„Szinte kivételes, ha mindkét szülő zsidó”

 Kurucz Ákos rabbi, a Nyíregyházi Zsidó Hitközség vezetője beszélt arról, hogyan látja a vidéki zsidó családok életét, lehetőségeit, problémáit. Jelenségeket, kérdéscsoportokat elemeztünk, és azt, hogy ezek mennyire jellemzőek a közösségre.

Milyen családi problémák fordulhatnak elő?

Többségében olyan családokat látok a közösségemben, ahol csak az egyik szülő zsidó származású, tehát a gyerekek nagy része vegyes családból származik. Azok a családmodellek, ahol mindkét szülő zsidó, szinte kivételesnek számítanak. Vidéken a zsidó családok mindennapi élete, a gondjaik, kihívásaik semmiben nem különböznek a keresztény családokétól. A társadalom valamennyi alrendszerében jelen vannak, a nem zsidókhoz hasonlóan közalkalmazottak, tanárok, vállalkozók; a lakhelyükön ugyanolyan státuszúak, mint a többségi társadalom. Ők is ugyanazokkal a problémákkal (most például az infláció, áremelkedés gondjával) szembesülnek, tehát ugyanolyan jellegű kihívásokkal kell megküzdeniük.

Hogyan változhat a közösség és az egyén identitása a sorsközösségen át és azon túl…?

A háború után született generáció többségének az identitását elsősorban a holokauszt, az ehhez köthető családi tragédiák határozzák meg. A többség számára a zsidóság nem a mindennapi vallás élményét jelenti, hanem egy olyan származást, születési adottságot, amely magában hordozza az üldöztetés lehetőségét. Beszélgettem valakivel, aki a származását úgy definiálta, hogy „a szüleim zsidók”. A zsidóság származási, esetleg kulturális kérdés. Ennek fő okát abban látom, hogy a többség nem kapott zsidó nevelést, zsidó vallási oktatást, több évtizeden át nem volt mindennapi élmény a vallás. A vallási infrastruktúra korlátozottan állt rendelkezésre, és azt sem használták ki, a több évtizedes diktatúrában ez a hozzáállás érthető volt. A családok többsége – hasonlóan egyébként a fővárosi közösséghez, tehát az a jellemző sem kifejezetten vidéki sajátosság – nem gyakorolja a vallást, nem jár zsinagógába, vagy legfeljebb az évente egyszer sorra kerülő események (hanukai gyertyagyújtás, széder) jönnek zsinagógába. A vegyes családok gyermekei esetében olyan jellegű identitás problémák fordulhatnak elő, hogy a gyermek zsidónak érzi magát, neveltetése során tudatosítják vele a zsidósághoz való kötődését, az egyik szülő zsidó származását, azonban a gyerek halachikusan nem számít zsidónak.

A vidéki vallási élet másik markáns jellemzője a fiatalok hiánya, mert a legtöbb zsidó gyerek és unoka Budapesten él. A szülővárosomban, Kaposváron láttam a hitközségen az 50-es évek elején készült fényképeket, több tucatnyi – emlékeim szerint közel félszáz – gyerek volt látható a képeken (szinte kivétel nélkül 1946 és ’49 között születtek, talán egy olyan gyerek volt a képen, akit bújtattak a soá alatt, tehát a háború idején született). A hitközségi elnök elmondta, hogy kevesebben éltek a szülővárosukban, mint Budapesten, és kevesebben éltek a fővárosban, mint külföldön.

Halványulnak a transzgenerációs traumák?

A családokat érintő transzgenerációs traumák egyre kevésbé vannak jelen, illetve egyre kevésbé érzékelhetők a külvilág számára. Nyolc évtized telt el a holokauszt óta, a háború után született generáció tagjai is már nagyszülők, tehát azt lehet mondani, hogy három-négy nemzedék született a háború óta. Felnőttek már a túlélők unokái is. Ahogyan időben egyre jobban távolodunk az eseményektől, úgy gyengül a trauma. Távoli történelmi eseménnyé válik az unokák, dédunokák számára az, ami a túlélők számára átélt valóság volt.

Mi a jellemző: az integráció vagy az elszigetelődés? Léteznek-e markáns különbségek zsidó és nem zsidó családok között, akár anyagi vagy más szempontból?

