Strucctollas zsidók tündöklése és bukása

A Nyugat-Fokföldön található Oudtshoorn városka egykor virágzó zsidó közössége a strrucctoll-kereskedelemből gazdagodott meg. A közösség mára eltűnt, de emléke még él – olyannyira, hogy a várost sokan ma is Kleiner Yerushalayim-nak becézik.

A 19. század közepe és a 20. század eleje között tömegesen menekültek litván zsidók a cári Oroszország pogromjai elől Afrika déli fertályára. Fokvárosba érkezve hallottak az elsők az Oudtshoorn-környéki strucctenyésztésről, melynek fő célja az Európában és Amerikában divatos strucctoll remek jövedelemmel kecsegtető előállítása volt. Így aztán jó néhányan a mintegy 500 kilométerre keletre lévő, elszigetelt kis település felé vették útjukat, ahol toll-felvásárlónak álltak. Az őket követő emigránsok már egyenesen a közeli Mossel Bay-ben kötöttek ki. Eleinte nehéz körülmények között, gyalogosan járták a farmokat, hátukon hordva a tollal teli súlyos zsákokat. Szorgalmuknak és kitartásuknak köszönhetően az új ipar hamar fellendült, olyannyira, hogy a gyémánt, arany és gyapjú után a strucctoll lett a negyedik legfontosabb dél-afrikai export-cikk. Egy fontnyi toll ára akár az 500 dollárt is elérhette, ami nagyjából az aranyéval volt egyenértékű.

 

Korabeli feljegyzések tanúsága szerint 1890-ben már ötvenen foglalkoztak toll-kereskedelemmel. Számuk folyamatosan nőtt, így 1910-re már 277-re rúgott, akik többségükben zsidók voltak. 1914-ben virágzó zsidó közösségi életről szólnak a krónikák. Az akkori aranykorra a még ma is álló, homokkőből épült elegáns villák, az ún. tollpaloták emlékeztetnek. Idővel sokan más foglalkozásba is belekezdtek. Néhányan belevágtak a struccenyésztésbe és kidolgozták az öntözésen alapuló lucerna-termesztés módszerét, amely mind a mai napig a struccok alaptakarmánya. Mások vándorkereskedőkként vittek mindenféle árut a környékbeli farmokra, vagy boltokat, műhelyeket üzemeltettek. Egyesek áttértek a dohánykereskedelemre, gyermekeik közül volt, aki orvosi vagy ügyvédi pályára lépett. A századfordulón mintegy 600 zsidó család lakott Oudtshoornban, ami a fehér lakosság harmadát tette ki. Az első dél-afrikai zsidó elelmi iskola is Oudtshoornban nyitotta meg kapuját, 1908-ban. A zsidóság mindennapi szereplője lett a közéletnek, és nem egyszer zsidó polgármester intézte a város ügyes-bajos dolgait.

Akárcsak a zsidók, a helybéli protestáns afrikánerek is mélyen vallásos emberek voltak, akik a bevándorlókban az Írás népének gyermekeit tisztelték. Emiatt, meg a kölcsönös bizalmon alapuló jó üzleti viszony révén, szoros baráti kapcsolat alakult ki a két felekezet között. Olyannira, hogy a város első zsinagógájához a telket és építőkövet afrikánerek adományozták, sőt a terveket is egy keresztény építész készítette. Talán ezért is emlékeztet templomra az 1888 decemberében felavatott imaház. Sabbat idején gyakorlatilag leállt az élet, ugyanis a keresztény polgárok messzemenően tiszteletben tartották a zsidók szokásait. A helyi legenda szerint egy zsidó vándorkereskedő szombaton akarta áruját egy afrikáner farmján kínálni, azonban mint saját vallásának árulóját elzavarták. Ezzel szemben vasárnaponként a zsidó ügyfelek kedvéért egy órára kinyitottak az afrikáner tulajdonban lévő bankok.

