Szlovákiában a zsidó vagyont a rendszerváltás után az árjásítók „kapták vissza”

Írta: Vrabec Mária/ujszo.com - Rovat: Politika, Történelem

A napokban lesz 75 éve, hogy a szlovákiai zsidókat megfosztották minden joguktól és vagyonuktól.

Ember Mária Hajtűkanyar című könyvében Ottó bácsi sóhajt fel így. Jobban nem is lehet jellemezni a zsidók jogfosztásának abszurd tragikumát, mint az ő szavaival.

A napokban lesz 75 éve, hogy a szlovákiai zsidókat megfosztották minden joguktól és vagyonuktól. A második világháború előtt az ország lakosságának 4,11 százalékát alkották, vagyonuk azonban a nemzetgazdaság 40 százalékát tette ki. Többnyire a jómódú középosztályhoz tartoztak, bankárok, kereskedők, vendéglősök voltak. Ezt fordították ellenük, amikor a nemzet testén élősködő parazitaként jellemezték őket. A kormánypropaganda hatására a negyvenes évek elején már a lakosság is a zsidókat látta a gondja és a nyomora mögött. Szlovákiát 1941 elején felkészülten érte az arizálás lehetősége, senkinek nem volt lelkifurdalása, amikor zsidóvagyonra tette a kezét.

Törvényes szabadrablás

A Nemzeti Emlékezet Intézete 2008-ban hozta nyilvánosságra azok névjegyzékét, akik a második világháború idején zsidó vagyont arizáltak. Az adatokból egyértelműen kiderül, hogy a Hlinka-gárdában már 1941-ben bevett gyakorlat volt, ami a szlovákiai közéletben azóta sem idegen jelenség: a kegyenceket a másoktól elvett javakkal jutalmazták.

Az első arizációs rendeletek 1940ben születtek: ezek a zsidó tulajdonú termőföldek, erdők és rétek felvásárlására vonatkoztak, és arra, hogy a zsidó vállalatok többségi tulajdonrészét keresztény kézbe kell juttatni – jóval áron alul. A folyamat a Hlinka-gárda radikális szárnyának előretörésével felgyorsult, és 1940 szeptemberében elrendelték a zsidó vagyonok összeírását. Máig ez a lista szolgál alapul, amikor a történészek azt állítják, hogy a legnagyobb vállalatok német kisajátítása után még mindig 4,4 milliárd korona (mai árfolyamon kb. 1 milliárd euró) értékű vagyon volt zsidó kézben. 1940 októberében lefoglalták a zsidók tulajdonában levő készpénzt, legfeljebb 3000, később már csak 500 korona maradhatott náluk. Minden értéktárgyat a bankokban kellett letétbe helyezniük, hogy az állam áttekintést nyerjen a vagyonukról. Minden munkaadót arra köteleztek, hogy jelentse be, hány zsidót foglalkoztat, a helyükre pedig árja munkaerőt keressen. A zsidó alkalmazott nem kereshetett többet 1500 koronánál. A zsidó tulajdonú bérházakba árja gondnokokat ültettek, akik a zsidóktól elkobzott pénzből kapták a fizetésüket, és tetszés szerint választhattak maguknak lakást a házban. 1941. szeptember 9-én fogadta el a szlovák törvényhozás a nürnbergi törvények alapján az ún. Zsidókódexet, amely minden addigi rendeletet megerősített, és a korabeli Európa legkegyetlenebb zsidóellenes jogszabálya volt.

Gárdista tolvajegyetem

Az Üzlet a korzón című Oscar-díjas filmben a főszereplő Tóno Brtko (Jozef Króner) szánalomból arizálja az idős Lautmanné rőfösboltját, titkolva, hogy az üzlet ráfizetéses. A legtöbben persze nem emberbaráti indítékból arizáltak. Az ismert szlovák író, Ľudo Ondrejov például a Steiner család pozsonyi antikváriumára vetett szemet. Kezdetben ugyan azt hangoztatta, ő értelmiségi és nem antiszemita, de amikor elkezdődtek a deportálások, nyilatkozatot írt arról, hogy a boltban nincs szüksége zsidókra, amivel a halálos ítéletüket is aláírta.

A korabeli városi korzókon a boltok, vendéglők, trafikok kilencven százaléka zsidó tulajdonban volt. Ezek jelentős részét egyszerűen megszüntették, a jövedelmező vállalatokon pedig az arizátorok osztoztak. Arizátor nem lehetett bárkiből: feltétel volt az árja származás, a német vagy a szlovák nemzetiség, és nem ártott, ha az érdeklődőnek voltak kapcsolatai a politikai és gazdasági apparátusban. Elsőbbséget élveztek a Hlinka-gárdisták és a német kisebbségi Deutsche Partei, valamint a Rodobrana tagjai. Ivan Kamenec történész szerint a legjövedelmezőbb vállalkozásokért köztük is olyan küzdelem dúlt, hogy nem ritkán zsidók bújtatásával, nemzetellenes tevékenységgel vádolták egymást. A legjobban persze azok kerestek, akik az egész folyamatot irányították, hiszen a korrupció akkor is virágzott.

