Szükség van a holokauszt-élmények terápiás „megdolgozására”

Második évét kezdi meg ősszel dr. Forrás-Biró Aletta tanácsadó szakpszichológus, egyetemi adjunktus vezetésével a Múlt-Jelen-Jövő, a vészkorszak túlélőinek utódai, a második és harmadik nemzedékével foglalkozó terápiás csoport, amely a Bálint Házban tartja háromhetente összejöveteleit. Az első év tapasztalatairól kérdeztük Forrás-Biró Alettát és Richter Sándor családpszichoterapeutát, akivel együtt vezették a csoportot.

„A holokauszt máig ható súlyos lelki terhet jelent a túlélők gyermekei és nem ritkán unokái számára is. Rendszeres segítőbeszélgetés-csoport indul másod- és harmadgenerációs résztvevők számára. A csoportba olyanok jelentkezését várjuk, akiknek a holokauszttal kapcsolatos családi traumák feldolgozása, identitás-kérdések, kapcsolati és egyéb nehézségek megoldása könnyebben sikerülhet védett környezetben, szakszerű külső segítséggel, hasonló gondokkal küzdő társakkal együtt dolgozva” – fogalmazott első felhívásotok. Hogyan merült fel a terápiás csoport indításának ötlete? Mi volt a kezdeményezés mozgatórugója? Tudományos érdeklődés, vagy a társadalmi igény?

F-B A: Elsősorban és mindenekelőtt a társadalmi szükséglet és igény. A Lauder iskola gimnáziumának egykori igazgatóhelyetteseként, majd pszichológusként, többek között a Zachor Alapítványnál, már sok évvel ezelőtt észrevettem, hogy a másod- és harmadgeneráció segítségre szorul a családot ért traumák feldolgozásában. Ezekről már a megszólalás is nagyon nehéz. Az olyan spontán kezdeményezésekre, mint például „A Holokauszt és a családom” facebook csoport, ugyan rengetegen reagáltak, sok történetet meséltek el, de ezek mögött gyakran felsejlett, mennyi mindent maradt még feldolgozatlan mindabból, amit a család a holokauszt idején átélt, és a következő generációnak továbbadott. Az azonban nagyon fontos volt, hogy a zsidó közösséghez alig-alig, lazán vagy egyáltalán nem kapcsolódó emberek is megszólaltak, mert ez azt jelezte, többre van igény, mint amit egy internetes felület nyújthat. A közösségi felületeken való elbeszélés, megosztás valóban fontos kezdő lépés, de úgy éreztem, a családi trauma feldolgozásához mélyebbre kell ásni, és szükség lenne például egy olyan csoportra, mint amit mi kezdeményeztünk, ahol zárt és védett környezetben, pszichológiai támogatással történik a feldolgozás.  Csoportvezető-társam hasonlóan gondolta, így együtt indítottuk el a csoportot.

R.S. Engem gyerekkorom óta erősen foglalkoztatott mindaz, ami a családommal történt a vészkorszak idején. Az volt az érzésem, hogy a szüleim többet hallgatnak el, mint amennyit elmondanak. Serdülő koromban alapélményemmé vált, hogy ezekről senki nem akar velem beszélgetni. Elkezdtem rövid önéletrajzi történeteket írni, amiket a Facebook oldalamon tettem közzé. A számomra meglepően erős pozitív visszajelzések arra utaltak, hogy nem vagyok egyedül azzal az igénnyel, hogy másokkal megoszthassam az ezzel a nehéz témakörrel kapcsolatos érzéseimet, tapasztalataimat. Mivel családterápia szakirányú pszichoterapeutaként dolgozom, felmerült bennem, hogy az egyéni terápiák során a transzgenerációs családi traumákkal végzett munkám tapasztalatait egy csoporttal folytatott munkában is hasznosítsam. Nagyon megörültem, amikor kiderült, hogy Aletta, akivel régóta ismertük már egymást, hasonló terveket sző, és ő is szeretne egy csoporttal dolgozni ebben a témakörben.

