Svéd moziszék a lőrinci laktanyában

Budapesti emlékmozaikok az Izraelbe tartó szovjet menekültekről

Amikor magyarországi tömegmigrációs hullámról beszélünk, a legtöbbünknek a 2015-ös, főleg szíriai menekültekből álló tömegek jutnak az eszünkbe, és az ezzel kapcsolatos hisztérikus, Soros-ellenes kampány, kemping sátrak a Keletinél, sokszázfős gyalog-karaván az M1-es autópályán. Senki sem gondol már arra, hogy Magyarországon áthaladt egy másik tömeges migrációs hullám nem is olyan sokkal régebben. Csakhogy ez a másik hullám, a szovjet zsidók tömeges emigrációja Izraelbe a kádár kori Magyarország történetének legvégén, és a demokrácia első éveiben sokkal szervezettebben és sokkal csendesebben folyt át a korabeli magyar társadalmon. A szervezők, az izraeli Jewish Agency munkatársainak az volt az érdeke, hogy minél kevesebb információ lásson napvilágot az akciójukról, és itthon a legtöbben nem is igazán vettek tudomást a dologról. Annál nagyobb híre ment Skandináviában. Az ügynek mégis volt egy keresztény magyar kulcsszereplője, az összekötő személy az izraeliek és a menekülteket jelentős adományokkal segítői svéd és dán szervezetek közt. A mai napig nem akarja felfedni kilétét, és a mai napig nem vár köszönetet senkitől tetteiért. Nevezzük őt ebben az írásban valódi neve helyett Klárának. Klára immár a hetvenes éveiben jár, és még mindig élénk emlékeit csak hosszas győzködés után volt hajlandó megosztani a nyilvánossággal. Mivel egy kisebb keresztény egyházközösség prominens tagjai közé tartozik, attól tart, az egyháza jóhírének nem használna, ha kitudódna szerepe a szovjet zsidók Izraelbe történő emigrációjában.

A Mihail Gorbacsov vezette szovjet adminisztráció 1985 és 1989 közt gyakran tárgyalt a magyar pártállami vezetőkkel. Ezeken a tárgyalásokon is felmerült a kérdés: mi legyen a szovjet zsidókkal? A témában történt elmozdulásról tudósít például egy NPO/00/5/1/1989 számon írt szigorúan titkos jelentés az MSZMP Tabajdi Csaba-vezette delegációjának 1988. december 19-21. közti moszkvai látogatásáról. A jelentés szerint „Lényeges az előrehaladás a kivándorlások engedélyezésében is: 1988 első nyolc hónapjában például 48 ezer kérelmező közül 45 ezer kiutazhatott. Legnagyobb részük zsidó, örmény és német származású…” (Baráth Magdolna, Rainer M. János, szerk., Gorbacsov tárgyalásai magyar vezetőkkel, 1956-os Intézet, 2000, p. 241.) Ami a szovjet zsidók kivándorlását illeti, Izrael sürgette „hazatérésüket”, de Gorbacsov nem akarta engedélyezni a közvetlen emigrációt. Abba azonban végül belegyezett, hogy Budapesten át elhagyják a Szovjetuniót. Klára e tárgyalásokról nem tud, de azt igen, hogy a menekültek nem kaptak ún. világútlevelet, legálisan csak Magyarországig utazhattak volna, tehát útiokmányaik mellé feltétlen szükség volt az államközi megállapodások által tető alá hozott kivételes helyzetre. Klára a Jewish Agency egyik akkori vezetőjét ismerte jól, egy bizonyos Joszke Brost, aki fiatal férfiként Magyarországon élte túl a holokausztot. Személyes jó kapcsolatot ápolt mind Joszkéval, mind a feleségével, Alával. Ettől függetlenül Klára sejti, hogy leellenőrizték, átvilágították őt az izraeli biztonságiak, de bizonyosan csak annyit tud, hogy egy pont után mindig hozzá fordult a hirtelen támadt igényekkel a Bros házaspár. Elsősorban Klára kapcsolatrendszerét vették igénybe, de aki hallgatja a visszaemlékezőt, annak azonnal szemet szúr az a nagyon erős missziós elhivatottság is, amely nemcsak Klárára, de szinte valamennyi szereplőre jellemző volt ebben a migrációs történetben.