Az arizálás fokozatosan zajlott, a zsidó vállalatokba először ideiglenes gondnokokat ültettek, akik az előző tulajdonostól tanulták meg az üzlet csínját-bínját. A törvény szerint négy hónapon belül kellett befizetniük a zsidó tulajdonos zárolt számlájára a vagyon likvidációs értékét, de ezt egyik arizátor sem tette meg. A Központi Gazdasági Hivatal Augustín Morávek vezetésével tanfolyamokat is szervezett az arizátoroknak – a nép ezeket csak tolvajegyetemeknek nevezte. Itt kellett volna elsajátítaniuk a gazdálkodás alapjait, de az ebül szerzett vagyont a legtöbben elherdálták, vagy a hozzá nem értés miatt csődbe vitték.

Az arizálás 1942-ben is folytatódott: a zsidók deportálása után hátramaradt ingatlanokat árverésre bocsátották, de a lakásokból, boltokból először a Hlinka-gárdisták és azok rokonai vitték el, ami megtetszett nekik. Az üresen maradt ingatlanokat nagyon olcsón adták – szinte minden nagyobb szlovákiai városban vannak bérháztulajdonosok, akik akkor alapozták meg a vagyonukat, és 1989 után az így megszerzett ingatlanokat „kapták vissza” az államtól.

Tiso húga is arizált

A zsidó vagyonból az állam vezetőinek és rokonaiknak is jutott. A pap elnök Jozef Tiso húga, Jozefína a férjével, Alexander Dobiášsal, a Hlinka-gárda pénztárosával a pozsonyi Duna utcában arizált egy vegyesboltot. Az élelmiszert, fűszereket és déligyümölcsöt kínáló üzlet az udvardi származású Reisz Sándor tulajdona volt. A kereskedő az 1940-es népszámlálási adatok szerint feleségével, Vilmával és Oszkár nevű fiával élt Pozsonyban, és két vegyesboltja volt a Duna utcában. Ezek egyikére vetettek szemet Dobiášék, és a kapcsolataiknak köszönhetően meg is szerezték. Nem ez volt az egyetlen rabolt vagyonuk: Galgóc mellett Schwitzer Simon nagybirtokos 120 hektárnyi birtokát szerezték meg potom áron, majd adták bérbe.

Jozefína Tisová Dobiášová inkább gyakorlatias asszony volt, mint meggyőződéses fasiszta, elsősorban a saját vagyona gyarapítását tartotta szem előtt. Jozef bátyját azonban mindenekfölött szerette, 1940-ben feljelentést is tett két ismeretlen személy ellen, akik a nyelvüket öltötték Tiso és Hitler képére az egyik kirakatban. A tetteseket szerencsére a pontos személyleírás ellenére sem sikerült kinyomozni. Jozefína akkor is töretlen rajongással védelmezte a bátyját, amikor azt a nácikkal való szövetséggel és az emberiség ellen elkövetett bűncselekményekkel vádolták.

A család a háború végnapjaiban együtt szökött ki Ausztriába, ahol az amerikaiak letartóztatták és Csehszlovákiába szállították őket. Egy ideig Dobiáš is börtönben ült, de őt Jozefínának sikerült kiszabadítania. A bátyjával nem járt sikerrel, noha 80 ezer szlovák koronát költött védőügyvédekre. Maga vallotta be, hogy a pénz az arizált zsidó vagyonból származott, vagyis tulajdonképpen Tiso ügyvédeit is a kisemmizett Reiszék és Scheitzerék fizették. Reiszék a háború után visszakapták a boltjukat, a kommunista hatalomátvételt követően azonban nyomuk veszett. Az 1989-es rendszerváltás után Dobiášék utódai restituálták a két vegyesboltot, és ma is az ő tulajdonukban van.A társadalom a második világháború után nagyon hamar szemet hunyt afölött, ki hogyan szerezte a vagyonát, sőt, újra alkalmazta a már bevált módszert, amikor a deportált magyarok és németek ingatlanjainak elosztása került sorra. Eduard Žitňanský történész szerint az arizáció volt a magántulajdonhoz való jog megsértésének első példája, és a későbbi jogfosztások, majd az államosítás mintája: „A többségi nemzet vagy uralkodó osztály így tanulta és szokta meg, hogy a kényelmetleneket elég ellenségnek nevezni, és következmények nélkül mindent el lehet venni tőlük. Szlovákiában e tekintetben olyan sok családnak van szégyellnivalója, hogy a téma nyílt kibeszélése szinte elképzelhetetlen.”

A teljes cikk itt olvasható.

támogatás

Címkék:árjásítás, Szlovákia, Tiso, zsidóvagyon

[popup][/popup]