Soós Eszter Petronella: Migráció, identitás és liberális demokrácia, avagy a történelem visszatér

A migráció témája – nem nagy megállapítás – garantált aknamező, nemcsak a magyar belpolitikai viták közismert természete miatt, hanem azért is, mert alapvető identitás-kérdéseket boncolgat: kik vagyunk mi? Mitől vagyunk azok, akik? Egyáltalán: ugyanazok akarunk-e maradni, akik vagyunk? Hogy tudunk nyitottak és szolidárisak lenni az identitásunk veszélyeztetése nélkül? Mennyi jövevényt tudunk tisztességesen befogadni és nemcsak integrálni, de valamilyen formában asszimilálni, vagyis a közösségünk egyenrangú, résztvevő, a közös értékeinket osztó tagjává tenni? Egyáltalán, melyek a közös értékeink, mitől vagyunk „mi” egy közösség? Ezek természetes és jogos emberi kérdések. Az önazonosság alapvető problémáit, ha tetszik, a nyugati lét alapjait boncolgatják, s most történelmi kihívást intéznek a liberális demokrácia híveihez.

 

Ha egy pillanatra ki tudunk lépni a „kerítésépítő gonoszok” vs. „migránssimogatók” – a helyzet súlyához képest – végtelenül kisszerű belpolitikai dichotómiájából, azt láthatjuk, hogy ezeket a kérdéseket nemcsak mi, magyarok tesszük fel magunknak (már amikor…), hanem a nálunk sokkal inkább migrációs célországnak számító, a muszlim migrációval kapcsolatban már eddig is komoly tapasztalatokkal bíró Franciaország, s természetesen más nyugat-európai nemzetek is.

A francia helyzetet jól ismerve azt mondhatom, hogy a francia nemzeti identitás válságáról beszélni nem a valóságtól elrugaszkodott dolog, válságjelenségekről beszélni pedig objektív tény. Napjainkban a franciák is gondolkodnak azon, hogy a liberális demokrácia és a francia köztársasági eszme mennyiben semleges keret (semennyire), és mennyiben olyan uralkodó értékrend, amely addig képes tartósan összefogni a társadalmat, amíg a francia társadalom minden tagja elfogadja azt – vagy amíg a köznevelés lassan 150 esztendős, kifejezetten erre a célra kitalált intézményrendszerén keresztül sikerül a társadalom minden tagjának megtanítani, mit is kell közös értékrendként elfogadni. De mi történik akkor, ha a demokratikus politikai közösség néhány alkotóeleme – más és más okokból kifolyólag – egyszer csak úgy véli, hogy ez a keret már nem elegendő, vagy egyáltalán nem elfogadható?

Nem véletlenül agonizálnak a franciák most azon, hogy a „franciaországi iszlám” helyett felülről, államilag és megfontoltan a köztársasági értékrenddel kompatibilis „francia iszlámot” szervezzenek, és nem véletlenül próbálkoznak a muszlim közösséget mindenféle régi-új módszerrel bevonni a párbeszédbe. Pontosan tudják, hogy a Francia Köztársaság csak a köztársasági értékrend iránt tudatosan elkötelezett citoyen-ekkel, az ő aktív részvételükkel működtethető, egyébként bukásra és pusztulásra van ítélve. Aktív elfogadás és támogatás nélkül eltűnés vagy átváltozás várhat az állam és egyház, vallás és politika szétválasztásának radikális francia modelljére, amely mára szinte teljes egészében a privát szférába utalja a vallásos érzületet és a vallásos megnyilvánulásokat. Mi lesz a mai francia identitással, ha igazak azok az itt-ott hallható feltételezések, miszerint éppen a szekularizáció szigorú francia modellje okozza a kiugróan erőteljes muszlim radikalizációt, azt, hogy egyes, magukat elnyomottnak érző muszlimok akár fegyverrel is a hazájuk ellen fordulnak? Engedhet-e ebben a Francia Köztársaság, és ha enged, ugyanaz a Francia Köztársaság marad-e, mint volt? Meg lehet-e változtatni egy nemzet identitását, értékrendjét egyik pillanatról a másikra? Meg lehet-e mondani egy nemzetnek, mint egy embernek, hogy „ma ilyen voltál, holnaptól ilyen légy”?

