Szelekció Entebbében?

Írta: Sausic Attila - Rovat: Politika, Történelem

Hogy emlékezett Joschka Fischer a palesztin terroristák gépeltérítős emberrablására? És hogy változott Daniel Cohn-Bendit Izrael-képe?

Túszok szabadulása Entebbében (Fotó: Moshe Milner)

A lista

Jichak David a géppisztolyos fiatalemberhez lépett, és megmutatta a karjára tetovált számot:

– Tévedtem, amikor azt meséltem a gyerekeimnek, hogy időközben létezik egy másik Németország. Amikor látom, hogy mit tesznek itt nőkkel, gyerekekkel és idős emberekkel, rá kell jönnöm, semmi sem változott.

Amaz elsápadt:

– Rosszul látja. Én azért harcolok fegyverrel Nyugat-Németországban, mert nácik és reakciósok ülnek az ottani elitben. Mi azért vagyunk itt, hogy segítsünk a palesztinoknak, mert ők az elnyomottak.

– Na, akkor, ha a palesztinok beváltják ígéretüket, és a tengerbe hajtanak minket, eljövünk magukhoz, hogy segítsenek arab repülőket eltéríteni – válaszolta David.

Így valahogy folyt le a Jichak David beszámolójából ismert beszélgetés Wilfried Bösével 1976. június 28-án az ugandai főváros, Kampala közelében, az entebbei repülőtér várócsarnokában. Mindketten az Air France repülőjével érkeztek ez előző napon; az egyik utasként, a másik géprablóként. Bösén kívül a barátnője, Brigitte Kuhlmann és két palesztin vett részt az akcióban. Nem spontánul összeverődött német–palesztin baráti társaságról volt szó: az előbbiek a Forradalmi Sejtekhez, míg az utóbbiak a PFLP-hez tartoztak. Böse és Kuhlmann a szélsőbaloldali terroristák jellegzetes, értelmiségi típusát képviselték: az előbbi szociológiai, az utóbbi pedig pedagógiai tanulmányait szakította félbe a fegyveres harc kedvéért. Így azután ez a gépeltérítés minden addiginál jobban kifejezte a nyugatnémet és a palesztin terrorizmus összefonódását. Ugyanerre világított rá a túszszedők követelése: a szabadon bocsátandók ötvenhárom fős listáján a palesztin foglyok mellett a három nyugatnémet terrorszervezet tagjai is szerepeltek.

Valószínűleg nem véletlen, hogy David éppen Bösét szólította meg. A túszok későbbi beszámolói szerint ő mindvégig nyugodtan és barátságosan viselkedett, ellentétben meglehetősen agresszív barátnőjével, aki állítólag az egyik utas kipáját is leverte a fejéről azzal az indoklással, hogy idegesítik a vallási szimbólumok.

Böse vállalta a feladatot, hogy az útlevelek alapján két csoportra ossza az utasokat. Akiknek felolvasta a nevét, azoknak át kellett menniük egy másik csarnokba. Már az első nevek után nyugtalanság támadt a túszok között, s hamarosan egyértelmű lett, hogy a lista az izraeli állampolgárok nevét tartalmazza. A következő napokban kiderült a válogatás értelme is: a kétszázharmincnyolc utasból szabadon engedték a mintegy százötven nem izraelit.

Az entebbei túszszedés ezzel a képpel kiemelkedett a többi géprablás közül: úgy maradt meg az emlékezetben, hogy a nácizmus óta először egy német ismét zsidókat szelektált, s ítélt ily módon – legalábbis potenciálisan – halálra. Ez a német azonban nem neonáci volt, hanem egy szélsőbaloldali csoporthoz tartozott. A jelenet később a nyugatnémet szélsőbaloldal antiszemitizmusának végső bizonyítékaként rögzült a köztudatban. A nyugat-berlini zsidó hitközség elleni meghiúsult merénylet mellett erre fűzték fel a baloldali radikális és terrorista csoportok összes Izrael-ellenes és anticionista megnyilvánulását.