Bár saját keresztény közösségén belül is gyűjtött pénzt például matracokra, Klára legfontosabb hozzájárulása a menekültek jólétéhez a gyakorlatban mégis majdnem mindig nyugatról, főleg Svédországból kapott nagyobb adományok tovább-adományozását jelentette. A skandináv pénzbeli donáció mértéke többszázezer dollárra rúgott, amely mellett jelentősebb tárgyi adományok is érkeztek.  A beszélgetésünk elején letesz az asztalra egy adománylevelet, amelyet 1991. május 31-én írt alá ő, mint adományozó, és Ungár Miklós, a Jewish Agency igazgatóhelyettese. A kétoldalas irat címe: „Adományozási okirat”. A papír mögötti történet a maga módján sokat elárul az egész akció ad hoc jellegéről. Mindössze két nappal korábban kereste meg ugyanis Klárát a Jewish Agency, hogy kellenének különféle tárgyak, bútorok, berendezések egy nagyobb kaukázusi zsidó csoport fogadására. Erre a megkeresésre reagálva Klára aktivizálta remek kapcsolatait a svéd pünkösdi egyház képviselőivel. Alig két nap múlva pedig begördült Budapestre egy Scania kamion, rajta a sofőr mellett Holger, egy pünkösdi keresztény nyugdíjas lelkész. Az adománylevélből kiderül, Holgeren kívül mi volt még a kamionban tételesen: 250 db használt vaságy, 250 szivacs matrac, 250 fejpárna, 500 pléd, 500 pokróc, 500 lepedő, 2 db íróasztal, 150 használt ágy, 265 szék, 250 lepedő, 250 párna, 5 db gyerekasztal, 2 db használt lámpa, 100 db 80×80-as asztal, 300 db frottír törölköző, 1000 db papírpelenka, 2 db tolókocsi, 1 vizsgáló asztal, 1 db orvosiszekrény, gyerekjátékok, gyümölcs és egyéb élelmiszer, és végül 100 db használt moziszék. Számomra talán a legutolsó tétel a legérdekesebb, több szempontból is. Eszembe juttat ugyanis egy fotót, amit nemrégiben láttam egy social media felületen: egy elhagyott budapesti laktanya málló szobáját, melynek ürességét csak egy töredékes moziszéksor töri meg.

A szóban forgó kép a pestszentlőrinci laktanyában készült a kétezres években, és ha most nem hallgatnám Klárát, soha nem találtam volna ki, hogyan kerültek moziszékek egy elhagyott katonai objektumba. Ez volt ugyanis a harmadik helyszín, ahol a szovjet zsidó emigránsokat elszállásolták Budapesten. Az első menekültszállás Csepelen volt a Halmi úton, ott fogadták és szállásolták el az első érkezőket. A második és leghosszabb ideig használt szállás a Gyömrői út 101. alatt működött. Ezeket a szállásokat igen gyorsan, egyik napról a másikra kellett berendezni. Természetesen, amennyire lehetett, a helyszínekre, időpontokra és minden egyéb részletre vonatkozó információt igyekeztek a szervezők titokban tartani, a repülők is mindig eltérő időpontban indultak Ferihegyről, sőt, a reptéren belül is váltakoztak az indulási helyszínek. Ennek ellenére az Izraelt a palesztin-ellenes politika miatt támadó Vörös Hadsereg Frakció nevű szervezethez köthető terroristák 1991. december 23-án így is robbantásos merényletet tudtak elkövetni a reptérre vezető gyorsforgalmi úton. Az erre haladó, menekültekkel zsúfolt autóbusz elleni robbantás szerencsére nem tett kárt emberéletben. Komolyabb sérülést az emigránsokat szállító autóbusz mögött haladó magyar rendőrök szenvedtek, nem a menekültek. A sérült rendőrökön kívül kevés magyar állampolgár kapott izraeli állami kitüntetést ebben az időszakban a szovjet menekültekért végzett munkájáért, Klára közéjük tartozott. De ennél fontosabb, hogy ez a terror incidens segíthet perspektívába helyezni, mit is jelenthetett, hogy a Jewish Agency for Israel akkori vezetői a keresztény Klárában és férjében bíztak meg, és rendszeresen hozzájuk fordultak, mikor segítségre volt szükségük. Az egyik ilyen alkalom 1991-ben éppen a pestszentlőrinci laktanyához köthető, melyet ekkoriban épp csak elhagytak a Magyarországról kivonuló szovjet katonák. A Jewish Agency vezetője felkérte Klárát és férjét, hogy menjenek ki a helyszínre, „videózzák le” belülről a lőrinci laktanyát, mielőtt oda szovjet zsidókat vinnének, dokumentálják, hogy miből is kell menekültszállást varázsolniuk. Klára a mellkasára tett kézzel imitálja az egykori döbbenet, amit a laktanya keltett benne, mert, amint fogalmaz: „itt vörösek voltak a fűtőtestek, vörös volt az ablak és vörös papundekli íróasztalok voltak mindenütt.” Ugyanakkor a hely kétségkívül alkalmasabb volt a korábbi szállásoknál, mivel ekkor már sokkal több menekült érkezett egyszerre Magyarországra, és itt akár 500 főnél is többet tudtak egyszerre elhelyezni. Ez lett tehát a szovjet emigránsok harmadik ideiglenes szállása Budapesten, így kerültek ide a svéd moziszékek is, és ezért kaphatta le őket évtizedekkel később az elhagyott laktanyarészben a fotós.