A dilemma hatalmas, ezért sarkítom a kérdést. De a tét is óriási. Hiszen ott van a migrációhoz – részben – kapcsolódó terrorizmus dolga, amely ugyancsak a liberális demokrácia és a francia emberi jogi gondolkodás értékeit kóstolgatja. Hogyan tud az állam biztonságot garantálni a polgárainak az – alapvető értéknek számító – privát szféra és a magántitok sérelme nélkül? A 9/11 utáni amerikai, de bizony a legfrissebb francia tapasztalatok is azt mutatják, hogy sajnos szinte sehogy. Néhány hónapja a francia hatóságok is immáron valós időben (!) figyelik mindenféle algoritmusokkal a teljes francia internet-forgalmat, ami annyira elképesztően széles megfigyelési kör, hogy talán még az amerikai NSA is megirigyelhetné. A franciák most joggal teszik fel a kérdést: hol marad az ártatlanság vélelme, mint örök jogelv, ha egyszer a szabályozás azt üzeni, hogy az egész társadalom potenciálisan terrorgyanús (ráadásul egy olyan országban, ahol a titkosszolgálatok magán- és politikai célokra használata nem idegen a politikai elit erkölcseitől)? Felszámolja-e az emberi jogi elveket, ha egy vezető elnökjelölt kizárólag a „gyanússáguk” okán visszakézből zárt táborokba, börtönökbe küldene embereket, nehogy később bűncselekményeket, terrortámadásokat kövessenek el? Ezek a kőkemény viták tabukat lépnek át, kiengedik a szellemet a palackból. És igen, abban a Franciaországban zajlanak, amely az emberi jogok hazájának tekinti magát. Abban a Franciaországban, amely ha úgy látja jónak, maga is kerítést épít a migránsok feltartóztatása céljából, s amely csak éppen egy kicsivel lelkesebb az új jövevények befogadása dolgában, mint a magyar miniszterelnök (pont annyira, hogy François Hollande politikáját ne lehessen Orbán Viktoréval egy napon említeni – de csak éppen pont annyira).

A muszlim migráció, és annak kisebbségi diszfunkciója, az iszlamista terrorizmus tehát, tetszik, nem tetszik, mindenképpen valamiféle kihívást fogalmaz meg az emberi jogi kerettel és a liberális demokráciával szemben, Magyarországon éppúgy, mint Franciaországban vagy éppen Belgiumban. Hol a szélsőjobb és a migrációellenes jobboldali populizmus soha nem látott erősödése által jelentkezik ez a kihívás, hol a közös értékek, az emberi jogi alapelvek nyílt, immáron mainstream megkérdőjelezése, hol pedig az integráció és az asszimiláció mindenki által ismert egyes problémái által. Ráadásul egy ilyen turbulens, társadalmi változásokat hozó időszakban elő-előfordul, hogy egyenként is védelemre szoruló társadalmi csoportok és kisebbségek fordulnak egymás ellen, gondolva itt különösen az egykori munkásosztály deklasszálódására és folyamatos jobboldali radikalizációjára, vagy éppen a muszlim antiszemitizmus ugyancsak sajnálatos megjelenésére a nyugat-európai, francia, belga külvárosokban. Mi a helyes, morálisan is elfogadható, a liberális demokrácia elveihez méltó álláspont ilyenkor? Hogyan lehet az egymással szemben álló kisebbségi csoportokat külön-külön és együtt is a liberális demokrácia mögé felsorakoztatni? Védhető-e, támogatható-e az egyik kisebbség a másik sérelme nélkül és fordítva? Hogy kerülhető el az áldozatok oly sokszor emlegetett „kinek rosszabb-versenye”?

A liberális demokrácia hívei számára tehát Nyugat-Európában, de az Egyesült Államokban is körvonalazódik korunk nagy kérdése: megőrizhető-e a liberális demokrácia az új kihívások, a támogatók és hívek (az aktív, támogató citoyenek) körének erodálódása ellenére? No meg, egy ilyen helyzetben vajon emberi jogi kérdés-e a kulturális önazonosság megőrzése? Ha az, és ha a migráció is emberi jog, a határ pedig jogfosztás, mi történik, ha ezek a jogok ütköznek? Lehet-e erről a problémáról címkézés-mentes demokratikus vitát folyatni úgy, hogy a vita a liberális demokráciába vetett hitet ne erodálja tovább? Érezzük-e, hogy a liberalizmus és a többségi demokrácia értékei könnyen szembekerülhetnek egymással, felrobbantva azt a keretet, amelyben Nyugat-Európa és az Egyesült Államok a XX. század nagy részét élte? (Nekünk, magyaroknak ezt különösen éreznünk kell, hiszen az október 2.-i magyar népszavazás pontosan erről az ütközésről szólt: míg a mai magyar jobboldal mindenféle okokból kifolyólag a „demokrácia” szót tartja erősebbnek és súlyosabbnak a „liberális demokrácia” szóösszetételben, addig a baloldali és liberális elit és értelmiség inkább a „liberális” szóra helyezi a hangsúlyt.)

