Szivárványra várva…

 

“Legyen 2016 az együttműködés és a magyar zsidóság négy irányzatán belüli megbékélés esztendeje.”

Jó vagy rossz szokás, de ha könyvekről, újságokról és más irományokról van szó, én semmit sem szeretek kiselejtezni. Előszeretettel gyűjtögetem azokat az érdekes cikkeket, amelyek témájukban kapcsolódnak a könyvtáramban megtalálható kötetekhez. A könnyebbség kedvéért ezeket a többnyire újságkivágásokat a könyvborító belső része és a címoldal közé illesztem. Hányszor bizonyítottam már „diadalmasan”, hogy sok olyan dokumentumot is sikerült megőriznem, amelyek még a „mindenható Google” segítségével sem lelhetők fel!

A napokban, tavaszi budapesti utamra készülve, a héber nyelvű „Pinkász há-K’hilot” sorozat Magyarországot tárgyaló vaskos kötetét olvasgattam és tanulmányoztam. Ez az 1975-ben íródott, a történeti kutatásban a mai napig is nélkülözhetetlen mű külön méltatásra lenne érdemes. De most csak az általam hozzácsatolt újságcikkekről szeretnék értekezni, amelyeknek szerzője, Dr. Robert Gordis (1908-1992), a huszadik század egyik legjelesebb konzervatív rabbija volt. Lelkipásztori teendői mellett a Jewish Theological Seminary (Zsidó Teológiai Szeminárium) Bibliatudományi Tanszékén professzor is volt, s talán a mai napig is ő tekinthető a „Kohelet” (Prédikátor) könyv legkiválóbb modern értelmezőjének.

1979 végén egy németországi konferenciát követően Gordis rabbi, a magyarul folyékonyan beszélő Michael Wyschgorod filozófia professzor társaságában Budapestre látogatott. Élményeit a „Jewish Week” hetilap hasábjain két cikkben közölte, amelyeknek már a címe is nagyon érdekes: „Egy közösség, amely visszautasítja a kihalást” („A community that refuses to die”) és „Magyarország leckét nyújt az amerikai zsidóság számára” („Hungary offers lesson for American Jewry”). Az első cikk tulajdonképpen a Scheiber Sándor rektor vezetése alatt álló Rabbiképző Intézetet mutatja be, amely az 1960-as évektől kezdve a kelet-európai zsidóság kulturális központjává vált.

A szemináriumi péntek este csodálatos élmény a két amerikai látogató számára. A szertartást követő kötetlen, és mégis ünnepélyes szombatköszöntő „Oneg Sábbát”-on több mint kétszáz fiatal vesz részt, akik feszült érdeklődéssel hallgatják Gordis rabbi Scheiber rektor felkérésére tartott előadását. Egy magánbeszélgetésen Scheiber boldogan és büszkén újságolja amerikai kollégájának, hogy egyre többen kötnek zsidó vallási ceremóniával összekötött házasságokat – ő maga évente ötven esküvőt tart. Gordist, a bibliakutatót a magyar zsidóság a 118. zsoltárra emlékezteti: Lo ámut ki echje vá’ászápér má’ászé Jah – „Nem halok meg, hanem élni fogok és elbeszélem Isten tetteit”.

Második cikkében Gordis rabbi tovább folytatja a magyar zsidósággal kapcsolatos elmélkedéseit. Rövid történeti áttekintés után rátér cikke témájára, és megfogalmazza a tanítást, amit az amerikai zsidók magyar hitsorsosaiktól kaphatnak. Gordis rabbi és Wyschgorod professzor egy egységes zsidóságot véltek találni az akkor vasfüggöny mögötti Magyarországon. Talán Scheiber professzor karizmatikus alakja volt az összekötő kapocs. Talán a fasizmus öldöklései, vagy talán a kommunizmus vallásellenes, kényszerű egységet teremtő és alkalmanként antiszemita túlkapásai homályosították el a zsidó irányzatok közötti különbségeket, de akárhogy is történt, ez egy fontos lecke az amerikai zsidóság számára. Gordis szavait idézve: „(Budapesten) a különbségek kevésbé lényegesek. Inkább figyeljünk a nélkülözhetetlen alapeszmékre, melyek bennünket összekötnek. A vallási értelmezésben rejlő ellentmondásokat nem szabad eltúlozni, hiszen az igazi ellenség az asszimiláció. Milyen szomorú, hogy minderre csak a borzalmas katasztrófa után döbbent rá a magyar zsidóság. Bár az amerikai zsidóság is rájönne erre, még mielőtt nem lesz késő!”

Gordis rabbi az idézett mondatokat 1980 januárjában írta. Most, amikor én írom ezt a cikket, 2015 decembere van… A vasfüggöny és vele együtt a kommunizmus vallásokat-nyomorító ideológiája is szétesett, de ugyanakkor a maradék magyar zsidóságon belül sajnos a Gordis által dicsőített „scheiberi vonal” sem létezik már.

És mégis, mindennek ellenére, hiszem a prófétával: Jés tikvá l’ácháritéch – „Van reménye a jövődnek”. A magyarországi zsidóság különböző irányzatai, beleértve a Bét Orim által képviselt reform zsidóságot, a szivárvány színeihez hasonlíthatók. Egyedül csak színek, de együttesen a szivárványt képezik, amely az Örökkévalóval kötött szövetség szimbóluma. Hiszem és remélem, hogy a jelenlegi zivataros idők után a megbékélés és a megértés szivárványa fog hosszú évtizedeken keresztül ragyogni a magyar zsidóság égboltozatán.

Persze azt is tudom, hogy a hit egyedül nem elegendő; tettekre van szükség! Legyen 2016 az együttműködés és a magyar zsidóság négy irányzatán belüli megbékélés esztendeje.

 

Dr. Raj Ferenc, a Bét Orim Reform Zsidó Hitközség alapító rabbija, a kaliforniai Berkeley Beth El Közösségének emeritus rabbija.