Ez a fotó remek kiindulópont arra is, hogy elképzeljük, milyen jelenetek játszódtak a menekültszállásokon. Ide aztán tényleg alig valaki kapott kintről bebocsátást, és biztonsági okokból senki sem készíthetett képanyagot. Ezért is jelentenek sokat az olyan „oral history” történetek, mint amit Klára mond most a diktafonba. Alapesetben senki sem vegyülhetett a menekültek közé, interjúalanyunk azonban alkalmanként ide is bebocsátást nyert.

Klára egyik megrázó emléke volt, mikor megjöttek a kaukázusi zsidók. Volt köztük egy kilencvenéves bácsi, aki egy hatalmas zsákot cipelt a vállán, és a huszonnyolc unokája körbefogta őt. „Ők így vonultak az Ígéret földjére” – mondja. Őket különösen szívesen figyelte Klára. Látta, ahogy az idős ember ott ült az asztalfő helyén, körülötte az unokái, és számára ez máig egy gyönyörű kép maradt. „Könny szökött a szemembe őket nézve” – ismételgeti, majd így folytatja: „És akkor láttuk, hogy a gyerekek nem eszik a kóser kosztot. Ehelyett egy raffia szatyorból, az asztal alól húzták elő és ették a kolbászt. Mosolyogva néztük, amikor odajött Ala Bros, a Jewish Agency vezetőnek a felesége, és hozzá fordulva mondtam: ’Te ide figyelj, hát ti itt fáradtok ezzel a sok kóser koszttal, aztán ezek nem eszik.’ Azt válaszolja erre Ala: ’Ó, hát tudjuk mi azt. Tudjuk, de mégsem látjuk. Nem akarjuk látni. Hát ezek olyan helyről jönnek, hogy semmire nem tanították meg őket, se a zsidó hitre, se a kóser étkezésre, se a vallásra. De majd Izraelben…” – válaszolta az izraeli legyintve.

Egy másik alkalommal, még a Gyömrői úton, egy széder este alkalmából meghívták mind az interjúalanyt, mind a svéd pünkösdi lelkészek közül néhányat. Zsúfolásig telt teremben idézték fel itt az egyiptomi kivonulás történetét az épp egy hasonlóan történelmi léptékű tömegakció keretében útra kelt emigránsoknak. A hangulat máig megrendítő élmény maradt az ott jelen volt keresztény segítőknek. Általában nagyon erős érzelmi töltetet kap minden, a migráció lépésein közösen keresztül menő közösség, amihez hozzájárul az egyéni megrendültség érzése. Nem csoda hát, hogy ezek a szűkebb társadalmi közegüket frissen hátrahagyott szovjet zsidók a Gyömrői úti átmeneti szálláson különösen fogékonynak bizonyultak az ősök Ígéret Földjére vezető emigrációs történetének közös felidézésekor. A ceremóniát Joszke Bros vezette a Jewish Agency-től, szavait orosz tolmácsok közvetítették a menekültek felé.