A szelekció lett az a fogalom, amely ráütötte a pecsétet az Entebbében történtekre. Ez a kifejezés – Németországban legalábbis – Auschwitzhoz kapcsolódik. Úgy értették, hogy Entebbében ugyanaz történt, mint Auschwitzban: a németek zsidókat szelektáltak. Szőrszálhasogatóként persze megjegyezném, hogy az auschwitzi rámpán már nem zsidókat választottak külön nem zsidóktól, hiszen mindenki az volt, hanem a munkaképesnek ítélteket a nyomban a gázkamrába küldendőktől. A hasonlat csak úgy lehet helytálló, hogy Auschwitzot a nácizmus metaforájaként és a szelekciót általában a zsidók elhurcolásaként értjük.

A vita mindmáig nem zárult le, mert akadnak, akik kétségbe vonják, hogy antiszemitizmusról, vagyis zsidógyűlöletről lett volna szó. Szerintük a szélsőbaloldal nem a zsidóság, hanem a cionizmus ellen lépett fel. Egy baloldali eleve nem lehet antiszemita – hangzott egy érv akkoriban. Úgy értve, hogy egy baloldali minden embert egyenlőnek tart, sőt, megszüntetne bármiféle egyenlőtlenséget, tehát eleve nem különböztethet meg hátrányosan egy népcsoportot. Ezt persze meg is fordíthatjuk: egy antiszemita nem lehet baloldali, még ha azt is gondolja magáról. És pontosan ezt mondták sokan az újbaloldaliakra, hogy lényegében nácik voltak. Elhárították az emlékezést a szüleik bűneire, elfojtották a bűntudatot, nem vették tudomásul a németek történelmi felelősségét a zsidókkal, a zsidó állammal szemben. És ezt úgy tették, hogy most éppen az utóbbiakat jelölték meg bűnösként.

Ugyanakkor érdekes, hogy ezt a leghangosabban nem azok mondták, akik szerint a radikális baloldal amúgy is fanatikus őrültek bandája volt, hanem olyanok, akik benne vagy a környékén mozogtak azelőtt. Ezért, ha már mindenáron freudi furfangot szeretnénk alkalmazni, nem állíthatnánk, hogy Entebbét éppen a buzgó neofiták használták ürügyként az elhatárolódásra, korábbi önmaguk és bűneik elfojtására?

 

Például Joschka

Ott volt például Joschka Fischer. A Zöldek vezetőjeként, majd külügyminiszterként nem győzte hangoztatni, hogy Entebbe megvilágosodást jelentett számára. Valahogy így beszélt: igaz, a hetvenes évek felében én is dobáltam az utcaköveket, vertem a rendőröket, nem is tagadhatom, hiszen fénykép készült róla. Tagja voltam Frankfurtban az ezzel foglalkozó „Putzgruppé”- nak, vagyis takarító csoportnak, és az is igaz, hogy Wilfried Böse a haverom volt akkor, mint mellesleg Hans-Joachim Klein, az OPEC-konferencia egyik megszállója is. De aztán jött Entebbe… és hirtelen megvilágosodásom támadt.

Nagy kár, hogy Joschka Fischer a kilencvenes évek második feléig hallgatott erről a megtisztulásról. Akkor viszont, 1997-ben, a Zöldek kormányra és Fischer külügyminiszteri posztra kerülésének küszöbén hirtelen felbukkant Entebbe mint cezúra, amely saját bevallása szerint már 1976-ban bekövetkezett: előtte rendőr-eltakarító, utána színtiszta demokrata. És soha nem emlegette annyit Entebbét, immár Auschwitzcal összefüggésben, mint 2001-ben a parlamenti vizsgálóbizottság előtt, amikor külügyminiszterként kellett számot adnia az akkor előkerült fényképről, amelyik rendőrverés közben mutatja őt egy frankfurti utcán. S időközben Wilfried Böse, a régi haver, a régi harcostárs „távoli ismerőssé” homályosult a külügyminiszter emlékezetében.

Akkor szembesítették azzal is, hogy még 1978-ban, tehát egy évvel Buback, a főállamügyész, Ponto, a Dresdner Bank főnöke és Schleyer, a gyáriparos szövetség vezetőjének a meggyilkolása után ezt írta egy baloldali radikális újságban:

A három magas rangú uraság, ezt megmondom nyíltan, nem képes igazi gyászt ébreszteni bennem.