A város első rabbija az Angliából érkező Myer Wolfson volt, aki ötvenkilenc évig gondozta a közösségét, és akinek révén a zsinagóga Angol súlként került a helyi köztudatba. Ahogyan ez lenni szokott, a közösség itt sem maradt sokáig egységes. Az Angol súl csak sabbatkor és sátoros ünnepeken volt nyitva a hívők előtt, ahol Wolfson rabbi liberális gyakorlatot követett. A litván származású ortodoxok nagy része azonban naponta kívánt istentiszteleten részt venni és hitéletükből hiányzott egy beth midrash (tanház) is. Ezen igényből létesült 1892-ben a litván zsinagógák stílusjegyeit hordozó Griener, azaz Zöld zsinagóga.

Az első világháború előtt fokozatosan kiment a divatból a strucctoll, részben azért is mert az egyre terjedő automobilokba nem tudtak a hatalmas, tollal díszített kalapkölteményekben kényelmesen beszállni a hölgyek. A háború kirobbanása végképp tönkretette a valaha gyümölcsöző kereskedelmet. A toll ára rohamosan zuhant, a raktárak tele voltak eladhatatlan portékával, a struccbőrnek és -húsnak pedig akkoriban még csak korlátozott keletje volt. Aki tehette, átállt a dohánytermesztésre és -feldolgozásra. Egyre több keresztény a zsidókat kezdte hibáztatni a gazdasági problémákért. A kilábalást felvásárlói szövetkezetek létrehozásábán látták, ami révén ők diktálták a feltételeket, korlátozva az addigi szabad árakat. Befolyásukra jellemző, hogy a parlament egy olyan törvényt fogadott el 1930-ban, mely szerint a többnyire zsidó tulajdonban lévő dohányfeldolgozók csakis a szövetkezetek közvetítésével vásárolhattak fel dohányt. A feszültségek ellenére még 1937-ben is zsidó polgármestere volt a városnak.

Az európai eseményekkel párhuzamosan Dél-Afrikában is erősödni kezdett az afrikánerek nem csak az apartheidet támogató, de erősen antiszemita Nemzeti Pártja. Annak ellenére, hogy az ország a szövetségesek oldalán lépett a második világháborúba, a nácik szinte akadálytalanul hangoskodhattak. Nem egy zsidó tulajdonban lévő vállalkozás falaira horogkeresztet mázoltak, némelyiket fel is gyújtották. „A tettesek azonban nem innen származtak, hanem egészen más vidékekről szivárogtak be” – meséli a Szombatnak Clifford Miller, volt közösségi elnök. A felelősségre vonás minden esetben elmaradt.

A strucc-tenyésztés hanyatlása, a háború alatti események, majd az azt követő társadalmi változások a zsidóság nagyvárosokba illetve külföldre költözését eredményezték. Az ötvenes években mindössze 150 család lakott a városban, ma pedig csak hírmondónak maradt meg néhány, akik foggal-körömmel ragaszkodnak a jiddiskeithez. Többségük kóser háztartást vezet, rendszeresen jár ki hozzájuk Fokvárosból egy sakter. A Griener zsinangógára egy idő után már nem volt szükség és 1973-ban eladták, majd később lebontották. Berendzése, többek között a gyönyörű, litván hagyományokat örző hagymakupolás tóraszekrény ma a helytörténeti múzeumban kialakított emlék-zsinagógában tekinthető meg. Istentiszteletre természetesen nem alkalmas, viszont itt  tartják meg évente a holokauszt emléknapot. Az Angol súl és a mikve ugyan működik és a minján is összejön, de állandó rabbi már nincs. „Mégis van némi remény” állítja nem csekély derűlátással Tali, a Mamash (szabad fordításban Az Igazi) kávéház fiatal tulajdonosnője. „A nagyvárosok rossz közbiztonsága miatt egyre több fiatal család költözik a kevésbé veszélyes vidékre, és története révén zsidók számára elsősorban Oudtshoorn jön szóba. Elképzelhető, hogy idővel újra kibontakozik nálunk egy élénk zsidó közélet.” Clifford is bizakodó. Ő egy zsidó nyugdíjas-otthont tudna elképzelni a városban.

A strucctenyésztés idővel ismét fellendült, habár hajdani jelentőségét nem nyerte vissza. „Ma leginkább koleszterin-mentes húsa és kiváló bőre miatt tenyésztjük, a tollnak alig van jelentősége” tudjuk meg Lipschitz úrtól, aki mintegy 500 madarat tart. Akár csak a többi zsidó farmer, ő sem kóstolta meg soha a strucc-húst. Ugyanis nem kóser.