Történeti távlatból nézve, a legizgalmasabb kérdés általában egy esemény szereplőinek a motivációja, az a cél vagy eszme, ami cselekvésre sarkallja az egyént. Amióta a történettudomány a determinista társadalomfelfogáson túllépett, az ún. individual human agency, az egyéni cselekvés okai is a történeti vizsgálódás tárgyává váltak. Jelen esetben a legnyilvánvalóbb motivációs erő az izraeliek nemzeti érdeke: ők Izrael Államot akarják benépesíteni a diaszpórából az ő szemszögükből „hazatérő” zsidókkal. Számukra ez tehát egy tisztán cionista akció. Ennek megfelelően, attól a pillanattól kezdve, hogy a zsidó menekültek átlépték a szovjet-magyar határt, a Jewish Agency munkatársai segítették őket mindenben azzal a céllal, hogy a lehető legrövidebb idő alatt elérjenek Izraelbe.

Első látásra ennél kevésbé egyértelmű, mi vezette a keresztény szereplőket. Ahogy a fentebb részletezett esetben is, a legtöbb adomány Svédországból érkezett, főként pünkösdi keresztény gyülekezetektől. Az ő szempontjukból fontos volt, hogy egy a Bibliában megírt eseményhez, a zsidók hazatéréséhez járulnak hozzá tevékenyen. Tehát nemcsak puszta emberbarátságból, de a vallási meggyőződésük miatt is segítették a szovjet zsidók Izraelbe jutását. Maga a megjövendölt bibliai esemény bekövetkezése akár egyfajta önigazolásként, a hit megerősítéseként is felfogható ebből a nézőpontból.

De a legérdekesebb mégis Klára motivációja. Mikor a hogyan-ról áttér az interjú a miért-re, Klára mindenáron meg akarja mutatni a családfáját, hogy a felmenői listáján keresztül bizonyítsa, hogy neki fontos volt segítséget nyújtania. Anyja Krisztus hívő zsidó volt. Maga is zsinagógában töltötte gyermekkora egy részét. Még a hatvanas-hetvenes évek során az édesanyja Nyugat-Németországban gyűjtött adományokat izraeli hadiárváknak, mondván „tartoztok nekik, nektek segítenetek kell, mert adósok vagytok a zsidóknak”. Klára saját bevallása szerint tőle tanulta a segítőkészségét, náluk ez családi hagyomány. Ráadásul anyai ágon nagyapja, ükapja, szépapja, valamennyien rabbik voltak, köztük pl. egy miskolci főrabbi dédapa. A másik ágon, édesapjáról is mutat egy iratot, egy a Nácizmus Üldözötteinek Bizottsága által kiállított igazolást. Eszerint Klára ekkor még csak leendő apja Ukrajnában a 103/11-es munkásszázadban szolgált, ahonnan 36 kilósan tért haza. Klára ezzel a családfával indokolja az önzetlen segítőkészségét. Ahogy ő látja, nekik állított emléket, amikor segíteni akart a zsidó emigránsoknak, és csak azért is segíteni akart, mert amikor az ő családjának kellett volna segíteni a holokauszt alatt, akkor senki nem volt, aki segítsen. Nem nehéz belátnunk, hogy Klára édesanyja egy olyan viselkedésmintát adott át lányának, amely a holokauszt-trauma feldolgozását, feloldását célozza. A zsidóságnak való adománygyűjtéssel párhuzamosan ugyanakkor lányát már nem nevelte zsidónak. Klára nemcsak megtanulta édesanyjától az adománygyűjtést, de új szintre emelte azt, és a saját családtörténetére hivatkozva mindent megtett a szovjet zsidó menekültekért, akik tehát áttételesen Klára édesanyjának traumamunkája eredményeként jutottak bizonyos ellátásokhoz Budapesten.