2001-ben azonban Fischer már úgy emlékezett, hogy amikor elolvastam, hogyan indokolták Schleyer meggyilkolását, sírni tudtam volna a dühtől. Ez az auschwitzi és sachsenhauseni gyilkosok hideg nyelvezete volt, a tarkón lövés általuk alkalmazott technikája.

Szóval megint Auschwitz. Nem volt azért Auschwitz egy kicsit durvább? Azt hiszem, ilyesmire szokták mondani, hogy Fischer instrumentalizálta Auschwitzot. Amellett, mint valaki éles elméjűen rámutatott, a két kijelentés között nincs feltétlenül ellentmondás: Fischer még 2001-ben sem azt mondta, hogy gyászolná Schleyert, hanem csak a gyilkosság indoklása és elkövetésének technikája miatt érzett düh maradt benne lankadatlan.

Fischernek akkoriban nem csupán az említett fénykép, hanem egy 1969-es algériai kirándulás miatt is magyarázkodnia kellett. Ő maga és barátai visszatekintve úgy ábrázolták az utazást, mint Algírban tett turistautat a Szocialista Német Diákszövetség küldöttségének tagjaiként. Állítólag csak felületesen követték az út tulajdonképpeni célját, a Palesztin Felszabadítási Szervezet nemzetközi konferenciáját, és az ott elhangzott harcias beszédeket Arafattól vagy a Black Panther aktivistájától, Eldridge Cleavertől. Cleaver például azt mondta:

Nem engedhetjük meg tovább a cionistáknak, hogy a nemzetiszocializmus áldozatainak csontjaira utalva vakká tegyenek minket a palesztin nép csonthegyei iránt.

Igaz, hozzátette, hogy ők nem antiszemiták:

Antiimperialisták vagyunk, az elnyomás és a rabszolgaság ellenségei. Világosan különbséget kell tennünk cionisták és zsidók között.

Ugyanígy beszélt Arafat is „a demokratikus palesztin államról”, amelyben majd békésen együtt élnek „zsidók, keresztények és muzulmánok”. Mint a küldöttek ovációja közepette leszögezte:

Nem a zsidók, hanem a világcionizmus ellen harcolunk!

Ez a különbségtétel persze aligha töltötte el derűlátással az izraeli zsidókat, amikor elképzelték a sorsukat egy palesztinok vezette demokratikus államban.

 

Ahogy Cohn-Bendit látta

Az újbaloldal Izraellel kapcsolatos nézeteinek átalakulására jó példa Daniel Cohn-Bendit, az 1968-as párizsi diáklázadás egyik vezető alakja. Cohn-Bendit német zsidó családból származott. A szülei Franciaországba menekültek Hitler elől, majd a világháború után visszatértek az NSZK-ba. Ott járt iskolába, egyetemi tanulmányait azonban Párizsban kezdte 1965-ben.

Apja nem volt vallásos, és Cohn-Bendit – neveltetése alapján – „baloldali cionistaként” jellemzi eredeti beállítottságát. Ez nagyjában-egészében egyezett az újbaloldal kezdeti felfogásával: szolidaritás Izraellel, egy évszázadok óta üldözött és nemrég teljes kiirtástól fenyegetett nép államával. Mint említettem, a fordulópontot az 1967-es hatnapos háború, az izraeli győzelem jelentette: a tény, hogy immár Izrael vált megszállóvá. Az új álláspontot, amire sokan távolról, az eseményeket antiimperialista nézőpontból értékelve jutottak, Cohn-Bendit számára személyes tapasztalatai is megerősítették.

Amikor a német állampolgár Cohn-Benditet a diáklázadás egyik felbujtójaként kiutasították Franciaországból, a párizsi diákok ezzel a jelszóval tüntettek mellette: „Mi mind német zsidók vagyunk!” Az akkor még Izraelt támogató gyűléseket látogatva azonban ő maga egyre kevésbé volt biztos abban, hogy zsidó akar lenni. Mint 1975-ből visszatekintve írta, az ottani soviniszta felszólalások megrendítették zsidó identitását, amire azután izraeli látogatása mért végső csapást 1969 tavaszán.

