„Szabadságharcos” vagy felelősségvállaló nemzet

A német nemzeti szocializmus, és benne mindenekelőtt a Holokauszt, az európai kultúra legnagyobb szabású kísérlete volt, hogy megszabaduljon a tízparancsolattól, a zsidó eredetű etika és az egész monoteista civilizáció jármától, és ennek letéteményeseitől, a zsidóktól.

Általában megpróbált megszabadulni attól az érzéstől, amit Freud úgy nevezett: rossz közérzet a kultúrában, és megkísérelte a visszatérést valamiféle vélelmezett, őserejű, romlatlan, pogány világba.

A kísérlet szükségszerűen kudarcot vallott. Az európai kultúra zsidó gyökerei kitéphetetlenek, és a mai napig táplálják az immár mérhetetlenül bonyolult és lecserélhetetlen nyugati életformát és annak százezer ágát-bogát. Nem véletlen, hogy az a társadalom – az amerikai –, amely nem támadt saját zsidó gyökerei, tehát saját maga ellen, sokkal nagyobb teljesítményre volt képes, és helyre tudta billenteni a felborult európai egyensúlyt, a megbomlott európai öntudatot.

Az őrjöngés végeztével, a kijózanodás és a romok eltakarítása után az európai ember ismét szembetalálta magát a zsidókkal, be kellett látnia, hogy nem menekülhet előlük – saját jobbik énje elől – és szégyellhette magát. A Holokauszt az európai öntudatra mért megrendítő csapást, a nyugati civilizáció új, sötét mélységeit mutatta meg, így óhatatlanul az új európai öntudat alapja is lett.

Nyugat-Európa nemzetei ezt már javarészt belátják, térdet és fejet hajtanak a zsidóság roppant áldozata előtt (miközben az egyszer már elkergetett rém, ezúttal az iszlám fundamentalista változatban, ismét az ajtó előtt áll).

Hogy az új európai alkotmány az értékteremtő hagyományok között nem sorolja fel a – mégoly ellentmondásos – keresztény tradíciót, az viszont ismét csak az európai ember hasadozott öntudatának bizonyítéka.

Közép-Kelet-Európa nemzetei

1945-ben nem voltak olyan szerencsések, mint nyugati társaik. Még ki sem józanodhattak, máris a másik nagy kísérlet foglyai lettek, amely nem az ősi pogányság, hanem a – szintén lelkek mélyén rejlő – eljövendő földi paradicsom erőszakos, azonnali megvalósításával próbálkozott. Az eljövendő boldog világ képzete ugyan a zsidó hagyományból ered, de a kommunista kísérletezők – a keresztényekhez némiképp hasonlóan – a zsidókkal nem tudtak mit kezdeni, gyakorlatilag nem létezőnek nyilvánították őket, majd (Magyarország kivételével) gondoskodtak a maradék zsidóság kivándorlásáról vagy kiűzéséről. Ezzel kényelmes helyzetet teremtettek a többség számára: mintha a Holokauszt emlékezetét száműzték volna.

Ezek a nemzetek 1989 után – néhány kivétellel – roppant kihívás elé kerültek: azt kellett belátniuk, hogy áldozatok és tettesek egyidejűleg. Áldozatai voltak az 1945 utáni kommunista agressziónak, miközben (állami vagy egyéni szinten) tettestársai az 1945 előtt a zsidókat üldöző náci rendszernek. Mindez kínkeserves lelkiismereti birkózást eredményezett, de a 21. századi Európa tagjaiként nem kerülhetik meg a bűnvallomást: még akkor sem, ha ez a lengyelek vagy a magyarok számára sokkal keservesebb is, mint amilyen a franciáknak vagy a hollandoknak volt.

A birkózás a megkerülhetetlen önvizsgálattal javában zajlik Közép-Kelet Európában. Újabb és újabb próbálkozások történnek az áldozati önkép fenntartására és a lelkiismeret-vizsgálat megkerülésére. Ezen a téren kétségkívül az Orbán-kormány kísérlete a leglátványosabb a régióban, mert mindezt intézményesítette és ideológiájának félhivatalos részévé tette. Ez a kísérlet éppen azért igen látványos, mert Magyarországon a Holokauszt kultúrája, művészi és tudományos téren, a civil kezdeményezések területén egyaránt igen gazdag.