Milyen tapasztalatokat szereztetek az elmúlt évben? Milyen tüneteket, jelenségeket, milyen lélektani mintázatokat láttatok a résztvevőknél?

F-B A: A csoport legfontosabb tapasztalata, hogy a holokauszt traumája akkor is ott munkál a felszín alatt, ha a vallást vagy a zsidó közösséghez való formális tartozást a család vagy az egyén elengedte. A csoportban a résztvevők hallják, amit a többi csoporttag otthon a hétköznapokban látott és hallott, ráismernek hasonló helyzetekre, szavakra, kifejezésekre, félelmekre és gesztusokra, és felismerik, hogy ezek eredete közös lehet. Megkönnyebbülést hoz együtt rálátni arra, hogyan küzdöttek meg a túlélők azzal, amit át kellett élniük, és hogyan adták tovább a különféle megküzdési módokat a család későbbi generációinak. A traumák feldolgozásában a csoport tagjai egymást is támogatják – ennyiben nagyon más élményt jelent a csoportos munka az egyéni terápiához képest.

Van-e szignifikáns különbség az első, a második és a harmadik generációs traumák között? 

R.S.: Mindenképpen. Az első generáció közvetlenül élte meg a megaláztatásokat, az életveszélyt, a családtagok elvesztését. A második és harmadik generáció tagjaival a közvetett érintettség feldolgozása, az elhallgatások, a családi tabuk, esetleges kegyes hazugságok megdolgozása, feloldása az alapvető cél. Teljesen egyértelmű volt számunkra, hogy mi a csoportban a második és harmadik generáció tagjaival fogunk dolgozni, és nem csak azért, mert az első generáció tagjai közül alig néhányan vannak már csak köztünk.

F-B A: Az első generáció tagjainak a közvetlenül átélt traumát kellett (volna) feldolgozniuk, azonban a második és harmadik generáció traumáit már alapvetően a szüleik-nagyszüleik megküzdési stratégiái alakították: mik voltak a családi tabuk a családban, miről nem beszéltek, és miről beszéltek helyette; milyen hangon, milyen szavakkal adták tovább, amit a vészkorszakban átéltek; melyik családtagról esett több szó, melyikről szinte semmi, és mi a különbség magyarázata; milyen családi szokások kialakulása vezethető vissza az átélt traumára, és tudatában vannak-e ezeknek a kapcsolatoknak. Nagyon gyakori, hogy a harmadik generáció számára a szokások trauma-eredete sokszor nem is nyilvánvaló.

Érzékeny kérdés, de a vészkorszak első nemzedékének traumáit közvetlenül az elkövetők: a nácik és kollaboránsaik, vagy a passzív szemlélők, a közöny okozták. A második, harmadik nemzedék traumái azonban az első, illetve a második túlélői nemzedék viselkedésmintáiból, transzgenerációs jelenségekből erednek. Mit okoz ez az élmény a családban, a nemzedékek közötti viszonyban, kötődési, viselkedési mintákban?

F-B A: Gyakran előfordul, hogy a túlélők traumatikus élménye a családban tabuvá válik, az érintett hallgat róla, a családtagok alkalmazkodnak ehhez a hallgatáshoz, így a trauma kiszorul a családi narratívából, és emésztetlenül, átdolgozatlanul munkál tovább. Azonban az elhallgatást, valaminek a kimondhatatlanságát, érinthetetlenségét a második, a harmadik, sőt a negyedik generáció is érzékeli.

R.S.: Itt csak egyetlen dologra térnék ki, a családon belüli hallgatásra. A túlélés eszközévé vált a jövőre orientáltság, a múltról való hallgatás, ami gyakran nem csak a vészkorszakra, hanem egész korábbi életükre is kiterjedt. A csoportunk tagjai közül sokan saját élményként számoltak be a hallgatás erejéről a családjukban. A csoportmunkánk mindannyiunk számára talán legszebb élménye az volt, amikor a csoporttagok egymás után számoltak be arról, hogyan sikerült szóra bírni még életben lévő idős hozzátartozóikat, akik ennyi év után most már meg tudtak nyílni, és örömmel fogadták, hogy elmesélhetik a fiatalabb hozzátartozóiknak családjuk addig gyakran elhallgatott, vagy csak töredékesen elmesélt történetét.