Cohn-Bendit ott egy kis újbaloldali izraeli szervezet, a Macpen gyűlésén lépett fel Tel-Avivban, és vendéglátóival egyetértésben így fejtette ki a klasszikus internacionalista álláspontot:

Én a zsidó állam ellen vagyok, és az arab államok ellen vagyok, és a szocialista és szabad Közel-Kelet pártján állok, amely nyitva áll mindazok előtt, akik egy munkás- és paraszttanácsok által kormányzott társadalomban akarnak élni.

Tehát amellett foglalt állást, hogy – mint ’75-ben már ironikusan megjegyzi – „mindenki szeresse egymást, vagy így valahogy”. Valóban, Cohn-Bendit nemzetek feletti víziója körülbelül annyira volt valószerű, mint Arafat jövőképe a békésen egymás mellett élő vallásokról.

A mai szemmel eléggé életidegen és az izraeliek számára meglehetősen életveszélyes nézet olvastán nem meglepő, hogy Cohn-Bendit tapasztalata szerint a Macpen elvtársait leköpdösték Tel-Aviv utcáin. De nem csupán ez zavarta. Miután találkozott jobboldali egyetemi szervezetek tagjaival is, és látogatást tett arab falvakban, Cohn-Bendit így összegzi és általánosítja, amit látott:

Néha nehéz elképzelni az uralkodó faj náci ideológiáját – itt Izraelben azonban állandóan és mindenütt jelen van. A fiatalok egész generációja magasabb rendű fajnak tartja magát. Az izraeliek, mint uralkodó faj és a palesztinok, mint bolygó zsidók. Az izraeli nem volt többé számomra a szegény, elnyomott nép. Dél-Afrikában voltam. Rasszizmus mindenütt. Az Európából jött zsidók viszonya az Észak-Afrikából érkezett zsidókhoz is tartalmazta csírájában a zsidók rasszizmusát az arabokkal szemben.

1979-ben, tehát már az entebbei géprablás után Cohn-Bendit „teljes mértékben borzalmas gesztusnak” minősíti, hogy Wilfried Böse izraelieket és nem izraelieket, zsidókat és nem zsidókat különített el a repülőtéren. Ugyanakkor úgy emlékszik a hetvenes évek első feléből Bösére, mint aki „antiszemita környezetében lelkesen kiállt Izrael mellett”.

Mi történt valójában?

De mi történt valójában Entebbében? A tények a következők. Wilfried Böse az útlevelek alapján az izraeli vagy – amennyiben az egyik állampolgárság az izraeli volt – a kettős állampolgárokat választotta el a többiektől. Legalább egy esetben viszont eltért ettől a szabálytól, amennyiben a csak amerikai állampolgár, de láthatóan ortodox zsidó vallású Karfunkel házaspárt is az izraeli csoportba sorolta. Ugyanakkor a szabadon engedett nem izraeli állampolgárok között is több zsidó származású ember volt, akiket nevük vagy éppen megint csak ortodox vallásuk miatt zsidóként lehetett volna azonosítani. A magyarázat, a Karfunkel házaspár esetétől eltekintve, egyszerű: ez az állampolgárság szerinti válogatás felelt meg a repülőgéprablásoknál már korábban is alkalmazott palesztin gyakorlatnak. Márpedig ez az akció is a PFLP akciója volt.

Mivel a visszatartott utasok kétségkívül zsidók voltak, lehet úgy fogalmazni, hogy Wilfried Böse zsidókat különített el. De ha ez a kritérium, akkor úgy is lehetne fogalmazni, hogy zsidókat engedett szabadon. Természetesen elfogadhatatlan, ha bármilyen alapon elkülönítenek embereket. Ez esetben azonban csúsztatás azt állítani, hogy a cél a zsidók és a nem zsidók elválasztása volt. Ezt állítani annak érdekében, hogy meglegyen a végső bizonyíték a szélsőbaloldal antiszemitizmusára.