Mindez egy újfajta történelmi illúzió keretében zajlik. Ez az illúzió nem a történelem előtti pogány ősmúlt, nem is a történelem (tudományosan megvalósított) beteljesítése, hanem egy euforikus történelmi pillanat: a szabadságharcok rövid időszaka. 1848 és 1956 volt az a két kivételes történelmi epizód, amelyben – összmagyar konszenzus szerint – valóban a „megsértett nemzet” harcolt a rárontó ellenséggel. Ezt a lelkiállapotot terjeszti ki és állandósítja a mostani magyar kormány: a magyar nemzeti gondolkodást elég erősen átható sértettségből kovácsol új öntudatot, afféle

permanens szabadságharc

formájában. Aki a hazájára rontó ellenséggel harcol, annak ez az ellenség nyilván nem adhat erkölcsi leckéket. (Ellenség az Európai Uniót jelképező Brüsszel, a multik és általában mindenki, aki a magyaroknál sikeresebb vagy fejlettebb.) A szabadságharcos nemzet így ismét mentesül azon kötelezettségek alól, amit a nyugati világ bonyolult szabályrendszerének betartása jelent.

Mindez persze inkább operett-háború: inkább az európai érték- és szabályrend állandó feszegetése, nem pedig gátlástalan felrúgása, mint ahogy azt a 20. század nagy kísérletezői tették. Benne van azonban a „mi adunk példát a korhadt Európának”, 20. századból ismert, veszedelmes és öncsaló illúziója.

Ez a félhivatalos magyar álláspont – a nemzeti sértettség, a szabadságharcos erkölcsi fölénye – találkozott 2014-ben, a magyar zsidók deportálásának 70-ik évfordulóján, a Holokauszt- emlékezet európai kötelességével. Mint fentebb írtuk, ma ez az európai öntudat alapfoka, abszolút megkerülhetetlen. Olyannyira az, hogy a közelmúltban még a nemzeti szocialista örökséget nyíltan felvállaló Jobbik vezetője is kénytelen volt 180 fokos fordulatot venni és formálisan elhatárolódni a nyílt zsidó- és cigánygyűlölettől – vélhetőleg azért, mert aki ezt nem teszi, az a mai Európában teljesen szalonképtelen és magára marad. Ebben feltehetőleg a nyugat-európai szélsőjobboldal korábbi példáját követi.

Mivel a deportálásokért viselendő felelősség semmiképpen nem fér össze a megsértett magyar szabadságharcos illúziójával, a kormány ez utóbbi szellemében interpretálta az 1944-es esztendőt is: eszerint a szabadságszerető magyarok a zsidókkal együtt szenvedték el az országra rontó német megszállók csapásait. Ezt az álláspontot volt hivatott kifejezni a Szabadság téren felállított emlékmű, valamint a Sorsok háza nevű emlékközpont, amelyben (az elérhető információk szerint) fontos szerepet kaptak volna a nemes lelkű, embermentő magyarok. A várható ellenkezést az emlékév céljaira létrehozott Civil Alap 1.8 milliárdos összege volt hivatva semlegesíteni: ez szerény becslések szerint is legalább ötvenszerese annak, ami a zsidó civil pályázatok céljára a korábbi években elérhető volt.

A Holokauszt magyar szabadságharcos értelmezését

azonban a honi zsidóság reprezentánsai (csakúgy, mint az egész magyar baloldal) nyíltan és egyértelműen elutasították. Ők a Holokauszt nyugati világban ma elfogadott narratíváját kívánták érvényesíteni: a magyar állam és a lakosság felelősség-megvallását a zsidóság halálba küldésében is kifosztásában. Mivel ezt nem tudták elérni és a fent említett két szimbolikus projekt is ment a maga útján, a fontosabb zsidó szervezetek az állami Holokauszt-emlékév bojkottját hirdették meg. Partner volt ebben az egész baloldali közvélemény. A Szabadság téren „eleven emlékmű” néven állandósult tiltakozás komoly nemzetközi figyelmet keltett.