Ha egy pillanatra kilépünk a magyar kontextusból, a nácizásból és a sorosozásból, felsejlik előttünk a XXI. század kihívása, melyre a jelenleg ismert, XX. századi gondolkodási keretünkben nagyon nehéz koherens és komplex, önazonos válaszokat találni. A francia példa azért nagyon érdekes ebből a szempontból, mert ők aztán bizonyosan nincsenek demokratikus és emberi jogi hagyomány és politikai kultúra híján – mégis nagyon nehezükre esik az útkeresés. Az útkeresés közben viszont a radikális jobboldal és Marine Le Pen, köszöni szépen, máris nagyon jól van, sőt, napról napra egyre jobban érzi magát.

A magyar útkeresés még az oly nehéz franciánál is nehezebb lesz, és nemcsak a demokratikus és emberi jogi hagyomány hiánya okán. A magyar értelmiségnek és a liberális demokrácia magyar híveinek ugyanis először azon kell morfondírozniuk, hogy mit jelent, merre tart a XXI. század elején „a Nyugat”, értve ez alatt az Európai Uniót és az Egyesült Államokat takaró transzatlanti világot. Biztos, hogy helytállóak az illúzióink a nyugati értékekkel és a nyugati politikai rendszerekkel kapcsolatban? Biztos, hogy a gyakorlatban is érvényesítenek minden elvet, amelyről beszélnek? (Nem.) Egy visszavonuló, egyre idegenellenesebb Nagy-Britannia, egy nőket molesztáló valóságshow-milliárdossal kokettáló Egyesült Államok, az emberi jogok doktrínáinak határait feszegető Franciaország, egy kvázi-hegemón Németország mellett, no meg egy hatalmas gazdasági válság után ma már nehéz Hegyeshalom felé mutogatva azt mondani a magyar polgárnak, hogy tessék, a „nyugati mintát” kell követni. Hova nyúljunk, mit másoljunk?

A szemünk előtt egy új Nyugat körvonalazódik. A gazdasági nehézségek, a migráció, valamint az iszlamista terrorizmus által felvetett dilemmák azt mutatják, ez a Nyugat nehéz, fájdalmas szülés lesz, s nem fog hasonlítani ahhoz a Nyugathoz, amelyet elképzeltünk, s amelyhez oly sokszor és olyannyira igazodtunk. A változás nem feltétlenül és visszavonhatatlanul rossz dolog, és nem is a Nyugat biztos alkonyát, válságát és végét jelenti – noha mint minden átalakulás, ez is kitermeli a maga pusztulást és halált vizionáló vészmadarait.

Egyszerűen a rendszerváltás utáni átmeneti történelmi időszak végéhez közeledünk. A szemünk előtt szépen lassan felszámolódnak ezen átmeneti korszak szép, őszinte, de sok szempontból naiv illúziói. Ha az elmúlt évek folyamataiból valamit megtanulhattunk, akkor azt biztosan, hogy – szomorú, de – a liberális demokrácia győzelme nem végleges és nem visszavonhatatlan. Az évezredek óta hömpölygő történelem sem ért véget. Sőt: visszatért. Az emberek továbbra is hatalomra és jólétre vágynak, s ezekért a jószágokért harcolnak, hol szóval, hol joggal, hol fegyverekkel. A politika sem halott. Létezik még államérdek, és az államok nem is félnek érvényesíteni, hol több, hol kevesebb ízléssel, persze. Az embereknek sem csak értékeik, hanem érdekeik is vannak, s előfordul, hogy ők sem félnek kiállni értük (vagy azokért a dolgokért, amelyeket érdeküknek vélnek).

S ha mindez így van, akkor fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy filozofálva – egyfajta konzervatív pozícióba menekülve – elszenvedni, vagy inkább aktívan alakítani és formálni akarjuk-e napjaink visszatérő történelmét? Mert amúgy semmi sincs megírva, semmi sincs előre elrendelve. Ha a liberális demokrácia magyar hívei megértik, hogy korszakhatárhoz érkeztek és felismerik, hogy Orbán Viktor – a gyakorlati válaszai milyenségétől, ízlésességétől, de még az októberi népszavazás eredményétől is függetlenül – mindenki másnál előbb számolt le az illúzióival, s előbb ismerte fel a történelem visszatértét, akkor már előrébb lesznek az elengedhetetlen gondolkozásban, talán még a válaszok megtalálásában is. Az értékeik, a történelem során nem először, ismét nem magától értetődőek, hanem ismét politikai vitákban és csatákban kell megvédeniük őket. A korszellem sem éppen kedvező. Ezt nem kell szeretni, de fel kell ismerni. Aki nem érti tűpontosan, mi van (sein), az a sollen felé vezető úton is könnyen téved el. Elvégre nem elég az úti célt ismerni, az sem árt, ha tudjuk, honnan indulunk. Ez van.

 

A szerző politológus, Franciaország-szakértő