Fel lehet-e becsülni, hogy a második, harmadik nemzedék tagjai közül hányan vagy milyen arányban hordoznak maguk is tüneteket?

F-B A: Ezt lehetetlen megbecsülni. Nagyon sok függ az egyéni életúttól, a már elvégzett pszichológiai munkától.

R.S.: Én is úgy gondolom, hogy nem. Egy-egy lelki zavart – vegyük például a szorongást – több, különböző kiváltó ok is magyarázhat, amelyek közül az egyik lehet transzgenerációs eredetű. Csak hosszabb terápiás munka után sikerül – ha sikerül – az igazi kiváltó okig eljutni.

Milyen hatással van a zsidó identitásra, közösségi érzés megélésére a holokauszt trauma? Kötődtek-e egyáltalán a zsidó közösséghez a ti első csoportotok résztvevői?

F-B A: A 2023 őszén indult csoportban igyekeztünk olyanokat is elérni, akik kevéssé vagy egyáltalán nem kötődtek a zsidósághoz, a zsidó intézményrendszerhez. Azonban világos volt: a holokauszt – többé vagy kevésbé tudatosan – az ő számukra is fontos része a zsidó identitásnak, sőt néha a legfontosabb, hiszen ezért jelentkeztek a csoportba. Ha ezzel tudatosan szembenéznek, könnyebb lesz számukra eldönteni, hogy a saját zsidóságukat a holokauszt köré akarják-e felépíteni, vagy esetleg más felé is elindulnak.

R.S.: Egy ilyen csoportban elkerülhetetlenül jelen van a szolidaritás erkölcsi parancsa: nem hagyhatom cserben azoknak az emlékét, akiket megöltek, azokat sem, akiket most üldöznek, és akár a jövőben is bánthatnak csak azért, mert zsidók. Ezt azok is mélyen átérzik, akik formálisan nem kötődnek a zsidó közösséghez. De ugyanígy jelen van a holokauszt megtörténte miatti rettegés: „szállj ki” ebből a történetből; bújj el, tagadd le, hogy közöd van a zsidósághoz, mert akkor talán nem fognak bántani.

Mit tud tenni a zsidó közösség, hogy a vészkorszak második, harmadik nemzedékéből azokat, akik nem kötődnek a zsidó közösséghez, valamilyen módon megpróbálja integrálni, és a negatív identitás, a trauma-közösség mellett pozitív kötődést alakítson ki?

R.S.: Úgy gondolom, hogy a holokauszt rettenetes élménye egy-két generáción keresztül még meghatározó erejű marad. Ezért szükség van ezeknek a jól-rosszul átadott vagy át nem adott élményeknek a terápiás megdolgozására. De emellett fontos felmutatni a zsidóság pozitív megélésének formáit. Ez jelentheti a több ezer éves történelem ismeretének terjesztését, közösségi élményeket a kultúrában, a sportban, a szórakozásban. Ez azért nagyon fontos, hogy a mérleg, amelynek egyik serpenyőjében a holokauszt szörnyűségei vannak, a másikban a pozitív élmények, mindenképpen és egyértelműen az utóbbi irányába billenjen el.

Hol és hogyan tudnak jelentkezni a csoportba érdeklődők? Kik azok, akiknek ajánlod?

F-B A: A 2024 őszén induló új csoportnak továbbra is a Bálint Ház ad otthont. Jelentkezni a  [email protected] e-mail címen lehet. Mindazoknak ajánlom, akik szívesen foglalkoznának azzal, mit kezdjenek a holokauszt nehéz családi örökségével a saját életükben és nyitottak a csoportos formára. A csoport minden korosztálynak szól, második, harmadik és negyedik generációnak egyaránt.