet a gyógyulás.
Az emlékév, az emlékévvel kapcsolatos pályázat, a Sorsok Háza és a szoborállítás új vitafrontokat nyitott a magyar közéletben. A vészkorszak emlékezetét ismét így-úgy, saját érdekeiket szem előtt tartva instrumentalizálják a politikai erők. A zsidó szervezetek, érdekképviseletek, melyek többnyire akaratlan részesei az emlékezetpolitikai csatáknak, jobbról olykor érzéketlenséget kapnak, balról kérlelhetetlen erkölcsi kioktatásokat: mit kellene tenniük, hogyan kellene fogalmazniuk. A szélesebb társadalomban, e viták közben nem feltétlenül nő a megértés és az együttérzés az áldozatokkal és utódjaikkal, s a vészkorszak emlékezete nem feltétlenül válik – mint kellene – a magyar emlékezetközösség szerves részévé. Másrészt azonban a felelősséggel és az emlékezés formáival kapcsolatos vitáknak le kell zajlaniuk. A társadalom az élesedő viták következtében is tanulhat, bár korántsem biztos, hogy a változást, az eredményt rövidtávon, az emlékév során tapasztalhatjuk.
Lévai Júlia reagálása és Szántó T. Gábor viszontválasza