Ha a cionizmus és Izrael ellen foglal állást valaki, akkor az kétségkívül zsidókat érint, ha nem is a zsidókat. Hogy ez antiszemitizmus- e, döntse el mindenki saját maga – de ha az antiszemitizmust rasszizmusként, fajgyűlöletként értjük, akkor nem mondanám annak.

Inkább arról van szó, hogy a radikális baloldal és a terroristák a következőképpen gondolkoztak: a szüleink ki akarták irtani a zsidóságot, és a mai napig nem szabadultak meg a nácizmus szellemétől. Mi azért harcolunk, hogy egyetlen népet se üldözzenek. És egy másik nép elnyomására még egy zsidó államnak sincs joga.

 

Mennydörgés

Az eltérített repülő talán le sem szállhatott volna Ugandában, ha az ottani államfő nem Idi Amin Dada, az általa viselt címek szerint többek között „a föld minden állatának és a tengerek minden halának ura”, továbbá „a brit világbirodalom legyőzője általában Afrikában és különösen Ugandában”. Idi Amin nem csupán bolond, hanem tömeggyilkos is volt; 1971-től 1979-ig tartó uralmának háromszázezren estek áldozatul.

Idi Amin még Anglia és Izrael támogatásával döntötte meg az előző, kevésbé kegyetlen, ám szocialista nézetekhez vonzódó diktátort, Apollo Milton Obotét. A brit gyarmati apparátusban nevelkedett Idi Amint hagyományosan jó kapcsolatok fűzték Izraelhez: katonai pályafutása során ott részesült ejtőernyős kiképzésben.

Röviddel hatalomra kerülése után huszonnégy Phantom vadászgépet kért Izraeltől a szomszédos Tanzánia meghódítására. A diktátor igen rossz néven vette, hogy Tel-Aviv megtagadta a kérést: ettől kezdve az arab országok és a szocialista tábor felé fordult, és elődjéhez hasonlóan megkezdte a brit cégek államosítását.

A gépeltérítés hírére Izraelben azonnal megindultak az előkészületek a túszok kiszabadítására. Abban a szerencsés helyzetben voltak, hogy a helyszínt ismerték; annak idején egy izraeli cég bővítette ki az entebbei repülőteret.

Július 4-én éjszaka négy izraeli Hercules repülőgép landolt Phantom vadászgépek kíséretében Entebbében, két Boeing pedig a bevetés irányítására és az orvosi felszerelések szállítására a kenyai fővárosban, Nairobiban. A teherszállító gépekből egy fekete Mercedes és több terepjáró gurult a leszállópályára. Azt a látszatot igyekeztek kelteni, hogy hivatalos látogatásról van szó, és ennek megfelelően ugandai egyenruhát viselt a konvoj huszonkilenc izraeli katonája.

A csel azonban lelepleződött, amikor a konvojt meg akarta állítani két ugandai katona. Az ekkor támadt lövöldözésben életét vesztette mintegy húsz ugandai katona és az izraeli osztag parancsnoka, a későbbi miniszterelnök, Netanjahu bátyja. A repülőtér épületébe benyomuló izraeliek végeztek a csekély ellenállást tanúsító túszejtőkkel, miközben golyózáporuknak három túsz is áldozatul esett. Ezzel párhuzamosan felrobbantották a reptéren álló tizenegy MiG vadászgépet, az ugandai légierő egynegyedét. A „Mennydörgés” névre keresztelt akció másfél óra után befejeződött.

Az állatok és a halak ura azzal kárpótolta magát, hogy megölette az előzőleg egy kampalai kórházba szállított izraeli túszt, a hetvenöt éves Dora Blochot, valamint az őt ápoló orvosokat és nővéreket. Az akcióhoz nyújtott kenyai segítségért pedig néhány száz Ugandában élő kenyai legyilkolásával vett elégtételt.

Részlet a szerző A terror sodra – A diáklázadás és a terrorizmus 1968 után című könyvéből, mely az Athenaeum Kiadó gondozásában jelent meg.

támogatás
[popup][/popup]