A kormány az emlékévbe fektetett hatalmas anyagi és erkölcsi tőkét semmiképp nem hagyhatta veszni, így számos próbálkozás (köztük Orbán Viktor nyilvános kiállása az arkangyalos emlékmű mellett) után kénytelen volt visszavonulót fújni. A felállított, de hivatalosan át nem adott Szabadság téri szobor – körülvéve a tiltakozók szimbólumaival – van is, meg nincs is: ott áll ugyan, de a kormány nem avatta fel és nem is beszél róla. A Sorsok háza projekt holtpontra jutott: a régi forgatókönyvet elvetették, s Lázár János kijelentése szerint csak a zsidó közösséggel együttműködve jöhet létre a kiállítás. Ám Schmidt Mária, a régi igazgató még a helyén van, és ő nem akar együttműködni.

A szabadságharcos nemzet kontra felelősségvállaló nemzet koncepciók között patthelyzet jött létre, melyeket látványosan illusztrál a két félbe maradt, értelmetlenül meredező emlékmű.

Az emlékév azonban pörög tovább. A legfontosabb kérdést – a magyar felelősségvállalást – jegelték, ám további milliárdokkal, zsinagóga felújításokkal, megemlékezésekkel, és számtalan más projekttel sikerült a zsidó szervezetekkel a párbeszédet és az együttműködést helyreállítani.

A kormány maximális együttműködő készsége és nagyvonalú pénzügyi támogatása láttán e szervezetek vezetői elégedetten nyilatkoznak. A kormánypárti média hírt ad a fontosabb megemlékezésekről, s visszaszorítja az antiszemita hangokat. A zsidó közösségen belül a Szabadság téri tiltakozók marginalizálódtak. A hangsúly a megemlékezéseken van, nem a felelősségvállaláson.

A feloldhatatlan konfliktust a felek félretették.

Az emlékév számtalan eseménye egész biztosan hozzájárul a Holokauszt tudatosításához a magyar társadalomban. Korántsem egyértelmű azonban, hogy ezt a tudatosodást milyen érzelmek kísérik: együttérzés vagy inkább ellenérzés. Az emlékév nagy paradoxona, hogy a szabadságharcos nemzet felfogást a Holokauszttal kapcsolatban zárójelbe tették, ám az más téren továbbra is meghatározza az uralkodó párt szellemiségét és kommunikációját. Nem mi vagyunk felelősek az országot szorongató problémákért, mindenről a kommunisták, az idegenek, a multik, a brüsszeli bürokraták és azok hazai ügynöke tehetnek – sugallja vagy üzeni a szabadságharcos kormány. Az ilyesfajta ellenségképek pedig – régi hagyományok alapján – leginkább a zsidókkal azonosíthatók a bűnbakkeresésre fogékony közönség köreiben.

Ebben a légkörben rögzül a Holokauszt emlékezete a mai Magyarországon, s az arra fogékonyak körében könnyen összekapcsolódhat a zsidók iránt érzett ellenszenvvel. Úgy tekinthetnek az – amúgy is vonakodva tudomásul vett – emlékünnepségekre, mint amelyeket a magyarok ellenségei kényszerítettek az országra.

A kutatási adatok is ezt a tendenciát erősítik meg: 2006 és 2014 között – amikor a Holokauszt kultúrája számottevően megerősödött Magyarországon – a Holokausztot relativizáló vagy tagadó kijelentések elfogadottsága is számottevően nőtt.[1] A kettő között persze nem mindig kell közvetlen összefüggést feltételezni, de a tendencia világosan látható.

In statu nascendi figyelhetjük meg tehát azt a folyamatot, amely Nyugat-Európában – másképpen, más körülmények között – már lezajlott: a Holokauszt emlékezete intézményesül, ám egyben sokak számára újabb zsidóellenes indulatok kiindulópontja lesz.

 

[1] Hann Endre – Róna Dániel: Antiszemita előítéletesség a magyar társadalomban, 18-19. oldal. Kiadó: Medián. Budapest, 2015.