Én úgy érzékelem, hogy a zsidó családok alapvetően jól integráltak és kivétel nélkül asszimilálódtak a társadalomba. Nem érzem, hogy közülük bárki elszigeteltséget tapasztalna. Közülük sokan a város ismert, megbecsült, szorgalmas polgárai, akik szerteágazó társadalmi kapcsolatokkal rendelkeznek.
Egyetemistaként hallottam a zsinagógában egy mondást, mely szerint a zsidók ugyanolyanok, mint a nem zsidók, csak még olyanabbak. Komolyra fordítva a szót, az élet legtöbb területén értelmetlen a különbséget keresni a zsidó és nem zsidó családok között a mai Magyarországon. Általában ugyanolyan anyagi helyzetben vannak, mint a többségi társadalom tagjai. Vannak köztük jómódúak, szegények, középosztálybeliek. Nem látok semmilyen olyan okot, ami miatt eltérő helyzetben lennének, nincsenek olyan körülmények, amelyek eltérést indokolnának.

A háborús félelmek, a gyengülő biztonságérzet azért nyilvánvalóak.

A külpolitikai helyzetet, mint mindenki más, ők is aggodalommal figyelik, és abban reménykednek, hogy a háború nem fogja az ország határát átlépni. A családok között érzékelhető szorongás, de ez csak a velük való beszélgetés során derül ki, önmaguktól legtöbb esetben ezt a szorongást nem említik, inkább magukban tartják. Ez is olyan félelem, amiről nem beszélnek. A jövő bizonytalan, az aktuális helyzet mozgatórugóit nem látjuk át, nem tudjuk, hogy a politikusokat pontosan mi motiválja. Ezen okok miatt szorongás érezhető.

Kivándorolnának vagy maradnának?

Egyértelmű a jövőképük. A mi közösségünkben nem tudok egyetlen olyan személyről vagy családról sem, aki a kivándorlást fontolgatja. Legjobb tudomásom szerint mindenki itthon képzeli el a jövőt és bizakodik, hogy a háború a lehető leghamarabb véget ér.

Milyen a vallási és közösségi élet iránti igény?

Az embereknek van igényük arra, hogy zsinagógába járjanak, de ezt nem vallási indíttatásból teszik elsősorban. A közösségekben szinte senki sincsen, aki a vallási előírásokat szabályosan, „a nagy könyvben megírt módon” megtartaná (vagy akár annak 19. századi rövidítése szerint). A többség vegyes házasságban él, nem vezet kóser háztartást, nem tart szombatot. Ezek elméleti kategóriák a számukra. Ezek a megállapítások azokra is igazak, akik járnak zsinagógába. A zsinagógába járók tehát nem elsősorban a vallási előírások betartása miatt teszik tiszteletüket az imádkozások alkalmával, hanem azért, mert közösségi élményt keresnek. A zsinagóga a közösség, a gyülekezet házát jelenti, mai szóhasználattal élve egyfajta közösségi tér. Ez a funkció nem a modern kor sajátja, nem a hászkálá honosította meg ezt a funkciót, a zsinagóga mindig közösségi térként is funkcionált. A nóvum az, hogy a többség számára teljesen elveszett a zsinagóga vallási funkciója.

Az adakozási hajlandóság már nem olyan, mint valaha…

Az adakozási hajlandósággal kapcsolatban ugyanazt lehet elmondani, mint a többi, a közösséghez kapcsolódást eredményező cselekvésnél. A többség számára ismeretlen a cedáká fogalma. Az adományozás korábban létezett, de azóta elveszett kultúrája felemás módon épült fel újra a rendszerváltozás után. Az emberek többségében általában még mindig az a mentalitás él, hogy a zsinagóga szolgáltatásai ingyen járnak, semmiért nem kell fizetni. Természetesen van olyan is, aki kiemelkedő mértékben adakozik. Az adakozás azonban fontos lenne, mert a közösségek az én véleményem szerint akkor lesznek virágzó, életképes, pezsgő, színvonalas közegek, amikor az emberek magukénak fogják érezni a zsinagógát, amelyet látogatnak és ez anyagi felelősségvállalásban is meg fog mutatkozni. Amikor más közösségbe megyek, én is szoktam adományt felajánlani. Akkor fogják értékelni a saját közösségüket, amikor a saját pénzükkel járulnak hozzá a működéshez.